„Megülném a feng shui évét, / csak hova tegyem az új tévét, / Ha giccs megy: yin, ha meg meccs: yang, / és ha nincs fix hely, hát nincs összhang” – darálták a Ludditák (vagyis Fiáth Marianna és testvére, Titanilla) egyik zúzós punkmetál nótájukat a minap az A38 nevű dunai szórakoztatóhajó színpadán. A biciklis futárokból, marketingasszisztensekből, büntetőjogászokból, családanyákból és kültelki falfirkászokból álló, heterogén közönség egy emberként üvöltötte velük a dal címadó refrénjét: „No feng shui.”
„Az életmódlapok által butítva tálalt távol-keleti térrendezési filozófia divathóbortján élcelődő szöveg és az erősen tesztoszteronszagú muzsika tökéletes kritikai egységet alkot” – elemzi a HVG kérésére a produkciót Vályi Gábor közgazdász-médiakutató, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanára. A kortárs könnyűzenei irányzatokkal is foglalkozó szakértő szerint ez a mondanivaló egyszerre bírálja a tömegtársadalmak szellemi sivárságát, a divatokat ész nélkül követőket, valamint a nemi sztereotípiákat életben tartó, újratermelő magazinkultúrát.
 © Bánkuti András és Bódis Rebeka
|
„Nem vagyunk feministák, de az tagadhatatlan, hogy határozott, ha úgy tetszik, női véleményünk van a világról, hiszen nők vagyunk” – reagál erre a pszichológusként jelenleg bűnelkövetőkkel foglalkozó Fiáth Titanilla. Húgával tíz éve, passzióból kezdtek rappelni, ám a 2005-ben férfi tagokból verbuvált professzionális zenekarukkal már tudatosan építik a hiphop- mellett dzsessz-, punk-, reggae-, illetve magyar népzenei elemeket ötvöző eklektikus repertoárjukat. A trágár kötőszavakat is bevállaló Fiáth nővéreket – mint elmondták – első országos sikereik (például a nemzetközi fesztiváldíjakat is besöprő 2004-es, Nyócker című animációs film betétdala) után ugyan többen is megpróbálták szalon- és médiaképessé nyesegetni, ám ők nem adták be a derekukat.
„A rock, a pop vagy a dzsessz tipikusan férfiterep, a szövegíróktól a zenészeken át a technikusokig – tesz könnyűzene-szociológiai alapvetést Hammer Ferenc tömegkultúra-kutató, az ELTE tanára –, így a gyengébbik nemből idecsöppenők karrierjét, legyenek bár mégoly tehetségesek is, a férfiakarat alakítja.” A zenetörténetben rendkívül kevés olyan csillag akad, aki más utat járt volna be, dacára annak, hogy a női emancipáció az 1960-as évek hippikorszakában elérni látszott a célját. Feminista ikonnak számított például a végül drog- és alkoholfüggőségébe belehalt amerikai Janis Joplin vagy a női gitáros dalnok archetípusának tartott Joan Baez. „A nő azonban – így Hammer – általában ma sem egyenjogú színpadi szereplő, még akkor sem, ha őt tolják a frontvonalba.”
Mára változni látszik a helyzet. A magyar dzsessz két új üstököse például egymástól függetlenül rúgta fel a hagyományos kereteket. „Mindig is fiúközegben mozogtam, ráadásul eredetileg informatikusnak tanultam, ahol tényleg csak elvétve akad lány” – keres magyarázatot motivációira a húszas évei végén járó Harcsa Veronika, aki az első örökzöld-interpretációk után már maga írja az általa gründolt kvartettjével előadott számait – az angol nyelvű szöveget mindig, de legtöbbször a dallamot is. Mi több, a banda menedzselését, a koncertek szervezését is csak az elmúlt egy évben adta át a szende szőke sztereotípiájára határozottságával alaposan rácáfoló művésznő. A karrierje tíz évvel ezelőtti indulásakor – fátyolos, afroamerikai tónusú hangja miatt – az énekóráról a gégészetre irányított Fábián Juli szintén az önállóságot választotta. A temperamentumos, 29 éves énekesnőnek saját elmondása szerint eszébe sem jutott becsatlakozni egy meglévő bandába. Sőt szakított azzal a hagyománnyal is, hogy csak diplomás dzsesszerek közül verbuváljon: dobosa és basszusgitáros-bőgőse is autodidakta.
Farkas Zsófi és Pásztor Anna
© Bánkuti András és Bódis Rebeka
|
„Mivel a műfaj nem szövegcentrikus, nem annyira szembetűnő a dolog, de produkciójukat az teszi igazán hitelessé, hogy saját szavaikkal éneklik saját dalaikat, nem pedig a pasik által nekik írt szentimentális közhelygyűjteményeket szajkózzák” – mondja róluk Vályi. Szerinte egyébiránt az autentikus női üzenet és mondanivaló alig két évtizede jelent meg a könnyűzenében. Sexing the groove című, tíz évvel ezelőtti, a könnyűzenei jelenségeket a társadalmi nemek tükrében boncolgató kötetében Sheila Whitely brit zenetörténész, a New Musicology néven jegyzett interdiszciplináris tudomány egyik alapítója is úgy véli, hogy az 1960-as évek kezdetei után az áttörésre az 1990-es évek elejéig kellett várni.
