HVG: A héten a Bánki-tónál zajló fesztiválon mutatják be a Bükkalján, illetve a borsodi falvakban végzett színházi kísérletük részeredményeit. Miről van szó?
Sch. Á.: A cigány származású magyarok által is lakott két településen zajló Új Néző program a Takács Gábor által vezetett Káva Kulturális Műhely projektje. Az amerikai Trust for Civil Society alapítványtól kaptak rá támogatást, és az anBlokk Egyesület mellett a Krétakört is felkérték, hogy vegyen részt benne. Az úgynevezett fórumszínház eszközeit fogjuk használni, amelynek módszertanát a brazil Augusto Boal dolgozta ki még az 1950-es évek derekán. Ő a nézőket aktívan bevonó előadásokkal beszéltette ki a közösséget bénító konfliktusokat. Miután véget ért a jobboldali diktatúra Brazíliában, e módszer továbbfejlesztett változatával Boal 13 új törvénytervezetet alkotott meg és fogadtatott el a riói képviselő-testületben, amelynek 1992 és 1996 között maga is tagja volt. A mi programunk célja mindenekelőtt az, hogy a falu lakói közösen tapasztalják meg a nyilvánosság felszabadító erejét, merjék vállalni véleményüket, és jussanak közös nevezőre, interaktív jelenetek, színházi nevelési eszközök és különböző fórumtechnikák révén.
HVG: Mégis, hogy képzeljük el? Beültetik a környék cigányait a kultúrba, és ott drámázgatnak velük?
Sch. Á.: Nagyon fontos, hogy nem cigány programról van szó. Pont az a lényeg, hogy a falvak minden lakója számára nyitott az esemény. A tervezett menetrend szerint az egyhetes helyi felkészülés utáni első estén belekezdünk egy folytatásos családtörténetbe, amely a közismert élethelyzetektől, az egzisztenciális rettegésen, a tartozások frusztráló rendszerén, az elsőszülött-másodszülött tematikába rejtett pszichés konfliktuson át, külső fenyegetettség, jelesül a közelgő árvíz elleni összefogásig vezeti el a nézőket. A történetnek persze egy idő után része lesz a „cigányozás” is, de a végcél az, hogy fiktív falu fiktív szereplőiként valódi problémára találjanak megoldást.
HVG: Feltérképezték már, mennyire lesz vevő a kísérletükre a helyi közönség?
Sch. Á.: Azt a szociológusok kutatásaiból tudjuk, hogy a cigányság nyitottabb az efféle közösségi élményre. Ha a faluban valamilyen megmozdulás van, az őket mindenképp érdekli. A magyarok számára ez nehezebb, mert már nem olyan természetes számukra a vigalom. Az is a szociológiai kutatásokból ismert, hogy a falusiak a saját problémáikat is a média által sugallt modellek alapján értékelik. Sokkal inkább hisznek a tévének, mint saját tapasztalataiknak. Bár azt állítják, hogy a szomszédjukkal nincsen bajuk, mégis a média negatív cigányképét szajkózzák. Hogy ezen tudunk-e változtatni? Biztosan nem. De azt talán sikerül a falu lakosainak egy pillanatra felmutatni, hogy létezik saját nyilvánosság, és ahhoz, hogy béke legyen, a másikkal is beszélni kell, nem csak a saját fajtával. Ha nincs vita, gyilok van.
HVG: A politikusok és társadalomkutatók évtizedek óta keresik a gyógyírt a társadalmi feszültségekre. Gondolja, hogy holmi tudományosan megalapozott csepűrágással ez sikerülhet?
Sch. Á.: Meggyőződésem, hogy a súlyos társadalmi konfliktusokat csak a közös kulturális tapasztalat révén lehet feldolgozni, feloldani. A kultúrán nemcsak a magas művészetet vagy a nemzetiségi alapon szerveződő hagyományőrző önképzőkörök tevékenységét értem, hanem az egymástól különböző közösségek közös élményszerzését is. Efféle akciókkal, programokkal ráadásul a művészet másként gondolkodói is igazolhatnák az állami dotáció szükségszerűségét, bizonyíthatnák, hogy nem csupán fesztiválsikereik és magas művészetük miatt van rájuk szükség.
HVG: Csak nem a korábbi, kiemelt – a 30 fős Krétakör társulatnak hat éven át juttatott, évi 100 millió forintra rúgó – dotáció miatti lelkiismeret-furdalás mondatja ezt önnel?
Sch. Á.: Azért mondtam mindezt, mert a mostani kurzus az eddigiektől eltérő szolgáltatásokat támogatja szívesen. A Széchenyi-tervből világosan kiolvasható, hogy a jelenlegi kormány nem a színházat tartja a kulturális ipar leginnovatívabb elemének. A Krétakörtől egyébként még 2009-ben vette el a szerződésbe foglalt támogatásának felét, azaz 50 millió forintot a Hiller-tárca, 2010-ben pedig már 75 milliót vontak el a három évre szóló támogatás aktuális összegéből.
