HVG: Amikor beléptünk, a tinédzserek körében még mindig trendi amerikai zenekar, a Green Day szólt. Hallgat mai magyarokat is?
A. A.: Többnyire azt, ami eljut hozzám a televízióból. Rádiót nemigen hallgatok. A háttérzaj zavar. Szükségem van a csendre. A maiak közül talán Ákos mostani koncertjei-klipjei tetszenek leginkább. Az előadások a precizitás és a spontaneitás nagyszerű ötvözetei, dalai ritkán hallott természetességgel szólalnak meg, mintha csak lélegezne.
HVG: Az idei Sziget Fesztiválon a magyar popzene legjavából a kezdetektől nyolcvan számot válogató Magyar Dal Napján két szerzeménye is elhangzott. Mit gondol, az ön több mint száz lemezre rúgó életműve holmi dalszöveggyűjteményként marad az utókorra, vagy költészetként?
A. A.: Feltehetően az első módon, ha megtisztel vele az utókor. A dal eleve énekhangra íródik, a vers inkább olvasásra. A "szöveg" egyébként különös szó: a franciák például a verset, a szépprózát, a sanzont egyaránt szövegnek nevezik. Angolszász területen - szimpatikusan - egyszerűen csak szavaknak. Talán ennek is köszönhető, hogy az 1980-as évek elején Kaliforniában a Northridge Egyetem Angel's Flight című irodalmi folyóiratában igencsak rangos társaságban jelent meg angol nyelvű írásom: a francia szimbolista Stéphane Mallarmé, az ír Samuel Beckett és szerénységem volt annak a negyedévnek az irodalmi kiválasztottja.
HVG: Milyen érzés hallani saját, ma már klasszikus dalszövegeit, mint az LGT-s Kék asszonyt és a Senki gyermekeit vagy az omegás Petróleumlámpát?
A. A.: Leginkább otthonos. Fiam szobájában, a pianínón ma is ott áll az ihletet adó régi-régi-régi-régi lámpa.
HVG: És mi kell a sikeres dalszöveghez? Elegendő egy-egy jól megjegyezhető sor vagy fülbemászó refrén is?
A. A.: Attól függ. Többnyire nem. A dal háromrétegű. Ha a zene készül el előbb, a zenei forma, a zenei gondolat adja a kereteket. E foglalat tartalmát a szöveg hozza, tölti meg érzésben és gondolatilag. Így válik egésszé a dal, s jó esetben úgy hangzik fel, mintha az autentikus előadó a megszólalása pillanatában önmaga találná ki a zenét, a szöveget.
HVG: Éppen negyven évvel ezelőtt az Omega készítette az első magyar nyelvű nagylemezt is. Hogy emlékszik a korong születésére?
A. A.: Bizarr, de először angol nyelven, Londonban, a Deccánál kellett elkészítenünk egy nagylemezt, hogy itthon is megnyíljanak a stúdióajtók. 1968 májusában egy hónapra Londonba mentem, ahol felkerestem a Spencer Davis Management igazgatóját. Megmutattam az anyagunkat, s egy hónapra rá hívták meg az Omegát egy kéthetes brit turnéra, eközben készült a stúdiófelvétel is, amely "Omega Red Star" címmel jelent meg. Itthon augusztus végén végre elkészülhetett a "Trombitás Frédi és a Rettenetes emberek". Két héten belül aranylemez lett. Az "aranyozás" akkoriban százezer eladott példánynál kezdődött - ma úgy öt-hétezer lemeznél.
HVG: Ami, utólag nézve, azért is mehetett, mert Bródy Illés-szövegeihez képest az egykori Omega-dalok kevésbé tűntek rendszerkritikusaknak.
A. A.: Azért a második Omega-lemez, az 1969-es Tízezer lépés is politizált a maga módján. A Tűzvihar című dalunkról pedig csak 15 évvel később kérdezte meg Erdős Péter (a magyar könnyűzenei élet teljhatalmú ura - a szerk.), mit is jelent az a sor, hogy "Vörös csönd itt maradt, ez maradt"?
HVG: Zalatnay Cinitől Kovács Katin át Bács Ferencig sokaknak írt dalszöveget, ám korántsem bárkinek. Ez mitől függött?
A. A.: Az empátia és a szimpátia a kulcsszavak. Ha valamelyik hiányzik, nem vállalom.
HVG: Legnagyobb sikerének máig az 1973-as Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt tartják. A szakmai legendárium szerint szerzőként csak az után jöttek szóba Presserrel, hogy a Szörényi Levente-Bródy János páros visszadobta a felkérést.
A. A.: Utólag mindenki azt mond, amit tudatni akar. A musical rendezője, Marton László, aki padtársam volt a jogi egyetemen, keresett meg a felkéréssel. Három hónap gondolkodási időt kértünk, hiszen az LGT turnéprogramját, lemezfelvételeket és koncerteket kellett összehangolni a darabírással.
HVG: Voltak ihletadó közvetlen fesztiválélményeik is?
A. A.: 1972 májusában az angliai Great Western Express négynapos fesztiválon jártunk az LGT-vel, a zord időjárás miatt elázott az egész rendezvény, és egy helyi farmer az összes szalmabáláját odaadta, hogy a fiatalok ne a sárban tocsogjanak. Mind a négy napot lefilmeztük egy szuper 8-as kamerával, a felvételeket pedig megmutattuk a vígszínházi társulatnak is.
HVG: Sejtették előre, hogy a nézőkben a dalok, a zene marad meg, és a történet utólag lényegtelenné válik?
A. A.: Nem törődtem ilyesmivel. A lényeg, amit a zene és a szöveg hordoz, sértetlen maradt. A dalaink mindig is erősek voltak. Nem véletlen, hogy a még abban az évben kiadott lemezen csak a dalok szerepeltek. Akkor egyébként az volt az elképzelés, hogy kétévenként lesz majd egy új LGT-musical. Csakhogy aztán nem úgy alakult.
HVG: A szakmában az a történet járja, hogy azért hagyta ott 1976-ban az LGT-t, mert addigra Erdős többé-kevésbé szétforgácsolta az együttest, elsősorban azzal, hogy - Komár László mellé - Sztevanovity Zoránt nézte ki a másik magyar férfi énekesnek, és rávette Pressert, hogy írjon neki dalokat. De hagyjuk a múlt sebeit! Az utóbbi másfél évtizedben - bár Vukán Györggyel készített operáját, a Black Adventet az ezredfordulón mutatták be - kevesebbet hallani újabb munkáiról. Úgy hírlik, legutóbb egy musicalt írt, amihez még nincs zene.
A. A.: Így van, és lehet, hogy így is marad, mert a tizennégy dalszöveget nem engedem szétszökni. Az egyetlen térben, egy Király utcai kocsma-étterem-menedékben játszódó darab szüzséjét Mikó István írta, olyan könnyeden felvázolt figurákkal, mint Vízszintes úr vagy Napszemüveges hölgy és más törzsvendégek. De készül egy album is az ex-LGT-s Laux József vezette Laux-Trióval.
SERF ANDRÁS, VAJNA TAMÁS