Rekviem a Szocialista szellem vasútjáért – útikalauz a Vidám Parkhoz
Amilyen szomorú tud lenni egy megunt játék a kuka tetején, olyan szomorú a Vidám Park is. Harsány, lelakott és fröccsöntött, mégis szeretjük, és sajnáljuk, hogy szeptember 30-án végleg bezár. Néhány évente lenne kedvünk csak felkeresni, és nagyon drága is, nem csoda, hogy ebben a formában üzletileg nem működőképes. A gyerek viszont felhőtlenül jól érzi magát, és napokkal később is erről beszél, érdemes tehát mégis áldozni rá, és utoljára megnézni ebben a formájában. A kiruccanás számunkra is felér majd egy kultúrtrippel.
Nincs szomorúbb egy üres vidámparknál. Hát még egy üres vidámparknál, amit hamarosan bezárnak. És hiába zár be a budapesti néhány héten belül, ezen a langyos csütörtökön alig néhány tucat vendég bóklászik a Vidám Park területén. Szomorúságunkat csak az enyhíti, hogy sorra kipróbáljuk a játékokat a négyéves Mirkó és a Nagymama kíséretében.
Utoljára a kilencvenes évek elején jártam itt. Ahhoz képest az újdonság erejével hat, hogy a legtöbb játékra "ingyen", azaz a 4900 (kisgyerekeknek 3500) forintos bejárati belépőért ülhetünk fel, akárhányszor. Ráadásul nem kell sorba állni sem, mint annak idején, mert a hely kong az ürességtől (a zárásig hátralévő két hétvégén viszont nagy tumultusra lehet számítani).
Belépés után fél órával már az jár a fejemben, hogy vajon Rekviem egy álomért vagy A szocialista szellem vasútja legyen-e a cikk címe. Mindkettőnek lenne alapja. Nagy múltú helyről van szó, amely régi fényét nyomokban őrzi ma is, ráadásul gyerekkoromban mindennél jobban imádtam a Vidám Parkot; annál nagyobb örömet nem tudtak szerezni a szüleim, mint hogy elvigyenek oda. És a magamfajta szentimentális a Néger Csók kivételével semmit sem hajlandó utálni, ami ártatlan gyerekkorában még bejött neki. A nosztalgiától csöpögve is elém türemkednek azonban a csúfságok: a recsegés-ropogás, a kopottság, az élettelenség. A hangzavar, a gagyi céllövöldevilág és a csapnivaló, mégis merészen drága büfékínálat. Amilyen szomorú tud lenni egy megunt játék a kuka tetején, olyan szomorú a Vidám Park is.
Miközben a gyerek olyan jól érzi magát, mint még alig néhányszor életében, próbálok rájönni, miért nem működik a Vidám Park eddigi koncepciója mégsem. Elégnek kellene lennie, hogy miközben jól mulat a gyerek, a szülők fáradtan mosolyognak, cipelik a kabátokat, és ha lazítani akarnak, felülnek a mazochista játékok valamelyikére, hagyják magukat fejjel lefelé rázni és földhöz csapkodni néhány percig, aztán mehetnek vissza a Mesecsónakra. Mégsem elég. Talán nem fér meg a század eleji vurstliromantika a szocreál purhabszobrászattal, a kilencvenes évek lelakottsága a kétezres évek extrém adrenalinpumpa játékaival? A Nagymama optimistább, folyton arról beszél, hogyan virágoztatná fel a Vidám Parkot, és sajnálkozik, hogy pocsékba megy a sok pénz, amit például az új térkövekre fordítottak. Tényleg van valami apokalipszis utáni nihil abban, ahogy egy-két ember kedvéért elindítják a böhömnagy játékokat.
Retardált Adam Sandler és Bástya elvtárs szelleme
Ott van mindjárt az óriáskerék, forog egyfolytában, bár alig vannak rajta. Ki hinné, hogy ez a lomha gépezet még képes meglepetést okozni? Pedig így van: gyerekkorom szép emlékeit meghazudtoló, bénító félelmet érzek, míg a négyéves felszabadultan jön-megy a fülkében. A kilátás szép, de a mélység szédítő, a szél lassan lengeti a kis csészét, amiben ülünk, a kieséstől meg nem véd szinte semmi. Mire nagy nehezen sikerül elhessegetni a katasztrófafilmes emlékekből előtörő képeket, a kis lélekvesztő szerencsésen földet ér.
