Szerző:
„Olyan sokszor segítette ki az angol királyi család mostanában a gondban lévő forgatókönyvírókat, hogy előbb-utóbb ők is megérdemelnének egy életmű-Oscart” – viccelődött A király beszéde című, 11 Oscar-díjra jelölt angol film egyik méltatója, és akár komolyan is gondolhatta volna az ötletét. Feltűnő, hogy az utóbbi másfél évtized azoknak az angol filmeknek hozott számtalan elismerést a különböző rangos fesztiválokon vagy a nagy presztízsű Brit és Amerikai Filmakadémia díjátadóin, amelyeknek a főszereplője a brit uralkodóház valamelyik tagja volt. Sőt tovább szűkítve a kört, a történetek középpontjában mindannyiszor valamelyik Erzsébet királynő állt.
Díjeső hullott az 1998-ban Cate Blanchett és Joseph Fiennes főszereplésével készült Elizabethre, az ugyanabban az évben forgatott – több Oscar-díjjal jutalmazott – Szerelmes Shakespeare-re, amelyben Judi Dench alakította Erzsébetet, ám végül az aranyszobrot nem ő, hanem a Shakespeare szerelmét, Viola de Lessepset megszemélyesítő Gwyneth Paltrow kapta. A világszerte egyre inkább felértékelődő brit filmakadémiai elismerések és a Golden Globe mellett szintén Oscart kapott a legutóbbi Erzsébet-filmben (A királynő) nyújtott lenyűgöző teljesítményéért az angol Helen Mirren.
Úgy tűnik, az angol uralkodóház életébe betekintést engedő, a királyi család tagjainak életviteli problémáit, belső konfliktusait, hétköznapi gyarlóságait kendőzetlenül és olykor finom iróniával bemutató tematika mellett az ausztrál–angol koprodukció is a királyi sikerfilmek receptúrájának tartozéka lett. Cate Blanchett és A király beszéde nyelvtanára, Lionel Logue egyaránt Ausztráliából sietett a brit filmbirodalom segítségére. A siker másik nélkülözhetetlen komponense Geoffrey Rush jelenléte a vásznon. A szintén ausztrál színészóriás három Erzsébet-filmben (Elizabeth, Szerelmes Shakespeare, A király beszéde) is főszerepet kapott, és valamennyiben olyan figurát alakított, akinek ténykedése meghatározta a királynő, valamint közvetve a birodalom alattvalóinak életét. Az sem tűnik rossz húzásnak, ha a kamerák közelében van Colin Firth, aki A király beszédében a dadogással küszködő York herceget, a későbbi VI. Györgyöt játssza, a Szerelmes Shakespeare-ben pedig Lord Wessexet adta. Aligha lehet véletlen, hogy a Szerelmes Shakespeare egyik producere, Harvey Weinstein látott fantáziát a Tom Hooper rendezte A király beszédében.
A történetesen ugyancsak ausztrál felmenőkkel rendelkező Hooper régóta tudott a film alapjául szolgáló forgatókönyvről, amely eredetileg színpadi műnek íródott, és kalandos utat járt be. David Seidler író még az 1980-as évek elején érdeklődött az angol királyi udvarnál, kaphat-e informális segítséget a VI. György és egy ausztrál beszédterapeuta közötti orvosi-baráti kapcsolat történetének megírásához. A válasz finoman elutasító volt: „Csak ne az életemben valósuljon meg!” – üzente az anyakirálynő. Seidler, tiszteletben tartva a kérést, csak I. Erzsébet 101 éves korában, 2002-ben bekövetkezett halálakor vette elő újból a témát. Az író, elmondása szerint, már gyerekkorában nagy rajongója volt VI. Györgynek. „A beszédei nemcsak hitet adtak, hanem amikor hallgattam őt, arra gondoltam: ha Anglia királyának sikerült megbirkóznia a dadogással, nekem is menni fog” – nyilatkozta Seidler. A filmben bemutatott, a második világháború kitörése után két nappal elhangzott nevezetes rádióbeszéd eredeti változata meghallgatható a BBC hivatalos weboldalán, a szakértők az összehasonlító elemzés után arra jutottak, hogy a film alkotóinak legfeljebb apróbb túlzások róhatók fel. A valóságban aligha volt elképzelhető, hogy Logue – aki 1941-ben lovagi címet kapott a királynak tett személyes szolgálataiért – Bertie-nek szólította a yorki herceget. Valószínűleg az is csak szellemes dramaturgiai megoldás, amikor a beszédtanár megdicséri a királyt, ám kritizálja a még mindig bizonytalan w-jeiért, majd VI. György így riposztoz: „Bedobtam néhány dupla w-t, nehogy azt higgyék, hogy nem is én beszéltem.”
A filmben szereplő információk hitelességét támasztja alá, hogy Seidler többször találkozott Logue fiával, majd annak halála után a – tüdőrák következtében 1952-ben elhunyt királyt egy évvel túlélő – beszédtanár unokájával, és engedélyt kapott az Ausztráliában az első világháborúból hazatérő hallás- és beszédsérült katonák rehabilitációjában jó eredményeket elért Logue hagyatékában lévő feljegyzések kutatására.
A király beszéde első, még színpadi változata 2006-ban készült. A rendező édesanyja részt vett az egyik olvasópróbán, majd javasolta Seidlernek, vegye fel a kapcsolatot a fiával. A színpadi forgatókönyvet Geoffrey Rush is megkapta, aki szintén izgalmas film lehetőségét látta meg a sztoriban. Hooper sokáig nem találta a VI. György szerepére alkalmas színészt, míg végül találkozott „a színésszel, akire mindig is gondolt” – ez volt Colin Firth. Hooper – aki Helen Mirrennel a főszerepben I. Erzsébet címmel már rendezett egy sorozatot az HBO-nak – a hitelességet, a karakterek pontosságát, a korabeli atmoszféra megteremtésének fontosságát hangsúlyozta. A végeredmény nemcsak a kritikusok szinte egybecsengően lelkes kórusa, hanem a történészek és a királyi udvar kutatói szerint is szinte kifogástalan lett. Valamennyi forrás kiemeli a csak egy-egy pillanatra felbukkanó történelmi figurák – Churchill, Chamberlain, Baldwin, a királyi trónról lemondott VIII. Edward – árnyalt megjelenítését.
Önmagában az is komoly elismerés, hogy II. Erzsébet, aki húgával, Margit hercegnővel a filmben is látható, és akiről kiderül, hogy már kislánykorában sem az érzelmei vezérelték, megnézte a filmet, és nem talált benne kivetnivalót. Miként annak idején A királynőben sem, amit az udvar semmilyen formában nem kommentált ugyan, de mindennél többet mond, hogy II. Erzsébet vacsorára hívta Helen Mirrent a Buckingham-palotába.
LIGETI NAGY TAMÁS