„Tizenhét éves korom óta a sztárságra készülök” – vallotta egy interjúban Jean-Michel Basquiat, az 1988-ban, mindössze 27 évesen elhunyt amerikai képzőművész (képünkön). Basquiat egyike volt azon keveseknek, akiknek az álma valóra vált. Rövid élete során nem akármilyen utat járt be: az utcán kallódó, graffitiző fekete tinédzserből szinte egy csapásra lett a legtrendibb New York-i galériák dédelgetett művésze. A falfirkák után új stílusban alkotott képei akár 25 ezer dollárt is kóstáltak, Andy Warhol kebelbarátja lett, és kezeslábas helyett Armani öltönyben festegetett. Az éppen ötven évvel ezelőtt született alkotó tiszteletére a napokban nyílt Baselben az első európai életmű-kiállítás, amely majd Párizsban folytatja körútját.
A mára felkapott, haitibeli és Puerto Ricó-i felmenőktől származó Basquiat az 1970-es évek derekán még Samo művésznéven, graffitiken üzengetett a New York-i házfalakon (a név a „régi nóta”-ként magyarítható, ám az eredetiben jóval vulgárisabb „same old shit” angol kifejezés rövidítése). De a középiskolából kimaradó, drogozó fekete srácot – aki az utcán saját készítésű képeslapjait és pólóit is árulta – alkotói buzgalma otthon sem hagyta nyugodni: albérletében az ajtófélfákra, ablakkeretekre, sőt volt, hogy bukósisakra is applikált műveket. Ez utóbbiakra hívta fel egy ismerőse a menő New York-i impresszárió, Diego Cortez figyelmét, s az ő révén tehette meg Basquiat a legnagyobb lépést: 1981-ben, másokkal együtt, egy Long Island-i galériában állíthatott ki. A kiállítás után írta meg Rene Ricard amerikai költő Basquiat-ról az őt a művészek közé befogadó híres méltatását az Artforum magazinban, amelyben „a tündöklő gyermeket” Jean Dubuffet, a hasonló stílusban alkotó kortárs francia festőóriás mellé helyezte.
Az ekkor alig 21 éves srácot a New York-i szcénában őstehetségnek kiáltották ki, és – mint egy cikkben írták – „a vadon termő növényt jelképesen üvegházba tették növekedni”. Első lépésként egy sohói műkereskedő, Annina Nosei galériájába került, aki felajánlotta neki – természetesen képekért cserébe –, hogy használja a pincéjét lakásnak és műteremnek. „Egy gyárban éreztem magam” – emlékezett a festő erre a korszakra 1985-ben a The New York Timesnak (melynek akkor a címlapján is szerepelt), hozzátéve, hogy egy olaszországi kiállítására például egy hét alatt nyolc képet kellett összeütnie. Pár hónap után annyira elege lett ebből Basquiat-nak, hogy több, megrendelésre készített képét megsemmisítette. „Sztár akartam lenni, nem pedig a galériások plüssállatkája” – nyilatkozta erről az akkoriban még a karrierje előtt álló Madonnával is találkozgató művész. Az óvatosabbá váló festőt azonban még így is majd szétszedték: 22 évesen ő volt a legfiatalabb alkotó, aki részt vehetett a neves Documentán, a kasseli nemzetközi képzőművészeti tárlaton.