Nyolcéves kori kedvencem, az elvarázsolt kastély napjainkban maga a kimaxolt gagyi. Csalhatatlan ösztönnel sikerül rögtön kiválasztani a rázófotelek közül a két nem működőt, a torzító tükrök kissé már elhomályosultak, a labirintusban pedig lefeljebb Adam Sandler tévedne el, amikor retardáltat alakít. Az erkélyre, ahol a lányoknak a szél fellebbenti a szoknyáját, nem lehet kijutni. A nagyi majdnem elesik a görgős lépcsőn, az óvodás viszont gurul a nevetéstől, és valljuk be, mi is felhőtlenül szórakozunk. A Hordó pedig sebesebben forog, mint valaha, de ez az élmény valószínűleg nem felgyorsult világunkról, hanem az öregedésről szól. A két másik generációnak pedig vidám perceket szerzek azzal, ahogy szoknyás tengerimalacként átevickélek rajta.
A hullámvasútra életemben először merészkedek fel, mindjárt a fiammal együtt. Nagyszerű élmény, jó, hogy az Állatkert is megtartja ezt a műemlék jellegű játékot, de azért a biztonsági intézkedéseket egy kicsit erősíthetnék, ha már a 90 centis kisgyerekeket is simán felengedik. Akárcsak az óriáskeréken, az embernek az az érzése, hogy a szerkezet bármikor felmondhatja a szolgálatot, elég ha kihull egy fa gerenda. A régi vashintákat idéző láncocska pedig nem sokat segít, ha lejtmenetben kirepülnénk netán.
A négyéves a szabályok szerint a Szellemvasútra (mai nevén Túlvilág Kapuja) is nyugodtan felülhet, és szívesen vállalkozna is rá, ám a gótikus ruházatú, fiatal jegyszedő lány – mert ide külön belépőt kell fizetni – bölcsen eltanácsol tőle. És nem hiába! Nekem folyton Bástya elvtárs jár a fejemben A tanúból, amikor egy velőtrázó sikoly hatására elájul a Szocialista Szellem Vasútján, és ezért végig vigyorgok, de a Szellemvasút belseje egyáltalán nem gyereknek való: vérrel összefröcskölt szoba, zombi az ebédlőasztalnál, arc nélküli varrónő, stroboszkóp és vaksötét.
A muzeális értékű Barlangvasút, amelyet az új tulajdonos is megőriz majd, jelenleg nem túl fényes állapotban várja a nagyérdeműt. A János vitéz zanzásított változata recsegve szól a hangszóróból, és veretes szövege nem érthető egy mégoly művelt óvodásnak sem. A kisiskolást pedig az egyébként szépen összerakott, bár kicsit poros miniatűr jelenetek nem fogják annyira lenyűgözni, ha egyáltalán képes lesz meglátni őket. A sárkányfejű kisvonat ugyanis nem sokat időzik egyik kivilágított állomásnál sem, és a jelenetekért hol az egyik, hol a másik oldal felé kell nyújtogatni a nyakunkat.
A Mesecsónak a legszívszaggatóbb mind közül. A szigetelőanyagból gyúrt barlang anyaga néhol kilyukadt, a falon át-átüt a fény, látszik a fémháló, amire feltapasztották az anyagot. Dr. Bubó elhízott, a hét törpe között nincs különbség, a törpök közül hiányzik Törpilla. Egyáltalán ki, és mikor formálta ezeket a jobb sorsra érdemes figurákat? A Mesecsónak szomszédságában, a Hullámvasút alatt a Horrorlabirintus bújik meg. Csütörtök napközben annyira nem kíváncsi rá senki, hogy a Joker-arcú rémítgető egy rikkancs stílusában hívogatja a vendégeket az ajtó előtt.
