A Kunsthistorisches Museum főhomlokzata. Nem áthatolhatatlan |
Az olasz nevén Salieraként emlegetett tárgy visszavásárlásának reményében 2003. július 10-én hirdetést tettek közzé az International Herald Tribune-ben. Augusztusban a biztosítótársaság névtelen levelet kapott, amelyben a tettes 5 millió euró váltságdíjat követelt, bizonyságul mellékelve néhány apró morzsát az ötvösműről lehullott zománcból. A kapcsolatfelvétel azonban meghiúsult. A következő év nyarán egy 42 éves bécsi férfi felajánlotta Seipel főigazgatónak, hogy visszaszerzi a műtárgyat - az akció a szélhámos letartóztatásával végződött.
Tavaly októberben a tettes 10 millió euró váltságdíjat kért, és bizonyítékul a Neptun-figura háromágú szigonyát juttatta el a rendőrségre. Hetekkel később újra telefonált, de a rendőrök sikertelen hajtóvadászat után a nyomát vesztették. Idén, január 20-án a rendőrség a sajtóban közzétett egy fotót „arról a férfiról, aki valószínűleg felvilágosítást adhat a tárgy hollétéről”. Másnap letartóztatták a tettest, aki fényképének közlése után magától jelentkezett a rendőrségen, és elvezette a nyomozókat a műtárgyhoz, amelyet egy alsó-ausztriai erdőben ásott el.
Az 50 éves, saját üzlettel rendelkező bécsi biztonságtechnikai szakember a történet elbeszélésekor megpróbálta magát - az ítélet enyhítése céljából - a lehetőségekhez képest pozitív színben feltüntetni azt állítva, hogy a tett elkövetésekor alkoholos befolyás alatt állt. A rablás előtt nem sokkal járt a múzeumban egy olasz turistacsoporttal, ekkor látta először a Salierát. Megfigyelte, hogy sem az ablakokon, sem a vitrinen nincsen biztonsági berendezés, a teremben csupán mozgásérzékelő működik. Amikor 2003. május 11. hajnalán autójával hazafelé tartva elhaladt a Kunsthistorisches Museum felállványozott épülete mellett, hirtelen támadt ötletét tett követte: leállította az autót, kivett belőle egy feszítővasat, és felmászott az állványon. Kifeszítette az ablakot, és meglátta mögötte a redőnyt. A legnagyobb nyugalommal visszament a kocsijához egy Stanley-késért, és annak segítségével leküzdötte ezt az akadályt is. Belépett a kiállítóterembe, a feszítővassal széttörte a 6 mm vastag üvegből készült vitrint, kivette a sótartót, majd beletette egy jutazsákba. Nem sokkal később már az autójában ült a zsákmánnyal, és a közeli westbahnstrassebeli otthonába tartott. Ott a tárgyat egy bőröndbe tette, azt pedig elrejtette az ágya alatt, s a Saliera egészen 2005 őszéig itt is maradt.
Csak a média híradása nyomán tudatosult a tettesben, milyen páratlan értékű műkincsre tett szert. Úgy döntött, a biztosítótársaságtól kér majd váltságdíjat a tárgyért, de a 2003 augusztusában tett sikertelen kísérlet után két éven át nem adott hírt magáról. Közben gondosan eltüntetett minden nyomot az otthonából, az üzletéből és a hétvégi házából. A Salierát két lenvászon kendőbe burkolta, majd két műanyag szemeteszsákba göngyölte, beletette egy alumíniumládába, ezt szilikonnal szigetelte, s így ásta el az alsó-ausztriai Brand melletti erdőben.
