Állambiztonság és irodalom: jön a Titkos írás

– Előszeretettel bélyegzik ügynökvadásznak azokat, akik az állambiztonsági iratokban kutatva a történetek szereplőit nevükön nevezik, s ezzel muníciót szolgáltatnak különféle ügynöklisták készítéséhez. Mit szól az ilyen vádakhoz?

– Nem tartom magam ügynökvadásznak, eszembe sem jut bárkire vadászni, listákat sem gyártok. Az viszont meggyőződésem, hogy a szolgálatoknál felhalmozódott iratanyag alapján sok mindent újra kell gondolnunk, még „jól ismert” történetek is új megvilágításba kerülhetnek. Ha ezekkel az ember tudományos alapossággal, a meglelt dokumentumokra építve kíván foglalkozni, elengedhetetlen, hogy azt is megmondja, mikor, kivel, ki ellen történt mindaz, ami történt. A törvény által szenzitívnek minősített adatokhoz a kutatók amúgy sem juthatnak hozzá, a mérlegelés dilemmáján gyorsan túltettem magam: amiről tudomást szerezhettem, annak ismeretétől az olvasókat sem kívánom megfosztani.

– Nem ingott meg akkor sem, amikor elolvasta (s könyvében idézte is) a sokszor besározni próbált áldozat, Konrád György egyik kihallgatási jegyzőkönyvét? A írót azért kívánták izgatási perbe fogni, mert házkutatáskor a spirálfüzetében Kádár Jánost dehonesztáló mondatokra leltek, ő pedig hiába hajtogatta, hogy csak a kész kézirataiért vállal felelősséget. Az állambiztonság előszeretettel bogarászott mindenki „spirálfüzetében” – így születtek az ön által is citált dokumentumok.

– De megszülettek, és formálták (vagy deformálták) a XX. század második felének irodalmi életét. E források alighanem az irodalomtörténet számára is megkerülhetetlenné válnak, hiszen adott esetben akár könyvek meg nem jelenése, életművek érthetetlen megtorpanása, szellemi izgalmat hozó irodalmi csoportosulások széthullása (az állambiztonsági szleng szerint: bomlasztása), a szocializmusra veszélyesnek tekintett jobb- és baloldali gondolatok csírájában való elfojtása is magyarázható általuk.

– Előszavában úgy fogalmaz, hogy titkosszolgálati szempontból nincs lényeges különbség az irodalom, a zene vagy a cipőfűzőgyártás szemmel tartása között, terjedelmes könyve mégis azt a benyomást erősíti, hogy a szellemi élet kézben tartására jóval nagyobb figyelem irányult. Vagy ez csak látszat?

– A módszerek szempontjából az állambiztonsági tevékenység valószínűleg ugyanarra a kaptafára épül, de hát Illyés Gyula ügyeire mindig nagyobb figyelem irányult, mint mondjuk arra, hogy egy pályaudvari vécé falán találtak egy ellenséges firkát. Bár meg kell jegyeznem, hogy ilyen esetekben is irdatlan felderítő apparátus lendült mozgásba, ahogy azt Gervai András rekonstruálta nemrégi könyvében. Jelzésértékűnek tekintem, hogy a titkosszolgákkal teli könnyűzenei életről írott Nyilván tartottak című könyvemnél a mostani majd háromszor hosszabb lett, pedig ezúttal is tömörségre törekedtem.

– Gyakorta tesz olyan megjegyzést, hogy az állambiztonsági levéltár információja szerint a látni vágyott irat megsemmisült, elveszett. Mennyire a jéghegy csúcsa az ön által átnézett forrásanyag?

– Úgy saccolom, hogy az irodalom területén „keletkeztetett” iratoknak legalább a fele megmaradt, ezeket nagyjából fel is dolgoztam.

– A dokumentumok tekintélyes része ügynökök szóbeli vagy leírt jelentéseit tartalmazza. Kötete névmutatójában félezer fedőnév található (lásd Kataszter című írásunkat). Egy nem ügynökvadász kutató hogy tekint e népes besúgóhadra?

