„Halál vagy dicsőség. A boksz esélyt ad arra, hogy gyerekkori fantáziáink megvalósuljanak” – összegezte kissé különös, de kétségkívül prosperáló üzleti vállalkozásának, az Igazi Harcosok Klubjának (The Real Fight Club) esszenciáját Alan Lacey, a „fehérgalléros boksz” megalapítója. Az ezredfordulón alapított Igazi Harcosok Klubjához az elmúlt három évben közel ezerkétszázan csatlakoztak; a ringben egymást nem ritkán véresre püfölő tagok többsége ügyvéd, bankár, bíró, bróker, illetve egyéb területen dolgozó felső vezető. „Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen szörnyű volt ez az egész, de ez egy olyan adrenalin növelő, amit nem kapsz meg minden nap” – mesélte a Time magazinnak a ringben szerzett élményeit a 37 éves Alex „Ütős” Wade becenevű, kétgyermekes családapa, aki, ha éppen nem küzd, íróként és ügyvédként dolgozik.
A sebhelyes arcú, de jólfésült Alan Lacey az Egyesült Államokból importálta a „fehérgalléros boksz” ötletét. Az izmos testfelépítésű, ötvenes éveit taposó férfi 1998-ban kezdett el bokszolni. 1999 márciusában a fülébe jutott, hogy Mohammed Ali és Mike Tyson egykori klubjában, a New York-i Gleason’s Gymben „fehérgallérosoknak” rendeznek küzdelmet. Lacey New Yorkba repült, és ringbe szállt egy fogorvossal. Nagy-Britanniában aztán a ismerősei köréből verbuvált harcosokat, majd 2000 júliusában megrendezte a Capital Punishment című versenyt, amelyen londoni ügyvédek és igazgatók csaptak össze New York-i bírókkal és bankárokkal.
Így született meg az Igazi Harcosok Klubja. Kezdetben csak néhány új taggal, ma már naponta átlagosan hat új harcossal gyarapodik a csapat. A jelentkezőknek fizikai vizsgálaton kell átesniük, s ha befizetik a 140 fontos (közel 50 ezer forintos) tagdíjat, részt vehetnek az edzéseken, alkalmanként 14 fontért. Az első edzésen pofonnal fogadják az új tagokat, az edző szerint azért, mert a harcosoknak meg kell tanulniuk elviselni az ütéseket, a ringben ugyanis az első pofon után nem hátrálhatnak meg. A civilben öltönyben járó harcosok a verseny idejére különböző beceneveket vesznek fel, az egyik klubtagot például Angyalarcú Bérgyilkosnak hívják. A mérkőzéseken a tagok profi körülmények között küzdenek, s a profi bokszhoz hasonlóan itt is van mérlegelés, illetve az általuk kiválasztott zenére vonulnak be a ringbe. Azonban - a profi boksztól eltérően - egy menet nem három, hanem két percig tart, és a küzdők nem 8, hanem 16 unciás kesztyűket viselnek, ezek ugyanis jobban tompítják az ütéseket. Ha egy versenyző komolyabban vérzik, azonnal leállítják a mérkőzést, de így is gyakran előfordulnak komolyabb sérülések.
A harcban rejlő kockázat mégsem tántorítja el a tagokat, sőt Alan Lacey intézményesített adrenalin-növelésére nemcsak Nagy-Britanniában van igény: a klub Németországban, Dél-Afrikában, Új-Zélandon és Ausztráliában is terjeszkedik. Szingapúrban és Ausztráliában egyébként - az „értelmiségi harcban” rejlő üzletet megszimatolva - hasonló szolgáltatást nyújtó, a brittel konkuráló bokszklubok is megjelentek.
Hadas Miklós – a többek között férfi erőszakot kutató – szociológus szerint több választ lehet adni arra a kérdésre, hogy a felelősségteljes pozícióban dolgozó emberek – a meccsek során elszenvedett fájdalmak ellenére - miért élvezik ezeket a küzdelmeket. Az egyik hipotézis szerint a civil életben felsővezetői pozíciókat betöltő tagok a klubot egyfajta „munkahelyi tréningnek” fogják fel, ahol felkészülhetnek a munkájukkal járó „keménységre”. Egy másik lehetséges hipotézis szerint ezek a férfiak a munkájuk során csak szimbolikus harcot folytathatnak, és egy ilyen klub nyújt lehetőséget számukra arra, hogy agressziójukat ténylegesen is kiélhessék. „A civilizációs folyamat során az agresszió megfékeződött, ugyanakkor bennünk van az ősi férfi, a gyilkos, vad harcos” – magyarázta a szociológus a hvg.hu-nak. Hadas szerint olyan kultúrában élünk, amely a rizikó minimalizálására törekszik, de sokakban van késztetés a rizikó maximalizálására, így ők keresik ennek az intézményesített formáját.
