Szerző:
Különös párhuzam tanulmányozható a modern festészet két meghatározó alkotójának, Amedeo Modiglianinak és Pablo Picassónak közel egy hónapon át egyidejűleg látható budapesti tárlatán. Mindkettejük életében döntő szerepet játszott Párizs, ahová Picasso 1900-ban Spanyolországból, Modigliani hat évvel később Itáliából érkezett, és ahol útjaik csakhamar keresztezték is egymást.
Nem egészen másfél évtizedig, Modigliani korai haláláig tartó kapcsolatukra, amit a barátság és az időnként konfliktusokba átcsapó rivalizálás egyidejűleg jellemzett, rányomta bélyegét mindkettejük, de főként Modigliani heves vérmérséklete.
Modiglianit, bár három évvel fiatalabb volt, több mint fél évszázaddal túlélte neves pályatársa.
Picasso egyes feljegyzések szerint még a halálos ágyán is a Modinak becézett művészt emlegette,
pontosan tudva, hogy a halhatatlanságot nem a pálya hossza, hanem csakis a minőség adhatja. Mindketten a képzőművészet számos műfajában – festészet, grafika, szobrászat – alkottak maradandót, és máig közel azonos odaadással versengenek a műgyűjtők a műveikért, amelyek az aukciókon sorra döntik meg a rekordokat.
A június 29-én nyíló, Magyarországon először látható átfogó Modigliani-kiállítás és a július végéig nyitva tartó Picasso-tárlat ritka gazdag lehetőség arra, hogy láthatóvá váljon: a két művész számára mennyire eltérő inspirációt jelentettek a klasszikus festészet hagyományai, koruk legújabb irányzatai vagy éppen a távoli kontinensek törzsi művészete.
A több külföldi múzeummal közösen szervezett Modigliani-kiállítás társkurátora, Kovács Zsófia szerint a legendákkal, mítoszokkal övezett olasz mester rendkívüli népszerűségének az az egyik magyarázata, hogy egyéni kézjegyét, sajátosan stilizált látásmódját könnyű beazonosítani, művei egy ismert világot tárnak fel, ezernyi finom variációval.
A másik: Modigliani úgy vált modern művésszé, hogy nem rúgta fel mindenestül a klasszikus képalkotási szabályokat. Művészete szinte teljes egészében az emberi vonások vizsgálatáról szól, de az arcot sosem „verte szét” úgy, mint kortársai, például a kubisták vagy a futuristák – hangsúlyozza a kurátor. Még viszonylag nyersebb műveiben is megmaradt valami az olasz művész klasszikus iskolázottságából: a finom arányérzék, a magabiztos vonalvezetés, az erőteljes, mégis harmonikus színhasználat.
Munkái sajnos nem találhatók meg a magyarországi múzeumok állandó gyűjteményeiben – az egyetlen kivétel a mostani tárlaton is látható 1912-es apró ceruzarajz a Szépművészeti Múzeum grafikai kollekciójában, ami Karinthy Frigyes nővérét, Adát ábrázolja, és annak párizsi útja során készült. A szenvedélyes életű festő művei időszaki tárlatokon is ritkán tűnnek fel, legutóbb a Magyar Zsidó Múzeum 2003-as, Modigliani, Soutine és montparnasse-i barátaik című kiállítása nyújtott komolyabb bepillantást a művészetébe.
Ezúttal viszont 61 műve – festmények, grafikák és szobrok – lesznek láthatóak az öt fejezetre tagolt tárlaton, ami igyekszik megszabadítani a művészt az életét övező mítoszoktól, ugyanakkor gazdag háttérinformációt ad a Modiglianit befogadó kozmopolita párizsi közegről. Ebbe ő maga is besegít, hiszen a kiállítás egyik fejezete, amely a művésztársakról készített portréit mutatja be, akár A Montparnasse arcképcsarnoka címet is viselhetné. A tárlaton látható „csemegék” közül Kovács Zsófia egy „igéző, provokatív remekműként” jellemzett fekvő női aktot emel ki, ami egy oszakai gyűjtemény féltve őrzött kincseként ritkán tér vissza Európába.
Modigliani a nemzetközi műtárgypiac egyik legnépszerűbb és gyakori szereplője, bár életművi jelentőségű munkái csak elvétve kerülnek kalapács alá. Tavaly Picasso, Warhol és Monet után a negyedik legnagyobb aukciós forgalom fűződött a nevéhez: 46 alkotásáért összesen több mint 251 millió dollárt adtak. 1917–1918-ban festett Fekvő női aktja 170,4 millió dollárért, az aukciókon valaha kifizetett második legmagasabb összegért került a taxisofőrből milliárdos üzletemberré lett kínai Liu Ji-csien birtokába. Az eddig több magánmúzeumot nyitó gyűjtő hosszabb ideig csak ázsiai antikvitásokat vásárolt; új ambícióit, a modern nyugati művészet felé való nyitását a Modigliani-mű megszerzésével tette – igencsak látványos módon – publikussá.
Az olasz mester szobrászként is a legdrágábbak közé tartozik. Fej című, egy építkezésen szerzett mészkődarabból 1911–1912-ben faragott, árverésen korábban nem szerepelt szobráért 2014-ben a Sotheby's New York-i aukcióján 70,7 millió dollárt adtak, ennél magasabb árat mindmáig csak Alberto Giacometti két bronza ért el.
A legutóbbi napokban újra egy Modigliani-festmény, Jeanne Hébuterne 1919-es portréja tartotta lázban a gyűjtőket. Jeanne Modigliani élettársa, élete utolsó éveinek nagy szerelme, múzsája, modellje, egyetlen gyermekének anyja volt, akit több mint két tucat festményen örökített meg. A most árverezett, viharos életükről semmit sem sejtető, derűs nyugalmat árasztó portré a művész kiemelkedő alkotása, amit a színek Modigliani más munkáin ritkán látható gazdagsága és finomsága jellemez. Az alkotás június 21-én került kalapács alá a Sotheby's londoni aukcióján, ahol legalább 30 millió fontot várnak érte, és végül 38,5 millió fontért talált gazdára.
A festmény felbukkanása kapcsán ismét felelevenedett a XX. századi művészettörténet egyik szívbe markoló love storyja, Modigliani és Jeanne – mindkettejük számára – sírig tartó szerelme. Modigliani 1920. január 24-én, alig 36 évesen hunyt el, a kórházi zárójelentés szerint tuberkulotikus agyhártyagyulladásban.
De talán igaza van André Salmonnak, nevezetes életrajzi regénye írójának, aki szerint erejét igazából a nélkülözés és a hatalmas szellemi energiákat felemésztő őrjöngés őrölte fel. Önmarcangoló meditáció és vadállati dühkitörések között égett el – írja. Még megérte, hogy népszerűsége elkezdett felfelé ívelni, de a sorsán ez már nem változtatott. A második gyermekével várandós Jeanne nem tudta elviselni szerelme elvesztését, egy nappal később szülei ötödik emeleti lakásából a mélybe vetette magát, és szörnyethalt. Végül közös sírban lelhettek nyugalomra a párizsi Pere-Lachaise temetőben – Jeanne családjának ellenállása miatt csak tíz évvel a haláluk után.