A szájízt, amelyet egy mérkőzés hagy a tévénézőben, meghatározza a kommentátor is. Minálunk bebetonozódott egy alapvetően érzelem-vezérelt, aggodalmaskodó, keserédes kommentátori stílus. Az értékelésben a mennyország és pokol fordulnak elő, a futball szakmai szempontjai helyett. Miközben - talán furcsa ezt éppen most leírni - van végre egy válogatottunk.
A közvetítésben a "be kéne adni mostmár, gyekerek", a "jaj, mi lehet most odabent, a fejekben" típusú mondatok alapvetően akadályoznak mindenféle objektivitást, a beszélőt az érzelmei viszik és nem az események, nem azt mondja, ami a pályán történik, hanem ami a lelkében. A német, angolszász stílus nem ilyen (de az olasz, spanyol sem igazán), több az elemzés, általában ketten beszélnek, más-más szempontokat vetve fel. Ez nem zárja ki persze az érzelmeket, ha gólt rúgunk, az jó, ha vesztünk, szomorú, de a jelenlegi magyar kommentátor sopánkodik, mint egy szülő, aki követi gyermeke bukdácsolásait, mindenben jeleket vél látni, a végzetet vagy a szerencsét fürkészve.
Nem véletlenül szokásos baráti, sörözős meccsnézéseken levenni a hangot a tévéről és bekapcsolni a rádiót. Ott többet beszélnek arról, ami van. Az FTC Köbenhavn elleni hazai mérkőzése, vagy a válogatott utolsó EB-selejtezője a lengyelek ellen tökéletes példát adott, hogyan ne. Korán jött az ellenfél gólja mindkét meccsen, ettől aztán szinte végig a szorongással vegyes aggodalom, a fejcsóváló bölcselkedés, a görcsoldónak szánt, de kínossá merevedő statisztika-ismertetés, a babonaságok határozták meg a kommentátor mondókáját. Foci-közvéleményünk az eufórikus öröm és a keserű düh között alig ismer átmenetet.
De honnan is tudná, mi van a kettő között? A lengyel meccs másnapján háromszor írta le a Nemzeti Sport a figyelemreméltó képzavart: "pokolra taszítódtak a reményeink", és egyszer sem, hogy mit mutatott szerkezetileg, játék szempontjából a válogatott. A tévé stúdiójából négy komor úr adott közhelyes tanácsokat Gellei Imrének - talán még a legifjabb újságíró, Csurka Gergely mondott valami használhatót. A "pont az i-n" pedig maga a moderátor volt, aki bátran odavágta, ő már rég lemondott volna a kapitány helyében, az asztaliteniszhez kiválóan értő Komlósi Gábor, aki frizurában lekörözte a Bundesligát.
Erre kellene most gombot varrni. Merthogy közben van egy válogatottunk, amely - helyezés ide vagy oda - évek óta először mutat fel igazi játékbeli kvalitásokat, s végre egy született klasszist. Minálunk a közbeszéd amúgy is hiányt mutat hisztériamentes, okos értékelésből, higgadt, szakmai érvelésből. Hogy a kommentátoroktól lopjak ide valami: "most nagyon kéne". Legalább a futballban.
A közvetítésben a "be kéne adni mostmár, gyekerek", a "jaj, mi lehet most odabent, a fejekben" típusú mondatok alapvetően akadályoznak mindenféle objektivitást, a beszélőt az érzelmei viszik és nem az események, nem azt mondja, ami a pályán történik, hanem ami a lelkében. A német, angolszász stílus nem ilyen (de az olasz, spanyol sem igazán), több az elemzés, általában ketten beszélnek, más-más szempontokat vetve fel. Ez nem zárja ki persze az érzelmeket, ha gólt rúgunk, az jó, ha vesztünk, szomorú, de a jelenlegi magyar kommentátor sopánkodik, mint egy szülő, aki követi gyermeke bukdácsolásait, mindenben jeleket vél látni, a végzetet vagy a szerencsét fürkészve.
Nem véletlenül szokásos baráti, sörözős meccsnézéseken levenni a hangot a tévéről és bekapcsolni a rádiót. Ott többet beszélnek arról, ami van. Az FTC Köbenhavn elleni hazai mérkőzése, vagy a válogatott utolsó EB-selejtezője a lengyelek ellen tökéletes példát adott, hogyan ne. Korán jött az ellenfél gólja mindkét meccsen, ettől aztán szinte végig a szorongással vegyes aggodalom, a fejcsóváló bölcselkedés, a görcsoldónak szánt, de kínossá merevedő statisztika-ismertetés, a babonaságok határozták meg a kommentátor mondókáját. Foci-közvéleményünk az eufórikus öröm és a keserű düh között alig ismer átmenetet.
De honnan is tudná, mi van a kettő között? A lengyel meccs másnapján háromszor írta le a Nemzeti Sport a figyelemreméltó képzavart: "pokolra taszítódtak a reményeink", és egyszer sem, hogy mit mutatott szerkezetileg, játék szempontjából a válogatott. A tévé stúdiójából négy komor úr adott közhelyes tanácsokat Gellei Imrének - talán még a legifjabb újságíró, Csurka Gergely mondott valami használhatót. A "pont az i-n" pedig maga a moderátor volt, aki bátran odavágta, ő már rég lemondott volna a kapitány helyében, az asztaliteniszhez kiválóan értő Komlósi Gábor, aki frizurában lekörözte a Bundesligát.
Erre kellene most gombot varrni. Merthogy közben van egy válogatottunk, amely - helyezés ide vagy oda - évek óta először mutat fel igazi játékbeli kvalitásokat, s végre egy született klasszist. Minálunk a közbeszéd amúgy is hiányt mutat hisztériamentes, okos értékelésből, higgadt, szakmai érvelésből. Hogy a kommentátoroktól lopjak ide valami: "most nagyon kéne". Legalább a futballban.