Júniusban a brit Daily Star napilap egyik tanácsadó rovatában egy kétségbeesett nő olvasói levele jelent meg, aki el van szörnyedve, amikor bankár barátja megsérül egy-egy mérkőzésen. A napilap tanácsadója azzal próbálta megnyugtatni a hölgyet, hogy ha a barátja néhányszor súlyosan megsérül, akkor biztosan nem találja majd jó dolognak a „fehérgalléros bokszot”. A tanácsadónak némiképpen ellentmond a Time-nak nyilatkozó 32 éves Richard Clarke marketingmenedzser, aki kifejezetten élvezi, ha monokli van a szeme körül. „Amikor elmagyarázom, hogyan szereztem, a nők viszolyogva néznek rám. De a férfiak mind azt kívánják, bárcsak ezt csinálhatnák ők is.”
A sebhelyes arcú, de jólfésült Alan Lacey az Egyesült Államokból importálta a „fehérgalléros boksz” ötletét. Az izmos testfelépítésű, ötvenes éveit taposó férfi 1998-ban kezdett el bokszolni. 1999 márciusában a fülébe jutott, hogy Mohammed Ali és Mike Tyson egykori klubjában, a New York-i Gleason’s Gymben „fehérgallérosoknak” rendeznek küzdelmet. Lacey New Yorkba repült, és ringbe szállt egy fogorvossal. Nagy-Britanniában aztán a ismerősei köréből verbuvált harcosokat, majd 2000 júliusában megrendezte a Capital Punishment című versenyt, amelyen londoni ügyvédek és igazgatók csaptak össze New York-i bírókkal és bankárokkal.
Így született meg az Igazi Harcosok Klubja. Kezdetben csak néhány új taggal, ma már naponta átlagosan hat új harcossal gyarapodik a csapat. A jelentkezőknek fizikai vizsgálaton kell átesniük, s ha befizetik a 140 fontos (közel 50 ezer forintos) tagdíjat, részt vehetnek az edzéseken, alkalmanként 14 fontért. Az első edzésen pofonnal fogadják az új tagokat, az edző szerint azért, mert a harcosoknak meg kell tanulniuk elviselni az ütéseket, a ringben ugyanis az első pofon után nem hátrálhatnak meg. A civilben öltönyben járó harcosok a verseny idejére különböző beceneveket vesznek fel, az egyik klubtagot például Angyalarcú Bérgyilkosnak hívják. A mérkőzéseken a tagok profi körülmények között küzdenek, s a profi bokszhoz hasonlóan itt is van mérlegelés, illetve az általuk kiválasztott zenére vonulnak be a ringbe. Azonban - a profi boksztól eltérően - egy menet nem három, hanem két percig tart, és a küzdők nem 8, hanem 16 unciás kesztyűket viselnek, ezek ugyanis jobban tompítják az ütéseket. Ha egy versenyző komolyabban vérzik, azonnal leállítják a mérkőzést, de így is gyakran előfordulnak komolyabb sérülések.
A harcban rejlő kockázat mégsem tántorítja el a tagokat, sőt Alan Lacey intézményesített adrenalin-növelésére nemcsak Nagy-Britanniában van igény: a klub Németországban, Dél-Afrikában, Új-Zélandon és Ausztráliában is terjeszkedik. Szingapúrban és Ausztráliában egyébként - az „értelmiségi harcban” rejlő üzletet megszimatolva - hasonló szolgáltatást nyújtó, a brittel konkuráló bokszklubok is megjelentek.
Hadas Miklós – a többek között férfi erőszakot kutató – szociológus szerint több választ lehet adni arra a kérdésre, hogy a felelősségteljes pozícióban dolgozó emberek – a meccsek során elszenvedett fájdalmak ellenére - miért élvezik ezeket a küzdelmeket. Az egyik hipotézis szerint a civil életben felsővezetői pozíciókat betöltő tagok a klubot egyfajta „munkahelyi tréningnek” fogják fel, ahol felkészülhetnek a munkájukkal járó „keménységre”. Egy másik lehetséges hipotézis szerint ezek a férfiak a munkájuk során csak szimbolikus harcot folytathatnak, és egy ilyen klub nyújt lehetőséget számukra arra, hogy agressziójukat ténylegesen is kiélhessék. „A civilizációs folyamat során az agresszió megfékeződött, ugyanakkor bennünk van az ősi férfi, a gyilkos, vad harcos” – magyarázta a szociológus a hvg.hu-nak. Hadas szerint olyan kultúrában élünk, amely a rizikó minimalizálására törekszik, de sokakban van késztetés a rizikó maximalizálására, így ők keresik ennek az intézményesített formáját.
Júniusban a brit Daily Star napilap egyik tanácsadó rovatában egy kétségbeesett nő olvasói levele jelent meg, aki el van szörnyedve, amikor bankár barátja megsérül egy-egy mérkőzésen. A napilap tanácsadója azzal próbálta megnyugtatni a hölgyet, hogy ha a barátja néhányszor súlyosan megsérül, akkor biztosan nem találja majd jó dolognak a „fehérgalléros bokszot”. A tanácsadónak némiképpen ellentmond a Time-nak nyilatkozó 32 éves Richard Clarke marketingmenedzser, aki kifejezetten élvezi, ha monokli van a szeme körül. „Amikor elmagyarázom, hogyan szereztem, a nők viszolyogva néznek rám. De a férfiak mind azt kívánják, bárcsak ezt csinálhatnák ők is.”