Három évvel ezelőtt az Európai Unió vezetői elkötelezték magukat, hogy 2010-re az unió gazdaságának alapját szolgáló tudás a legdinamikusabb és legversenyképesebb lesz a világon. Nos, az uniós törekvés halva született, ezt mi sem jelzi jobban, mint az európai kontinensen sokak számára már aggasztó méreteket öltött tudósexodus. Az Egyesült Államokban jelenleg közel négyszázezer, a tudományos és a technológiai szektorban tevékenykedő diplomás európai dolgozik, és évente többezer fővel nő a számuk. Sőt, az Európai Bizottság múlt év novemberében közzétett vizsgálatából kiderül, hogy a tengerentúlon dolgozó európai tudósoknak mindössze 13 százaléka szándékozik visszatérni az öreg kontinensre.
Az európai tudósokat nem kell elcsábítania az Egyesült Államoknak, mennek ők maguktól. A tengerentúli „agyhatalom” titka, hogy az Európai Uniónál jóval nagyvonalúbb a tudományos szektorral: 2000-ben 287 milliárd dollárt szánt kutatásra és fejlesztésre, 121 milliárd dollárral többet, mint az Európai Unió.
Mivel a tudomány az informatikai, a biotechnológiai és a gyógyszeripar, összességében pedig a gazdaság egyik legfőbb motorja, ezért az agyelszívás nem lehet egy-egy egyetem vagy kutatóintézet „magánügye”; a jelenség Európában eurómilliárdok és állások tízezreit teszi kockára - mutatott rá a jelenség esetleges következményeire az amerikai Time magazin. Jóllehet Gerhard Schröder német kancellár kormánya 2004-es feladatai között prioritásként említette Németország „innovatív kapacitásának fenntartását”, a kontinensen egyedül Svédország és Finnország érte el azt az uniós célt, hogy a GDP-jének 3 százalékát fordítja kutatásra. Ezzel szemben Olaszország az elmúlt tíz évben oly mértékben csökkentette a fejlesztésekre szánt büdzsét, hogy a sovány karrierlehetőségek és az alacsony bér (óránként 6 dollár) miatt nemrég Róma utcáira vonultak az olasz tudósok, s útleveleiket lebegtetve jelezték: készek elhagyni a kontinenst. Francia oldalon sem rózsás a helyzet, ahol az állam idei költségvetésének 0,9 százalékát áldozza kutatásra, az összeg azonban még az inflációval sem tud lépést tartani.
Az európai egyetemek és kutatóintézetek helyzetét nehezíti, hogy néhány államban, például Németországban nincs törvényes lehetőségük arra, hogy vállalatokkal kutatási szerződést köthessenek, noha a tudományos szektornak az ipar jelentené a legfőbb pénzügyi forrást. Az Európai Unióban működő vállalatok 2000-ben 79 milliárd dollárral kevesebbet költöttek kutatások és fejlesztések támogatására, mint az Egyesült Államokban. Még a laza támogatási rendszer híveként ismert, vagyonos karitatív szervezetekkel (pl. Wellcome Trust) és neves kutatóközpontokkal (pl. Nottingham Egyetem, a londoni King’s College) büszkélkedő Nagy-Britannia is jócskán alulmarad az Egyesült Államokhoz képest. Az amerikai National Institute of Health (NIH) 27 milliárd dolláros költségvetése negyvenszer több brit „társintézményének”, a Gyógyszerészeti Kutatóközpontnak a büdzséjéhez képest. Ez esetben a NIH költségvetése még akkor is tizenkétszer nagyobb volna, ha a két országban ugyanannyi ember élne.