HVG: Szinte folytatásként az Orbán-kabinet a nyár elején, előzetes bejelentés nélkül, befagyasztotta a nem hagyományos, alternatív színházak, táncegyüttesek pályázati forrásait, az idén januári előadó-művészeti törvényben garantált összegek folyósítását. A társulatok a hírek szerint az apanázsuk kétharmadához juthatnak hozzá, több hónapos csúszással. Úgy gondolja, hogy a többieknek is önfenntartó keresetkiegészítés után kellene nézniük?
Sch. Á.: Mivel jelenleg sem a Krétakör, sem én nem részesülünk állami támogatásban, nincs jogom elítélni azokat, akik beletörődtek, hogy a szakmai kuratórium által megítélt összegek 34 százalékát fűnyíróelvszerűen lekaszálták. A nemzeti egység jegyében semmibe vettek egy halom civil kezdeményezést, amelyek közül nem is egy nemzetközi és hazai viszonylatban elismert művészeket sorakoztat fel. Akik most azzal szembesülnek, hogy mennyire gyenge az érdekérvényesítő képességük. Az elmúlt húsz évben a színházi világban sikerült megszervezni, hogy az állami forrásokról maga a szakma döntsön, mert sokaknak voltak és vannak jó ismerőseik. Kivéve az alternatívokat. Ők nem hiányoztak egyetlen kormánynak sem. Ennek ellenére tavaly kiharcolták a jussukat. Jövőre nem marad belőle semmi.
HVG: Az új kultúrpolitikai kormányzat láthatóan az eddigi, liberálisnak mondott értékrendet is átszabja majd. Mit gondol, milyen hatással lesz ez a nemzetközi mércével is progresszív, szókimondásukról híres hazai alternatív társulatokra?
Sch. Á.: Mindenképp érdekes a szituáció, mert a diskurzusban újra megjelent a „dekadens” jelző, illetve a „nemzeti-keresztény” fogalma. Mindez a kőszínházi világot is felbolygatja majd pillanatokon belül. A vadászat már elkezdődött: a polgárpukkasztó rendezéseiről ismert Kovalik Balázst kirúgták az Operából. Az új kurzus igazából több kommerszet akar a színházban, hasonlóan, mint a komcsi rendszer, vagy a kereskedelmi televíziózás. Ez teremt ugyanis biztos kulturális alapokat az aluliskolázottak irányításához. A nemzeti-keresztény ideológia mögött ebben az esetben a szórakoztatás áll, amely a kereskedelmi tévék nézőit csábítaná vissza a színházakba és a templomokba. Ez a jókedvű tömeg lesz a szavazóbázis, az innovációt nem itt fogják erőltetni. Ne tévedjünk, ez a helyzet az arrogáns és elkényelmesedett értelmiség csődje. Új formák kellenek, hatékonyabb érdekképviselet, és hát együttműködés.
HVG: Ön szerint lesz ehhez elegendő civil kurázsi?
Sch. Á.: Ha nem akarunk teljesen elhülyülni, akkor muszáj hogy legyen. Korábban a ballibek, most a jobbosok kerültek közelebb a kondérhoz. Ezért is jók szerintem a fórumszínházszerű új formák, mert kiszélesítik a színház fogalmát. A történelem azt mutatja, hogy a súlyos helyzetekből való kilábaláshoz némi önkritika elkerülhetetlen. Engem is érdekel, hogy mi a nemzet, és mit is jelent keresztényként élni. De jobban szeretem, ha hagyják, hogy magam találjam ki, mi mit jelent. Mert ha előre megmondják, oda az izgalom, és csak a majmolás marad.
VAJNA TAMÁS
Az idén 36 éves, ceglédi születésű színházcsinálót színészként még kirostálták az időközben egyetemmé avanzsált Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, de Ascher Tamás biztatására 1995-ben már sikeresen felvételizett a rendezői szakra. A műfaji határsértéseiről híressé vált, cirkuszi manézsban és elhagyott katonai bázis falai között egyaránt fellépő truppjával a nemzetközi elitbe a 2001-es avignoni színházi fesztiválon berobbant rendező több franciaországi színiakadémián is tanít. „A szakmájában senki sem lehet elégedett önmagával, ha mégis ezt tenné, akkor vége” – vallja a Milánótól Münchenig számos színházban és operában vendégrendező Schilling, aki 13 évi működés után 2008-ban oszlatta fel társulatát. A Krétakör jelenleg alkotóműhelyként üzemel, infrastruktúrát nyújtva az egykori vagy jelenlegi társulattagok önállóan futó elképzeléseinek.