Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz ellenzéki író, oknyomozó újságíró fehérorosz apa és ukrán anya gyermekeként született az ukrajnai Sztanyiszlavban (ma Ivano-Frankivszk), de Fehéroroszországban nőtt fel, ahol szülei falusi tanítók voltak. A középiskola elvégzése után helyi újságok riportereként dolgozott, majd 1967-ben beiratkozott a Minszki Állami Egyetemre. A diploma megszerzése után Bereza városában tanított a helyi iskolában, de hamarosan a minszki Vidékfejlesztési Újság, 1976-tól a Nyoman című irodalmi folyóirat munkatársa lett.

Írói pályája kezdetén több műfajban kipróbálta magát: írt novellákat, esszét, riportot. Mentora, Alesz Adamovics belarusz író segített neki, hogy megtalálja saját útját és hangját, eltávolodva a hagyományos történetmeséléstől, engedve, hogy interjúalanyai szavaiból bontakozzon ki az összkép. Első könyve, A háború nem asszonyi dolog 1983-ban készült el, és több száz, a második világháborúban a Vörös Hadsereg soraiban harcoló nő vall benne a háború kegyetlenségéről és a szenvedésről, arról, hogy ez nekik nem hősies küzdelem, csak gyilkosság volt. A kötet kiadását először megtagadták, a nagy honvédő háború emléke megsértésének minősítették, és csak 1985-ben, a Gorbacsov-féle peresztrojka kezdetén jelenhetett meg. A Szovjetunióban kétmillió példány kelt el belőle, íróját kitüntették, de a teljes, cenzúrázatlan változat csak a Szovjetunió megszűnése után került az olvasók kezébe.

MTI / EPA / Roman Pilipey

Frissen jött hírnevét arra használta fel, hogy Afganisztánba is elutazhasson, ahol a Szovjetunió saját "vietnami háborúját" vívta a helyi felkelők ellen. Négy évig gyűjtötte az anyagot, katonákat, anyákat és özvegyeket interjúvolt meg, végül a Fiúk cinkkoporsóban 1989-ben, a szovjet csapatok kivonásának évében jelent meg. A cím azokra a távoli földön elesett kiskatonákra utal, akiknek csak a holttestét kapták vissza hozzátartozóik. A műben egy újabb tabut döntött, a szovjet hadi dicsőségét: a katonákat megrémült, összezavarodott és megalázott fiúkként mutatta be. 1992-ben több elesett katona anyja és veteránszervezetek is beperelték a szovjet hadsereg megsértésének vádjával, és bár felmentették, megítélése gyökeresen megváltozott.

A Szovjetunió szétesése után a kialakuló diktatórikus fehéroroszországi államban ismét ellenzékinek, a hivatalosságban nem létezőnek minősült. Könyveit állami kiadó 1993 után nem jelentette meg, műveit csak Oroszországból lehetett beszerezni, ahol szintén elfogyott körülötte a levegő. A hatósági zaklatások miatt 2000-ben elhagyta hazáját, és egy évtizeden át külföldön élt. Csak 2011-ben költözött vissza Minszkbe, a Nobel-díjjal járó összegből nemrégiben nagyobb lakást vett, de ugyanabban az épületben, ahol eddig is lakott. Könyvei továbbra sem jelennek meg Fehéroroszországban, és nyilvános szereplésre sincs lehetősége.

Tíz év munka után, 1997-ben jelent meg Csernobili ima című könyve, amely nem annyira minden idők legsúlyosabb nukleáris balesetéről, mint inkább szörnyűséges emberi áráról, az azt követő tragédiákról és veszteségekről szól. Több mint félezer embert interjúvolt meg, voltak köztük tűzoltók és a helyreállításban részt vevők, akiket hiányos felszerelésben küldtek a helyszínre, kitelepítettek, orvosok és politikusok. A könyv alapján 2003-ban egy ír rendezőnő dokumentumfilmet készített, amelyet Oscar-díjra jelöltek.

MTI / EPA / Ulf Mauder

2013-ban jelent meg legmonumentálisabb műve, az Elhordott múltjaink a Szovjetunió szétesésének, a kommunizmus bukásának krónikája, amelyben egyszerű emberek mesélik el, mit tett velük napjaink történelme. Az 1991 és 2012 között készített interjúk szövedékéből megrázó panoráma bontakozik ki, tele gyásszal és könnyekkel, elnyomással és terrorral, ugyanakkor reménnyel és büszkeséggel is. Lehangoló következtetése szerint az orosz nép soha nem ismerte a szabadságot, nem hagyta maga mögött a diktatúrát, és jelenleg is mítoszokban él. Alekszijevics jelenleg a szerelemről és az öregedésről szóló művein dolgozik.

Az írónő könyvei 19 országban, köztük az Egyesült Államokban, Németországban, Japánban, Kínában, Franciaországban jelentek meg, művei alapján csaknem húsz dokumentumfilm és három színmű született. Írói munkásságát számos díjjal jutalmazták, 1998-ban az Európai Együttműködésért díjat, 1999-ben az Alfred Toepfer Alapítvány Herder-díját, 2013-ban a német könyvkiadók és könyvkereskedők egyesülésének Békedíját vehette át.

Hat évtized – az 1953-ban kitüntetett Sir Winston Churchill – után ő volt az első, akinek 2015-ben nem szépirodalmi, hanem tényirodalmi munkássága alapján ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint "polifonikus írásaiért, amelyek a szenvedésnek és a bátorságnak állítanak emléket korunkban".