Bár Európa nincs híján olyan világhírű kutatóközpontoknak, mint például a World Wide Web szülőotthonának számító genfi CERN, vagy a Nobel-díjasok „lakta” heidelbergi molekuláris biológiai laboratórium, mégis, az ezekben az intézményekben dolgozó tudósok munkáját az amerikai viszonyokhoz képest jóval kisebb pénzügyi támogatások mellett a centralizált struktúra és a bürokrácia is nehezíti. Miközben Európában szinte kizárólag a tudományos hieararchia számít, s a tudósokat életkoruk és publikációik mennyisége alapján rangsorolják, addig az Egyesült Államokban piaci alapokon, egymással versenyezve küzdenek a tudományban dolgozók azért, hogy pénzzé tegyék tudásukat. Az Egyesült Államokban tehetséges fiatal tudósok – eredményesség esetén - olyan lehetőségeket kaphatnak, melyekhez Európában csak tíz éves kutatási tevékenység árán, őszülő hajjal jutnának hozzá. A tengerentúlon például egyáltalán nem ritka, hogy ügyes tudósok harmincévesen már saját laboratóriumukat menedzselhetik.
Talán nem véletlen, hogy a versenyzésen és vállalati szellemen alapuló amerikai modellt a vén kontinensen éppen a kutatásra legtöbbet költő Svédországban található stockholmi Karolinska intézet vette át, amikor a 90-es években - az intézménynek járó állami támogatás csökkenésekor - radikális reformokat vitt véghez. Jelenleg a Karolinska költségvetésének 22 százaléka alapítványi, 11 százaléka vállalati pénzből származik; az intézet ezen kívül két befektetési alapot és egy holdingot is létrehozott, amelyek az intézet felfedezéseivel kereskednek.
Persze az európai vezetők már régen belátták, hogy külön-külön a kontinens egyik állama sem képes legyűrni az amerikai dominanciát, ezért Brüsszel egy közös „európai kutatási tér” kialakítását tervezi. A rendszer - a közös piachoz hasonlóan - egy, a tagállamok által átjárható hálózatból állna, amely egyesítené és csoportosítaná az európai szürkeállományt. Ahhoz azonban, hogy e vízió valósággá válhasson, 2010-re Európának 700 ezer kutatóra lenne szüksége, nem utolsósorban meg kellene állítania a tudósok kivándorlását. Brüsszel elszántságát jelezve, Philippe Busquin európai kutatási biztos bejelentette, hogy az unió 2006-ig 17,5 milliárd eurót fordít a programra, ami 17 százalékkal magasabb összeg, mint amit az unió 1997 és 2001 között kutatásra szánt. Igaz, azt Busquin is elismerte, hogy a politikusok által hangoztatott prioritások közé ez a program már kevésbé fér bele. Mint mondta, a „választási időszakban sokkal könnyebb egy kiegészítő autópálya-szakaszt építeni, mint egy új laboratóriumot.”
Az európai tudósokat nem kell elcsábítania az Egyesült Államoknak, mennek ők maguktól. A tengerentúli „agyhatalom” titka, hogy az Európai Uniónál jóval nagyvonalúbb a tudományos szektorral: 2000-ben 287 milliárd dollárt szánt kutatásra és fejlesztésre, 121 milliárd dollárral többet, mint az Európai Unió.
Mivel a tudomány az informatikai, a biotechnológiai és a gyógyszeripar, összességében pedig a gazdaság egyik legfőbb motorja, ezért az agyelszívás nem lehet egy-egy egyetem vagy kutatóintézet „magánügye”; a jelenség Európában eurómilliárdok és állások tízezreit teszi kockára - mutatott rá a jelenség esetleges következményeire az amerikai Time magazin. Jóllehet Gerhard Schröder német kancellár kormánya 2004-es feladatai között prioritásként említette Németország „innovatív kapacitásának fenntartását”, a kontinensen egyedül Svédország és Finnország érte el azt az uniós célt, hogy a GDP-jének 3 százalékát fordítja kutatásra. Ezzel szemben Olaszország az elmúlt tíz évben oly mértékben csökkentette a fejlesztésekre szánt büdzsét, hogy a sovány karrierlehetőségek és az alacsony bér (óránként 6 dollár) miatt nemrég Róma utcáira vonultak az olasz tudósok, s útleveleiket lebegtetve jelezték: készek elhagyni a kontinenst. Francia oldalon sem rózsás a helyzet, ahol az állam idei költségvetésének 0,9 százalékát áldozza kutatásra, az összeg azonban még az inflációval sem tud lépést tartani.