Basquiat gyermekek és bennszülöttek rajzára emlékeztető jegyekkel, reklámfeliratokkal, áthúzásokkal és átfirkálásokkal jellemezhető, graffitis vonalvezetésű stílusát a műértők az 1970-es években jelentkező neoexpresszionizmussal rokonították. Ezt a tarkabarka, figurális stílust a mértani alakzatokat előtérbe helyező minimalizmusra, és az optikailag kevésbé látványos konceptualizmusra adott válaszként értelmezték. A színes bőrű fenegyerek abban különbözött stílustársaitól, hogy mindenkinél bátrabban kísérletezett: látszatra egybe nem illő dolgokat montázsolt össze, legyenek azok véget nem érő, egymás után hipnotikusan következő szavak vagy semmitmondónak tűnő használati tárgyak – elemezte Robert Farris Thompson amerikai művészettörténész, aki elsőként eredeztette a festő mitikus bennszülött formavilágát az afroatlanti hagyományból. A különböző együttesekben zenészként – például a Blondie amerikai formáció egyik videoklipjében – is felbukkant Basquiat dj-ként is különböző világokat mixelt össze: egyszerre trágárnak és mitikusnak ható szövegfoszlányokat, afrikai maszkokat és rajzfilmfigurákat.
„Megítélése még ma sem egyértelmű. Bár őstehetségét soha senki nem vonta kétségbe, de nem jutott nyugvópontra a vita, hogy sikerszériájában mennyi része volt a műkereskedelemnek, és mennyi az őt támogató Warholnak” – mondja a HVG-nek Sebők Zoltán művészettörténész. Az 1980-as évek elején egyébként a műkereskedők felkapták a graffitit, és Basquiat mellett más street art alkotókat is futtattak – a legismertebbek talán Keith Hering, Scot Borofsky és Kenichi (Ken) Hiratsuka.
Ami Warholt illeti, való igaz, hogy Basquiat karrierjének nagyon jót tett a vele való kapcsolat, az, hogy együtt alkotott és állíthatott ki a fiatalokat Factory (Gyár) nevű műtermében-műhelyében előszeretettel felkaroló művésszel. A legenda szerint az utcán ismerkedtek meg, amikor Warhol vásárolt néhány darabot a még képeslap- és pólóárusként tengődő Basquiat-tól. A fiatal srác ettől kezdve szorgalmasan látogatta műtermében a pop art atyját, később lakást is bérelt annak házában. Szakértők a Basquiat-képeken gyakran feltűnő márkaneveket és reklámszövegeket tartják mestere hatásának. A közös alkotásokon azonban a kritikusok inkább csak fanyalogtak, Warholt pedig külön is kárhoztatták, hogy „fehér művészként leigázza a fekete őstehetséget”. A polgárpukkasztó Basquiat 1984-ben – igaz, egy Warhol-képre való utalással – banánként ábrázolta mesterét, és azt nyilatkozta, hogy a hipochonder Warhol leginkább azzal hatott rá, hogy mindig tiszta alsónadrágot visel.
Az interjúkban egyébként is gyakran arrogáns fiatal festő és Warhol lassan elmérgesedő viszonyát a Factoryben is tevékeny Julian Schnabel festő-filmrendező Basquiat című, 1996-os mozijában meglehetősen kiretusálta: szerinte a mester csendesen eltűnt tanítványa életéből. A valóság ezzel szemben az volt, hogy Warholnak elege lett a súlyos drogfüggő Basquiat-ból – aki paranoiddá vált, és többeket meggyanúsított, hogy lopják a képeit a műterméből –, és letagadtatta magát előtte.
„A drogok – főként a heroin – hatására a festőnek elbizonytalanodott a keze, és már nem tudta megismételni a kezdeti sikereket” – mesél a leépülésről Sebők. Az életrajzírók szerint a hirtelen sztárolni kezdett tinédzser nem tudott megbirkózni a rá szakadt sikerrel. Akárhogyan is, Basquiat egy általa eredményesnek titulált elvonókúra után hunyt el – drogtúladagolásban. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy alkotásait egyre magasabban jegyezték: a legdrágább Basquiat-mű, egy cím nélküli festmény 2007-ben 14,6 millió dollárért kelt el. Hírneve pedig nemcsak kiállításokon terjed: a Reebok cég a napokban már másodjára dobott piacra egy, a festő jellegzetes motívumaival – például a koronával – díszített sportcipő-kollekciót.