Két évtizede tűnt fel például a szexuális és családon belüli erőszakról, a nem kívánt terhesség tragédiájáról vagy épp erotikus vágyképekről szóló számaival a csajhatalomra magyarítható girl power, más néven riot girls (lázadó lányok) fedőnevű mozgalom. Az indie (vagyis független), valamint a grunge (piszkos) rockhullámok farvizén jelentkező lánybandákkal s a női magazinok antitéziseként is felfogható röplapkultúrával előrukkoló irányzat magától értetődően angolszász eredetű. Legismertebb képviselőik olyan, beszédes nevű formációkba tömörültek, mint a Courtney Love-féle Hole (Lyuk), a Bikini Killer (Bikini gyilkos) vagy az L7 (a 69-esként ismert szexpozitúra szlengbeli megfelelője), és ezekben a bandákban a zenészek is nők voltak. A mozgalom pár éven belül lecsengett, de nem múlt el nyomtalanul – így a témát doktori disszertációjában elemző Chelsey Flood brit szociológus. A női öntudatra ébredés élharcosai, elsősorban a kültelki trágárságból divatot kreáló, afroamerikai gyökerű hiphop, a szintén fekete rythm and blues, illetve soul szubkultúrák öntudatos – fekete és fehér – előadói máig ezt az attitűdöt képviselik.
„Mivel a tagok egytől egyig férfiak, már a zenekar neve is dupla fenekű feminista tréfa” – kommentálja Hammer az említett irányzatból is merítő, 36 éves Pásztor Anna vezette Anna and the Barbies jelenségét. A pályáját kortárs táncosként kezdő, London és New York legnevesebb táncakadémiáin töltekező szövegíró-énekes eredetileg azért szállt be a zenész öccse alapította bandába, hogy az ő külsejével és mozgásával jobban el tudják adni a produkciót. Aztán, mivel gyerekkora óta ír dalokat, és mondandónak sincs szűkében, ma már ő diktál, legalábbis ami az üzenetet és a színpadi megjelenést illeti.
Az Anna and the Barbies legutóbbi lemezén több számot is éneklő Farkas Zsófi is hasonló úton jár: két éve például már bevette a brit klubok slágerlistáját egy magyar lemezlovassal közösen készített angol nyelvű dalával. Az elmúlt évtizedben számtalan kisebb-nagyobb magyar popcsillag vokalistájaként, illetve karibi luxushajók show-dívájaként dolgozó 32 éves énekesnőnek már van saját lemeze, ám ez idáig nem tudott önálló bandát alapítani. Legutóbb az amerikai popguru, a Madonna karrierjét is egyengető Lenny Krawitz magyarországi vendégjátékára sikerült zenészeket verbuválnia maga köré, de – hiába tartják nagyra szakmai berkekben – előzenekarnál tovább nem jutott.
„A provokatív színpadi viselkedés és az erotikus utalásokkal tűzdelt szövegek egyértelműen az emancipáció új formáit mutatják” – elemzi a két utóbbi díva produkcióit Vályi. Az angolszász szakirodalom újabban posztfeministának aposztrofálja az efféle attitűdöt. A saját élményeiket, párkapcsolati sikereiket, kudarcaikat, egzisztenciális félelmeiket dalba öntő nőknek azonban már egyáltalán nem a politikai, társadalmi egyenértékűség vagy „a női test feletti szabad rendelkezés joga” lebeg a szemük előtt – tudható meg Lisa Soccio amerikai művészettörténésznek az elmúlt másfél évtized popkulturális eseményeit vizsgáló tanulmányából. Szerinte a nők életútját ma már sokkal inkább a társadalmi szinten adott lehetőségekkel való „élni tudás” határozza meg. Ezek alapján a mai csillagok saját jogukon nyomulnak a világot jelentő deszkákon. Soccio szerint a posztfeminista dívák nem tévesztendők össze a popipari kreálmány marionettbabákkal. Vagyis az olyan, az 1990-es évek közepén feltűnt plasztikformációkkal, mint a Spice Girls, amelyek csupán a női öntudatot piacosító férfiak találmányai. David James Young brit rockszakíró velük szemben a Grammy-díjakat halmozó amerikai Beyoncét hozza fel ellenpéldaként. A szexszimbólum szerepét büszkén vállaló ifjú énekesnő 2009-es turnéjára csupa nőből álló zene- és tánckart toborzott, ezzel is hangsúlyozva az egyre kevésbé gyengébb nem életre- és színpadravalóságát. Kíséretükben pedig egyebek mellett arról énekelt, hogy miképp változtatna a világon, ha ő, akár csak egy napra is, fiúvá válhatna.
VAJNA TAMÁS