Az európai egyetemek és kutatóintézetek helyzetét nehezíti, hogy néhány államban, például Németországban nincs törvényes lehetőségük arra, hogy vállalatokkal kutatási szerződést köthessenek, noha a tudományos szektornak az ipar jelentené a legfőbb pénzügyi forrást. Az Európai Unióban működő vállalatok 2000-ben 79 milliárd dollárral kevesebbet költöttek kutatások és fejlesztések támogatására, mint az Egyesült Államokban. Még a laza támogatási rendszer híveként ismert, vagyonos karitatív szervezetekkel (pl. Wellcome Trust) és neves kutatóközpontokkal (pl. Nottingham Egyetem, a londoni King’s College) büszkélkedő Nagy-Britannia is jócskán alulmarad az Egyesült Államokhoz képest. Az amerikai National Institute of Health (NIH) 27 milliárd dolláros költségvetése negyvenszer több brit „társintézményének”, a Gyógyszerészeti Kutatóközpontnak a büdzséjéhez képest. Ez esetben a NIH költségvetése még akkor is tizenkétszer nagyobb volna, ha a két országban ugyanannyi ember élne.
Bár Európa nincs híján olyan világhírű kutatóközpontoknak, mint például a World Wide Web szülőotthonának számító genfi CERN, vagy a Nobel-díjasok „lakta” heidelbergi molekuláris biológiai laboratórium, mégis, az ezekben az intézményekben dolgozó tudósok munkáját az amerikai viszonyokhoz képest jóval kisebb pénzügyi támogatások mellett a centralizált struktúra és a bürokrácia is nehezíti. Miközben Európában szinte kizárólag a tudományos hieararchia számít, s a tudósokat életkoruk és publikációik mennyisége alapján rangsorolják, addig az Egyesült Államokban piaci alapokon, egymással versenyezve küzdenek a tudományban dolgozók azért, hogy pénzzé tegyék tudásukat. Az Egyesült Államokban tehetséges fiatal tudósok – eredményesség esetén - olyan lehetőségeket kaphatnak, melyekhez Európában csak tíz éves kutatási tevékenység árán, őszülő hajjal jutnának hozzá. A tengerentúlon például egyáltalán nem ritka, hogy ügyes tudósok harmincévesen már saját laboratóriumukat menedzselhetik.
Talán nem véletlen, hogy a versenyzésen és vállalati szellemen alapuló amerikai modellt a vén kontinensen éppen a kutatásra legtöbbet költő Svédországban található stockholmi Karolinska intézet vette át, amikor a 90-es években - az intézménynek járó állami támogatás csökkenésekor - radikális reformokat vitt véghez. Jelenleg a Karolinska költségvetésének 22 százaléka alapítványi, 11 százaléka vállalati pénzből származik; az intézet ezen kívül két befektetési alapot és egy holdingot is létrehozott, amelyek az intézet felfedezéseivel kereskednek.
Persze az európai vezetők már régen belátták, hogy külön-külön a kontinens egyik állama sem képes legyűrni az amerikai dominanciát, ezért Brüsszel egy közös „európai kutatási tér” kialakítását tervezi. A rendszer - a közös piachoz hasonlóan - egy, a tagállamok által átjárható hálózatból állna, amely egyesítené és csoportosítaná az európai szürkeállományt. Ahhoz azonban, hogy e vízió valósággá válhasson, 2010-re Európának 700 ezer kutatóra lenne szüksége, nem utolsósorban meg kellene állítania a tudósok kivándorlását. Brüsszel elszántságát jelezve, Philippe Busquin európai kutatási biztos bejelentette, hogy az unió 2006-ig 17,5 milliárd eurót fordít a programra, ami 17 százalékkal magasabb összeg, mint amit az unió 1997 és 2001 között kutatásra szánt. Igaz, azt Busquin is elismerte, hogy a politikusok által hangoztatott prioritások közé ez a program már kevésbé fér bele. Mint mondta, a „választási időszakban sokkal könnyebb egy kiegészítő autópálya-szakaszt építeni, mint egy új laboratóriumot.”