Igaz, hogy az évtizedek alatt le kellett mondanunk a sárban fetrengő hippikről, a bejáratnál tarháló nagyot álmodókról, sőt a készpénzes sörvásárlásról is, ez viszont csekély ár ahhoz képest, hogy ma már a Glastonbury fesztivál alapítója is a Szigetet ajánlja érvényes alternatívaként a kiszámítható angliai felhozatal mellett.

Ministry - A38 színpad, augusztus, 8., 21:40

Senki nem nyúlhat mellé, ha méretes fejberúgással kezdi a fesztivált. A nulladik metálnap úgy-ahogy elmegy, de aki felnőtt fejjel is vállalható keménységre vágyik, inkább várja meg a Ministryt. Az amerikai ipari metál, avagy indusztriális rock rejtett istenei a szcénán kívül viszonylagos ismertségre a műfaj fénykorában, úgy 20 éve tettek szert.

Trent Reznor és Marylin Manson pályatársa és bevallatlan atyamestere, Al Jourgensen a Nine Inch Nails fejéhez hasonlóan szintipop-zenekarban kezdte, aztán elkomorult a világlátása, és ennek nem is lehetett más a következménye, mint hogy meghirdette a világvégét Psalm 69 című istenes számában, majd William Burroughs társaságában forgatott klipet a heroin sötét oldaláról (Just One Fix).

A teremtő nihilizmus után sajna kamaszos politizálás következett egy Bush-anyázó lemeztrilógiával, az idei visszatérő album (2008-ban már ünnepélyesen, élőben oszlott fel a zenekar, mint a Pecsában is megcsodálhattuk), a fantáziadús címmel ellátott Relapse meg hát, eléggé nomen est omen, szóval a rajongókank ezúttal teljesen igazuk lesz, ha már megint csak a Jesus Built My Hotrod ipari rockabillyjére várnak. Arra viszont mindig érdemes.

Ajánlott szám: Flashback

The Silver Shine – Blues kocsma, augusztus 9., 18:00

A szélesvásznú, profi götterdämmerung után baráti szintű sufnibuliban tekinthető meg a hazai psyschobilly egyik büszkesége. A másik a sajátosan magyar belezőbilly, mondhatni disznótoros horror Yellow Spots, ám ők feltehetően túl betegesek voltak a szervezők ízléséhez.

A Silver Shine hozzájuk képest ugyanannak a nemzetközi, össz-amerikai galaxisnak a lakója, ahol az ötvenes évek óta megállt az idő, minden a tetkókról, a teherkocsik platóján nagybőgőzésről és a vagányságról szól, de az angyalföldi pálmafák és Fenyő Miklós országában ezen semmi szégyellnivaló nincs, sőt.

A jól bejáratott, önműködő színterek szereplőihöz hasonlóan a Silver Shine kiadott pár lemezt 2004 óta, turnézott Európában, fellépett olyan titánokkal, mint a Koffin Kats, a Meteors vagy a Demented Are Go, ami nagyjából ahhoz fogható, mintha a Tankcsapdát a Metallica venné fel előzenekarnak.

Ajánlott szám: Don’t Trust The Girl With The Chainsaw

The Stone Roses – Pop-rock nagyszínpad, augusztus 10-e., 21:30

Dobjuk a szélbe az egyénieskedést, és használjuk ki nyugodtan egy tömegfesztivál nagy előnyét: láthatjuk a nép zenekarait, amelyek titokban a mieink is. Nincs abban semmi rossz, ha tíz éve együtt kiabáltuk Robert Smith-szel a Nagyszínpad előtt, hogy a fiúk nem sírnak, vagy a REM-nek elővokáloztunk 2008-ban.

Némi igazságtalansággal a Stone Roses lehetne a szegény ember Smiths-e, de kicsit is elmerülve munkásságukban látni fogjuk, hogy Ian Brown és társai érzelmei semmivel sem őszintétlenebbek, mint az életfogytig serdülőkorban ragadt Morrissey.

Az életmű végighallgatása már csak azért is gyorsan megy, mert a Stone Roses a kilencvenes évek elején, összesen két lemez után egyszer már visszavonult: így legfeljebb ihlető forrásként hivatkozhatott rájuk a műromantikus Suede vagy a műproli Oasis, meg az egész elnyűhetetlen britpop-hullám.

A produkcióban valójában semmi különös nincs a regényes ifjúság megjelenítésén kívül sima dallamos, messzi gitárzenével, de ilyen szinten művelve ez lesz a legkisebb gondunk, és ha valaki még nem hüppögte a rohanó felhőket bámulva, hogy I Wanna Be Adored, az valószínűleg sosem volt 16 éves.

Ajánlott szám: I Wanna Be Adored

Katzenjammer – A38 színpad, augusztus 11., 21:40

A jóléti skandináv, közelebbről norvég örömzenélés lehetne abszolút tenyérbemászó jelenség, pláne, ha négy tündéri ifjú hölgy (plusz egy rejtőzködő férfi dalszerző) adja elő. A Katzenjammernál viszont, mint tavaly az A38-on élőben is megcsodálhattuk, kiszámított popipari tüncimünci helyett tényleg elbűvölő a színpadról áradó kellem és frissesség – elég pár hang a folk-punk kocsmai popszámokból, hogy a szerzőhöz hasonló cinikus állatok is fültől fülig vigyorogjanak, hozzá ritmikusan roggyasztgassanak térdből.

Az együttes alig pár éves pályafutása alatt eddig két lemezt adott ki (Le pop, A Kiss Before You Go), az amszterdami kocsmáról szóló slágerük a YouTube-on futott be, a tagság pedig, ha az arculattervezőknek hinni lehet, egy popiskolában futott össze, és csak úgy elkezdett zajongani a pincében talált hangszereken.

Akár igaz is lehet, mert ez a talált műtárgy-attitűd azóta is működik, ha azt vesszük, a lányok milyen lazán passzolgatják egymást közt az eszközöket koncert közben, ukulelétől a trombitáig. Jól figyeljük meg az óriási vigyorgó macskával ékesített balalajkát, bár ha az előkerül, nehéz máshova nézni.

Ajánlott szám: I Will Dance (when I walk away)

Leningrad – OTP Bank világzenei nagyszínpad, augusztus 12., 19:45

Jóval a rendszerváltás után Leningrádnak hívni egy zenekart Sztálin és Vlagyimir Iljics országában legalább akkora punkság, mintha nálunk még mindig eredeti nevén működne a Lenin körút.

Hogy nem csak üres polgárpukkasztgatásról van szó, jól mutatja, hogy az együttest 2003-ban kitiltotta Moszkvából az akkori polgármester, Jurij Luzskov, ami az egykori nyíregyházi Beatrice-zarándoklatokhoz hasonló vándorlást idézett elő a rajongók körében Szentpétervárra.

A lebírhatatlan frontember, Szergej Snurov színpadi pornográfiához hasonlítja kocsmapunk ska-sanzonzenéjüket, de ez azért túlzás, még ha helyi mércével mérve is markánsan foglalkoznak az olyan örök orosz témákkal, mint az ivás, a vodka, a csúnya szavak meg a korrupció.

Az átlag ordenáré mulatós-előadó profiljába különben sem férnének bele az olyan szélesebb szellemi láthatárra kitekintő projektek, mint a Baborobot (Robotbébi) című 2004-es kísérleti lemez, vagy az együttműködés a lélekben testvér Tiger Lillies dekadens angol kabarészínházával.

Ajánlott szám: Alkologik