"Bárki, aki tavaly tavasszal olvasta a francia sajtót, tudta ezt. Akkor meg minek ez a nagy lárma?" - kommentálta a 44 éves Alain Hertoghe múlt év októberében megjelent könyvét az amerikai The Wall Street Journal (WSJ) napilap. Hertoghe Véget nem érő háború - Hogyan dezinformált minket a sajtó Irakról? című könyvében nem kevesebbet állít, minthogy a francia média az iraki eseményekről elfogultan, Amerika-ellenes hangnemben tájékoztatta a közvéleményt, mi több, dezinformált. Bár a WSJ számára - mint ahogy az kommentárjukból kiderült - Hertoghe elmélete nem volt újdonság, az újságíró kenyéradója, a keresztény La Croix című lap kipenderítette a belga férfit, mondván: könyvével rontotta a lap hitelét.
A már veterán újságírónak számító, az 1991-es Öböl-háborúból is tudósító Alain Herthoge könyvében nemcsak saját lapja, de a legtekintélyesebb francia sajtóorgánumok felett is pálcát tört. A zsurnaliszta Bagdad első légitámadásaitól Szaddám Huszein rendszerének bukásáig, azaz március 20-tól április 9-ig gyűjtötte a független Le Monde, a konzervatív Le Figaro, a baloldali-liberális La Libération, az országban legnagyobb példányszámú regionális Ouest-France napilapok és a La Croix szalagcímeit. Végül megállapította: a háború ideje alatt megjelent szalagcímek közül mindössze 29 ítélte el Szaddám Huszein diktatúráját, miközben 135 George W. Bush-t és a brit kormányfőt, Tony Blairt hibáztatta.
A könyv írója szerint a francia média abban reménykedett, hogy Bush és szövetségesei belebuknak az iraki háborúba. A sajtó úgy táncolt, ahogy Jacques Chirac francia elnök fütyült, így nem csoda, ha a közvélemény a háborúellenes elnök mellett állt ki – véli Hertogh, aki emlékeztet arra is, hogy médiamunkások a háborúval összefüggésben előszeretettel emlegették Sztálingrádot és Vietnámot, s annyit cikkeztek az amerikai kudarcokról, hogy az újságolvasók a végén nem értették, hogyan nyerhette meg mégis a háborút az Egyesült Államok.
Hertoghe könyve országszerte a boltokba került, így a szerző remélte, értelmiségi körökben a vita kezdetét veszi. Ám a kötetről azóta is hallgat a francia sajtó. Sőt a befolyásosabb francia újságok említést sem tettek róla, leszámítva egy, a Liberation hasábjain megjelenő jegyzetet, amely az egész média nevében gyakorol önkritikát: „Ez a pamflet kegyetlenül emlékeztetni fogja az újságírókat arra, hogy a pillanat hevében milyen vakká tudunk válni”. E jegyzet szerzője, bizonyos Daniel Schneidermann azonban könnyen vállalhatott közösséget a belga újságíróval, sorsuk ugyanis kísértetiesen hasonló. A 45 éves Schneiderman a Le Monde neves publicistájaként dolgozott egészen addig, amíg októberben ki nem rúgták, amiért egy, a napilap szerkesztőit bíráló könyvet jelentetett meg.
Miközben a francia sajtó tabutémaként kezeli Hertoghe ügyét, s kiközösíti könyvének kiadóját, a franciák által oly sokszor szolgalelkűnek titulált amerikai média élvezettel vág vissza Párizsnak. A National Review Online szerint a francia sajtószabadság halálát illusztrálja, hogy még a politikai szenzációhajhász, félig szatirikus "kacsalap", a Canard Enchainé sem hápogja ki Hertoghe sztoriját, noha a Canard főszerkesztője, Claude Angeli szerint is "hülye lépés volt a La Croix részéről" a zsurnaliszta elbocsátása. Az angolszász sajtó szemszögéből a Hertoghe-ügy üzetene világos: a francia újságíró elit hazudott olvasóinak, s amikor valaki ezt feltárta, az illetőt csendben "kicsinálták". A számos tengerentúli lapban hősként bemutatott Hertoghe váltig állítja: a francia újságírók azért nem mernek írni róla, mert attól félnek, a végén még ők is úgy járnak, mint ő.
A már veterán újságírónak számító, az 1991-es Öböl-háborúból is tudósító Alain Herthoge könyvében nemcsak saját lapja, de a legtekintélyesebb francia sajtóorgánumok felett is pálcát tört. A zsurnaliszta Bagdad első légitámadásaitól Szaddám Huszein rendszerének bukásáig, azaz március 20-tól április 9-ig gyűjtötte a független Le Monde, a konzervatív Le Figaro, a baloldali-liberális La Libération, az országban legnagyobb példányszámú regionális Ouest-France napilapok és a La Croix szalagcímeit. Végül megállapította: a háború ideje alatt megjelent szalagcímek közül mindössze 29 ítélte el Szaddám Huszein diktatúráját, miközben 135 George W. Bush-t és a brit kormányfőt, Tony Blairt hibáztatta.
A könyv írója szerint a francia média abban reménykedett, hogy Bush és szövetségesei belebuknak az iraki háborúba. A sajtó úgy táncolt, ahogy Jacques Chirac francia elnök fütyült, így nem csoda, ha a közvélemény a háborúellenes elnök mellett állt ki – véli Hertogh, aki emlékeztet arra is, hogy médiamunkások a háborúval összefüggésben előszeretettel emlegették Sztálingrádot és Vietnámot, s annyit cikkeztek az amerikai kudarcokról, hogy az újságolvasók a végén nem értették, hogyan nyerhette meg mégis a háborút az Egyesült Államok.
Hertoghe könyve országszerte a boltokba került, így a szerző remélte, értelmiségi körökben a vita kezdetét veszi. Ám a kötetről azóta is hallgat a francia sajtó. Sőt a befolyásosabb francia újságok említést sem tettek róla, leszámítva egy, a Liberation hasábjain megjelenő jegyzetet, amely az egész média nevében gyakorol önkritikát: „Ez a pamflet kegyetlenül emlékeztetni fogja az újságírókat arra, hogy a pillanat hevében milyen vakká tudunk válni”. E jegyzet szerzője, bizonyos Daniel Schneidermann azonban könnyen vállalhatott közösséget a belga újságíróval, sorsuk ugyanis kísértetiesen hasonló. A 45 éves Schneiderman a Le Monde neves publicistájaként dolgozott egészen addig, amíg októberben ki nem rúgták, amiért egy, a napilap szerkesztőit bíráló könyvet jelentetett meg.
Miközben a francia sajtó tabutémaként kezeli Hertoghe ügyét, s kiközösíti könyvének kiadóját, a franciák által oly sokszor szolgalelkűnek titulált amerikai média élvezettel vág vissza Párizsnak. A National Review Online szerint a francia sajtószabadság halálát illusztrálja, hogy még a politikai szenzációhajhász, félig szatirikus "kacsalap", a Canard Enchainé sem hápogja ki Hertoghe sztoriját, noha a Canard főszerkesztője, Claude Angeli szerint is "hülye lépés volt a La Croix részéről" a zsurnaliszta elbocsátása. Az angolszász sajtó szemszögéből a Hertoghe-ügy üzetene világos: a francia újságíró elit hazudott olvasóinak, s amikor valaki ezt feltárta, az illetőt csendben "kicsinálták". A számos tengerentúli lapban hősként bemutatott Hertoghe váltig állítja: a francia újságírók azért nem mernek írni róla, mert attól félnek, a végén még ők is úgy járnak, mint ő.