A futball az egyik legjobb identitásképző. Az egy közösséghez, egy nemzethez tartozást a futballsikerekben könnyen, magas hőfokon lehet átélni. Ínséges időkben kis siker is elég: eufórikus órákat éltem át tavaly ilyenkor egy söröző közönségével együtt a ZTE-Manchester meccset nézve; ismeretlenekkel borultunk egymás nyakába, s ahogy azt a nyolcvanas években annyi újságcikk taglalta, más volt másnap munkába menni. Pedig már ez is placebó volt, Magyarországon ilyen futball-élményben lassan már több generáció óta nem részesül senki. Csodálkozni már azon sem igen lehet, hogy mekkora a különbség a futball és a mi focink között.
"Egy álommal megint kevesebb lett" - értékelt keserűen Egervári Sándor, és a mérkőzés folyamán akárhányszor őt mutatta a kamera, jól látszott személyes tragédiája. Ez a józan szakember, az MTK többre érdemes edzője pontosan érzi és tudja, mi a különbség csapata és a Celtic között (pedig a Celtic csak jól működő alakulat, nem klassziscsapat), a mi focink és az övék között, a mi országunk és a világ között.
Ahogy lassan, feltartóztathatatlanul kudarcba fordult az egész. A 15. perc után nyilvánvalóvá lett osztálykülönbség, az üres szektorok látványa, a stadion gyepe alól egyszer csak feltörő víz, a rivális fradisták ostoba káröröme. Piszlicsáré, kispályás ügyek. Nagyon rossz lehet magyar futballistának lenni. Nem egzisztenciálisan, hanem egyáltalán. Valamit örökösen úgy csinálni, hogy abban még csak a középmezőny közelébe sem lehet kerülni, még csak igazi megméretés sincs. Másnap bemenni edzésre, folytatni ugyanezt ugyanott. Talán azoknak a legrosszabb, akik éppúgy, mint Egervári, mindennel pontosan tisztában vannak, a tapasztaltaknak: Illés, Halmai, Pisont, Végh. Látszott az arcukon, jó, nincs esély, de le kell játszani, ahogy egy futballmérkőzésen lenni szokott, passzoljunk, fussunk, építgessünk valamiféle támadásokat.
Nem arról volt szó tegnap, hogy nem küzdöttek, nem hajtottak, hanem arról, hogy tulajdonképpen a maximumot adták. A mozdulatokban, a trükkökben itt-ott volt valami, egy-egy csel bejött, egy sarkazás, testcsel, átlépés még szép is volt. Az a legszörnyűbb, hogy az MTK tehetséges, felkészült alakulat, ők a magyar bajnokok. De hát percek alatt kiderült, minden erőfeszítés a semmibe hull, még csak ellenfelei sem voltak a Celticnek, ekkora különbségnél még a küzdés is lehetetlenné válik.
Ez az egész nálunk már rég nem tehetség kérdése. Meg nem is a pénzé (régi refrén: Kelet-Európában sehol sem jobbak a feltételek, mégis jobb a foci). Valami másnak a kérdése, nem tudom, mi az. A helyes megfejtőnek felajánlok egy Sportszeletet.
"Egy álommal megint kevesebb lett" - értékelt keserűen Egervári Sándor, és a mérkőzés folyamán akárhányszor őt mutatta a kamera, jól látszott személyes tragédiája. Ez a józan szakember, az MTK többre érdemes edzője pontosan érzi és tudja, mi a különbség csapata és a Celtic között (pedig a Celtic csak jól működő alakulat, nem klassziscsapat), a mi focink és az övék között, a mi országunk és a világ között.
Ahogy lassan, feltartóztathatatlanul kudarcba fordult az egész. A 15. perc után nyilvánvalóvá lett osztálykülönbség, az üres szektorok látványa, a stadion gyepe alól egyszer csak feltörő víz, a rivális fradisták ostoba káröröme. Piszlicsáré, kispályás ügyek. Nagyon rossz lehet magyar futballistának lenni. Nem egzisztenciálisan, hanem egyáltalán. Valamit örökösen úgy csinálni, hogy abban még csak a középmezőny közelébe sem lehet kerülni, még csak igazi megméretés sincs. Másnap bemenni edzésre, folytatni ugyanezt ugyanott. Talán azoknak a legrosszabb, akik éppúgy, mint Egervári, mindennel pontosan tisztában vannak, a tapasztaltaknak: Illés, Halmai, Pisont, Végh. Látszott az arcukon, jó, nincs esély, de le kell játszani, ahogy egy futballmérkőzésen lenni szokott, passzoljunk, fussunk, építgessünk valamiféle támadásokat.
Nem arról volt szó tegnap, hogy nem küzdöttek, nem hajtottak, hanem arról, hogy tulajdonképpen a maximumot adták. A mozdulatokban, a trükkökben itt-ott volt valami, egy-egy csel bejött, egy sarkazás, testcsel, átlépés még szép is volt. Az a legszörnyűbb, hogy az MTK tehetséges, felkészült alakulat, ők a magyar bajnokok. De hát percek alatt kiderült, minden erőfeszítés a semmibe hull, még csak ellenfelei sem voltak a Celticnek, ekkora különbségnél még a küzdés is lehetetlenné válik.
Ez az egész nálunk már rég nem tehetség kérdése. Meg nem is a pénzé (régi refrén: Kelet-Európában sehol sem jobbak a feltételek, mégis jobb a foci). Valami másnak a kérdése, nem tudom, mi az. A helyes megfejtőnek felajánlok egy Sportszeletet.