A dzsungeltematikájú kisgyerekrészleg viszont egyértelműen a Vidám Park legmenőbb része. Kezdem kapiskálni, hogy napjainkban a koncepciózus témaparkoknak van piaca, egy ennyire eklektikus vidámparknak pedig Budapesten, az eklektika városában sincs jövője. A Dzsungelvasút Mirkó kedvence, és tényleg színvonalas a gyerekbarát szellemvasút, úgy hírlik, meg is tartja az Állatkert. A tűzoltójátékon – ami nem igazán illeszkedik az esőerdő-tematikába – szintén vidám perceket töltünk, bár itt is bekacsint a gagyi. Az egyik vízsugár épp hogy a második emeletig visz föl, míg a másikkal már-már túl hatékony tűzoltóvá válhatunk.
| Pannon Park lesz a helyén |
| Nem marad játékok nélkül a Vidám Park akkor sem, ha az Állatkerthez csatolják a területét, de csak a műemlék jellegű játékokat tartják meg – jelentette be a Fővárosi Állatkert csütörtökön. Az új részleg a tervek szerint tavasszal már meg is nyithat. A játékokra külön jegyet kell majd váltani, amúgy a parkba az állatkerti belépővel lehet majd bejutni. Hosszabb távon egy, a Kárpát-medence jelenkori, honfoglalás kori és miocén kori élővilágát bemutató Pannon Parkot alakítanak ki a Körhinta környékén, amelynek része lesz egy látványos Biodóm is. A Vidám Park átalakításáról látványtervek is készültek. |
Van még 10 napjuk
Személyes kudarcnak fognám fel, ha nem ülnék fel egyetlen nyaktörő játékra sem. Szemtanúja vagyok, hogy a gépkezelő lány alig bír kiszabadítani valakit a fejjel lefele lógató, vizet spriccelő Top Spinből, ezért inkább az ártatlannak tűnő Break Dance mellett döntök, úgyis olyan hívogató a játék Beverly Hills-i zsarut idéző illusztrációja. A beengedő lány – egyébként mindenhol üdítően fiatal egyetemistákat alkalmaznak – ezen az egy helyen kifejezetten undok, csak némán befelé bök a fejével, amikor megkérdezem, hogy mehetek-e. Megbocsátok neki, mert látom, hogy maga is bemászik egy kocsiba, maga elé néz, és csendben sírni kezd. A falra festett, napszemüveges Whitney Houstonok és kockafrizurás Eddie Murphyk szédítő trippé állnak össze, ahogy a játék minden irányba forogni kezd. Kifeszítem magam a fülkémben, teljes erőmből kapaszkodok, tudom, hogy holnap izomlázam lesz, végül átadom magam a forgásnak, arcomra üdvözült mosolyt merevít a 1,5 G centripetális erő. A beengedő lányra pillantok, még mindig sír.
A Break Dance után még sokáig remeg a lábam, a műemlék Körhintát most inkább, köszönöm, kihagyom. Ahogy újra- és újra elmegy előttem a csónakon ringatózó Nagymama és unokája, lassan felkavarodik a gyomrom. Elmosolyodok: végül is ezért jöttem.
Az a baj, hogy a Vidám Park csak akkor ilyen élvezetes, ha 10 évente egyszer keresem fel. Ez pedig nem elég a nyereséges fenntartáshoz. Ahhoz az kellene, hogy az átlagos vagy annál kicsit tehetősebb családok évente kétszer-háromszor, de legalább egyszer ellátogassanak, mint az Állatkertbe. Meg persze, tehetős családokból sem ártana kicsit több, mert míg az átlagcsalád az Állatkertbe 7300, a Vidám Parkba 16 800 forintért tud bemenni. (Igaz, szeptember 23-án, hétfőn egységesen 1500 forint lesz a belépő mindenkinek, viszont kevesebb játékra lehet felülni érte.)
Nincs szomorúbb egy üres vidámparknál. Menjenek el! Van még 10 napjuk. Utána pedig lehet drukkolni az Állatkertnek, hogy jobban sikerüljön nekik a Vidám Park felvirágoztatása, mint Pelikán elvtársnak.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
