Az orvosi kamara által támadott, majd az adatvédelmi biztos által is elmarasztalt portál nem tett egyebet, mint amit az állapotos kismamák is szoktak, az orvosi hálapénzről cserélt eszmét. Hírbörze volt: ki mennyit kér, és ezért mit ad cserébe. "Jó orvos, de bunkó", "pénzéhes, de megéri" - ilyesféléket lehetett eddig olvasni. Meg persze az összegeket. Mert ne legyünk naivak: a doktor annak se örül, ha azt írják róla, hogy ügyetlen, de leginkább az fáj neki, ha a pénzeiről beszélnek.
A paraszolvencia "kommunista csökevény", piacgazdaságokban ismeretlen fenomén. Ki gondolta 1957-ben, az Orvos Egészségügyi Szakszervezet Kongresszusán, amikor az egyik szakszervezeti küldött elsőként a hálapénz szót használta, és a szakma nagy derültséggel fogadta, hogy ekkora karriert fut be. Ma már visszafogott, de korrekt becslések szerint is alsóhangon évi 40 milliárdot csúsztatunk egészségügyi dolgozók, elsősorban orvosok zsebébe. Bognár Róbert, Gál Róbert Iván és Kornai János a Tárki megbízásából végzett, 1999-es kutatásából az is kiderül, hogy a hálapénz egyenlőtlenül oszlik meg: az orvosok 10–14 százaléka aránytalanul sok paraszolvenciát visz haza, egyes becslések szerint akár az összes pénz 80 százalékát. Már csak ezért is fals a hálapénz indokaként a "megalázóan" kicsiny egészségügyi bérekre hivatkozni. Ez a pénz – amellett, hogy illegális, olyannyira, hogy bűncselekményből származik – nem enyhít az egészségügyi dolgozók sanyarú bérezésén, éppen hogy növeli a szakmán belüli különbségeket, tovább hierarchizálja az egyébként is "rendies" jellegű egészségügyi professziót, és csupán keveseket juttat extra és ki nem érdemelt jövedelmekhez. A "para" az orvosokat nagyjából három részre osztja: az első csoport a náboboké, a második a többséget alkotó 60-70 százaléké, amely más, legális és igazságos elosztási rendszerben sem keresne másképp, a harmadik azé a 20 százaléké, amely számára a hálapénzrendszer nem jár semmiféle előnnyel, és éppen csak megél. (Idetartozik az egészségszektor legtöbb nem orvos dolgozója is: műtősök, ápolónők, laboránsok.)
"Ennek következménye az egészségügy soha nem látott válsága. A kép úgy jellemezhető, hogy koldus kórházakban többszörös milliomos vezető orvosi réteg működik, amelynek nem is érdeke, hogy az egészségügy kikerüljön a válságból" – áll a Gógl Árpád miniszter által létrehívott Hálapénz Bizottság jelentésének legrövidebb és legsarkosabban fogalmazó írásában. A szerzője dr. Ádám György, aki évtizedek óta vívja szélmalomharcát a hálapénz (passzív és aktív) "elfogadóival". De nem ő az egyedüli, aki megtalálta az összefüggést az egészségügyi rendszerváltás ellenzése és a paraszolvencia közt. Kornaiék például 1999-ben így fogalmaztak: "Vajon mekkora az orvostársadalom azon csoportja, amely aránytalanul nagy mértékben részesül, s mekkora az a csoport, amely nem kap soha egy fillért sem? A nagyon sokat keresők arányának felmérése nem hiábavaló kérdés, hiszen egy esetleges egészségügyi reform nyomán egy részük jövedelme rövidebb-hosszabb ideig csökkenhet, és ezért sokuk ellenezné a reformot."
Kérdés az olvasóhoz: az orvosoknak vajon melyik rétege uralja a privatizációra is oly érzékeny orvosi kamarát?
A paraszolvencia "kommunista csökevény", piacgazdaságokban ismeretlen fenomén. Ki gondolta 1957-ben, az Orvos Egészségügyi Szakszervezet Kongresszusán, amikor az egyik szakszervezeti küldött elsőként a hálapénz szót használta, és a szakma nagy derültséggel fogadta, hogy ekkora karriert fut be. Ma már visszafogott, de korrekt becslések szerint is alsóhangon évi 40 milliárdot csúsztatunk egészségügyi dolgozók, elsősorban orvosok zsebébe. Bognár Róbert, Gál Róbert Iván és Kornai János a Tárki megbízásából végzett, 1999-es kutatásából az is kiderül, hogy a hálapénz egyenlőtlenül oszlik meg: az orvosok 10–14 százaléka aránytalanul sok paraszolvenciát visz haza, egyes becslések szerint akár az összes pénz 80 százalékát. Már csak ezért is fals a hálapénz indokaként a "megalázóan" kicsiny egészségügyi bérekre hivatkozni. Ez a pénz – amellett, hogy illegális, olyannyira, hogy bűncselekményből származik – nem enyhít az egészségügyi dolgozók sanyarú bérezésén, éppen hogy növeli a szakmán belüli különbségeket, tovább hierarchizálja az egyébként is "rendies" jellegű egészségügyi professziót, és csupán keveseket juttat extra és ki nem érdemelt jövedelmekhez. A "para" az orvosokat nagyjából három részre osztja: az első csoport a náboboké, a második a többséget alkotó 60-70 százaléké, amely más, legális és igazságos elosztási rendszerben sem keresne másképp, a harmadik azé a 20 százaléké, amely számára a hálapénzrendszer nem jár semmiféle előnnyel, és éppen csak megél. (Idetartozik az egészségszektor legtöbb nem orvos dolgozója is: műtősök, ápolónők, laboránsok.)
"Ennek következménye az egészségügy soha nem látott válsága. A kép úgy jellemezhető, hogy koldus kórházakban többszörös milliomos vezető orvosi réteg működik, amelynek nem is érdeke, hogy az egészségügy kikerüljön a válságból" – áll a Gógl Árpád miniszter által létrehívott Hálapénz Bizottság jelentésének legrövidebb és legsarkosabban fogalmazó írásában. A szerzője dr. Ádám György, aki évtizedek óta vívja szélmalomharcát a hálapénz (passzív és aktív) "elfogadóival". De nem ő az egyedüli, aki megtalálta az összefüggést az egészségügyi rendszerváltás ellenzése és a paraszolvencia közt. Kornaiék például 1999-ben így fogalmaztak: "Vajon mekkora az orvostársadalom azon csoportja, amely aránytalanul nagy mértékben részesül, s mekkora az a csoport, amely nem kap soha egy fillért sem? A nagyon sokat keresők arányának felmérése nem hiábavaló kérdés, hiszen egy esetleges egészségügyi reform nyomán egy részük jövedelme rövidebb-hosszabb ideig csökkenhet, és ezért sokuk ellenezné a reformot."
Kérdés az olvasóhoz: az orvosoknak vajon melyik rétege uralja a privatizációra is oly érzékeny orvosi kamarát?