A gondos előkészítés ellenére kihagyta a számításból, hogy a benzinkutak boltjainak biztonságát - a Kunsthistorisches Museummal ellentétben - videokamerák vigyázzák, a felvételeket pedig meghatározott ideig meg kell őrizni. Ő ugyanis kártyás mobiltelefont vásárolt az A1-es autópálya benzinkúti üzletében, és még aznap felhívta a rendőrséget, hogy 10 millió euró váltságdíjat kérjen a Salieráért. Amikor január 20-án meglátta a fényképét az újságokban, még mindig azt hitte, megtévesztheti a nyomozókat. Maga jelentkezett, és elmondta a rendőrségnek, hogy gyakran vett SIM-kártyákat az A1 benzinkúti boltjában, ezért szerepel a videón. Saját üzletében azonban előkerült egy ottfelejtett írás, a zsarolási kísérlet tervezete, s e bizonyíték láttán elvezette a nyomozókat a Brand melletti erdőbe, ahol január 21-én délután előkerült a műtárgyat rejtő láda. A nyomozók szerint az ő útmutatása nélkül lehetetlen lett volna megtalálni a rejtekhelyet.
A Saliera 987 nap elteltével visszakerülhetett a Kunsthistorisches Museumba. A restaurátorok - akik több millió tévénézővel együtt megrökönyödve látták, hogy a főigazgató kesztyű nélkül nyúl a műtárgyhoz - január 23-án vehették azt alaposabban szemügyre, és úgy nyilatkoztak, hogy soha többé nem lesz olyan, amilyen korábban volt. A rablás során történt mechanikai hatások, a széttört üvegvitrin által okozott karcolások mellett az is sokat rontott a tárgy állapotán, hogy a bőröndben az oldalán feküdt.
A történet tanulsága a gyűjtemények gazdái számára az, hogy mindenekelőtt az épületbe való behatolást kell megakadályozni. Csak ez után következik az épületen belüli védelem, ahol a biztonsági berendezéseket nem kell elrejteni, hiszen éppen a látványuk tanúskodik a terület védettségéről. Még ravaszabb, ha a berendezéseknek csak egy része látszik, az optimális biztonsági stratégiának ugyanis meglepetést is kell tartogatnia azok számára, akik mégis megkísérelnék a betörést.
A történet tőkét is mozgósít: a visszakerült Salierát első ízben január 29-én, a Kushistorisches Museum szponzorainak rendezett vacsorán mutatták be, amely jelentős összeget hozott a felújítási munkálatok számára. A nagyközönség másnaptól február 19-ig láthatta a sótartót a múzeumnak abban a termében, amelynek Julius Victor Berger festette mennyezetfreskóján Cellini alakja is szerepel, ölében tartva a Salierát.
A szenzáció a látogatószámot is növeli: messze földről zarándokolnak az érdeklődők a Kunsthistorisches Museumba, sokan életükben először. A restaurálást követően a sótartó március 14-től látható majd újra a múzeum Európa határok nélkül című kiállításán.
A bűntényből a 200 lelkes Brand község ugyancsak tőkét kovácsol: egy díszműkovács elkészíti a Saliera mását, amelyet az előkerülés helyén állítanak majd fel. A helyi fogadónak mind az étlapján, mind az italai között megjelentek már a Saliera névvel jelzett különlegességek. Mi több, az e-bay aukcióján 3 kilogramm Brand határából származó „Saliera-föld” 123 eurót ért meg valakinek február 3-án.
A rejtélyek sora pedig folytatódik: egy filatelista egy 2003. május 11. reggel 4 óra feliratú alkalmi bélyegzővel ellátott, 1971-ben kibocsátott, 3,50 schillinges (Salierát ábrázoló) bélyegre bukkant, s kíváncsian várja, előkerülnek-e további darabok is.
Kiváló üzlet lehet a sztori megfilmesítése is, hiszen az úri szélhámos, akit nem a haszonszerzés, hanem a kalandvágy hajtott, élvezi a nagyközönség rokonszenvét. A személyiségi és szerzői jogokat azonban szem előtt kell tartani: amíg az ítélet meg nem születik, a biztonságtechnikai szakembert -- aki, mint hírlik, könyvet készül írni az eseményekről -- nem szabad rablónak nevezni. Ráadásul a regények vagy forgatókönyvek szerzőinek a többi szereplő személyiségi jogait is tiszteletben kell tartaniuk.
A Saliera-rablás nyomán felsziporkázó ötletekről továbbra is híven tájékoztatni fogjuk olvasóinkat.
P. Á.