– Mindenekelőtt tennék egy pontosítást: akiknek az inkognitóját feloldottam, azoknak jó része csak érintőlegesen, például népművelőként, könyvtárosként, újságíróként, diákként vagy oktatóként kapcsolódott az irodalmi élethez, tehát nem beszélhetünk félezer besúgó íróról és irodalomtörténészről, noha az eddig ismertnél jóval nagyobb a számuk. Hogy a kérdésére is válaszoljak: mivel minden történet egy kicsit más, magam is többféleképpen viszonyulok hozzájuk. Alapvetően elfogadhatatlannak tartom azt, hogy embertársainkról bármely rendszerben információkat adjunk a politikai rendőrségnek. Ha viszont az elém került dokumentumokból azt látom, hogy egy megfélemlített, megzsarolt ember minden igyekezete arra irányul, hogy a szorongatott helyzetéből kievickéljen, s közben igyekszik a legkevesebbet ártani, ezt a magatartást gyökeresen másképp ítélem meg, mint azét az ugyancsak szépszámú ügynökét, akik rosszindulattal, kisebb vagy nagyobb előnyökért – például külföldi kiküldetésért, tágasabb lakásért – spicliskedtek éveken, évtizedeken át, titkos hatalmukban valósággal lubickolva.

– A legszigorúbb tárgyszerűségre törekvő könyve szubjektív előszavában azt írja, hogy az olvasók közül kinek-kinek magának kell döntenie abban, hogy a továbbiakban miként olvassa majd azok műveit, akikről kiderült: kettős könyvelést folytattak. Ön hogyan döntött az egyes alkotók esetében?

– Említettem, semmi sem befolyásolt abban, hogy az általam megismert tényeket a nevekkel együtt írjam meg, attól viszont most tartózkodnék, hogy egy interjúban bárkit is kiemeljek. Gyengébb műveket olvasva könnyebben előjönnek a kisagyból az alkotóról szerzett kínos információk, komoly minőségnél nemigen. A belügy szemszögéből igen kiválóan dolgozó író erős atmoszférájú novelláit olvasva mindennek ellenére bele tudtam feledkezni a tiszta irodalomba. Találgatás helyett inkább mondom, igen, Tar Sándorra utaltam.

– Irodalmi berkekben régóta köztudott, hogy készül erre a könyvére. Az öt év alatt mennyire tekintette kéziratát, a folyamatosan írt fejezeteket titkosnak?

– A Magyar Narancsban 2010 óta közölt hat részlettől eltekintve a legutóbbi hónapokig abszolút mértékben: nem mutattam meg, nem beszéltem róla senkinek a kiadón és a szerkesztőn kívül, s tőlük is diszkréciót kértem.

– Monográfiája tanúsága szerint nem kereste meg a még élő érintetteket; nemcsak az azonosított ügynököket, hanem a célszemélyeket sem. Az ő szempontjaik nem hiányoznak majd a történetekből?

– A szigorúan csak papírokból végzett munka döntés kérdése volt, a legritkább esetben szegtem meg ezt az önmagam alkotta szabályt. A hálózati személyektől amúgy sem akartam semmit kérdezni, eddig is elmondhatták volna, ezután is elmondhatják majd a saját verziójukat. Egyébként őket is megfigyelték. Ha megpróbálok minden részletnek utánajárni, sosem készülök el. Nem lehet minden történetet egyetlen könyvben megírni. Arra viszont kínosan ügyeltem, hogy a már nyomtatásban megjelent adalékokat a lábjegyzetekben ne csak megemlítsem, hanem rövidebben-hosszabban idézzem is.

– Bár 2005-ben, a Nyilván tartottak című könyve megjelenése után volt, aki perrel fenyegette, nem kellett bíróság elé állnia. Most számít perre?

– Nem. Azt remélem, hogy ezúttal is pontos és fair voltam, mindig csak annyit állítottam, amennyit az iratok alátámasztottak.

– A nyomdába került könyvében még az szerepel önről, hogy „húsz éve a Magyar Narancs újságírója”. Időközben azonban „beszipkázta” az állambiztonsági levéltár. Dekódolná ezt a fejleményt?

– Nyilván lesznek, akik mást is belelátnak majd, pedig csak annyi történt, hogy belefáradtam és belefásultam az újságírói munkába. Se nekem, se a lapomnak nem jó, ha félszívvel végzem a dolgom, tehát állás után néztem, és szerencsémre itt kaptam is, egyelőre határozott időre vedlettem át kutatás-előkészítő levéltárossá.

MURÁNYI GÁBOR