Legelőszöris szögezzük le, hogy hiába biciklizik olimpikonok hada, hiába indulnak sport-versenyük mellett a „legemlékezetesebb érzelem-kitörés” versenyén is a játékosok, van olyan érzelem-nyilvánítási mód, amelyben ezerszeresen legyőzettek, s sok-sok olimpiának kell lefolynia az idő tengerén ahhoz, hogy ezt a diadalt bárki felülüsse. Ez az érzelem-nyilvánítási eszköz pedig: a műkönny. Műkönnyben ugyanis a politika vezet. Hiába sírt Sydney-ben Marion Jones azért, hogy elhitesse, hites ura a drog terén a tisztánál is tisztább, emlékezetünk legmakulátlanabbul egy másik epizódot őrzött meg, egy politikus műkönnye áll a könny-dobogó felső fokán, jelesül Clinton-elnöké, az emlékezés legelőször mindenképp a felejthetetlen hitves-megcsalás felett tartott gyász- és önvádbeszéd műkönnyét csordítja elénk.
De hogy állunk az örömmel, s annak különféle formáival? Van, aki mosolyog; van, aki teljes szívével örül; van, aki örömében elsírja magát; s van, aki irdatlanul ellenszenves öklözésbe fog. Ez a riasztó öklöző-forma igen sokszor előjön, s e színészi teljesítmény egyfajta lincselési hangulatot hoz a sport-mezejére. Öklöznek úszók és súlyemelők, öklöznek vívók és evezők. Kivagyiságuk ellenszenvességét csak a nemzeti idiotizmus tudja felülírni, például mikor az idei olimpián a török súlyemelő súlyát feje fölé lendítve nyelvet nyújt a görög szervezőkre. A természetes öröm viszont rokonszenvet ébreszt, elég emlékeznünk a tornász Ónódi Henrietta boldogság-kacajára a dobogó felső fokán, de ugyanígy meghatott minket Egerszegi Krisztina, aki rendre sírdogált.
A különös viselkedés hagyja a legerősebb emléknyomot. Akár negatív, akár pozitív irányban tér el valaki az átlagtól. Sajnálatos módon a különösen rossz sportteljesítményt éppúgy rögzíti agyunk, mint a lebilincselően kiemelkedőt. Gondoljunk csak a sydney-i szerencsétlen úszóra, aki egy selejtezőben becsületesen végigúszta a távot, pedig már rég mindenki befejezte a versenyt. Ott krallozott szegény egyedül, s gyászos pályafutását annak az ál-demokratikus szabálynak köszönhette, hogy minden ország indíthat versenyzőt az olimpiára, ad absurdum a nyolcvan éves vatikáni perjel is indulhat, ha Vatikánban ő volna a legjobb úszó. S persze nehezen felejtjük a sydney-i tornadöntő szegény szekrényugró-lányát, aki ahányszor nekifutott a szekrénynek, annyiszor pottyant fenékre. S sajnos a legsportszerűtlenebb teljesítményeket is nehéz felednünk, például Kőbán Ritáét, azét a magyar evezősét, aki a csónakból kikelve hajótársait kezdte szapulni az elmaradt győzelem miatt.
Aztán vannak a kivagyiak, akik nagy teljesítményt nyújtanak ugyan, de szájalásuk tompítja bámulatunkat. Ilyen volt Sydney-ben Marion Jones, aki feltétlen öt aranyért kiáltott, s így a játékok végeztével a három arany s az egy ezüst csillogása felért egy hatalmas kudarccal. De nem tanultak ebből idén sem, hisz Phelps egyenest Mark Spitz érdemeit kívánta learatni, s ezzel máris ágyazott magának egy jó kis bukást.
A rokonszenv létra legfelső fokán viszont egyrészt azok a korábbi győztesek állnak, akik képesek örülni az új bajnoknak. A holland úszók igen szép teljesítményt nyújtanak ezen a téren idén is, Inge de Brujin őszinte örömmel üdvözölte úszótársai sikerét, s teljes boldogsággal állt fel ezúttal a dobogó harmadik fokára. Hoogenband másodikként nyílt örömmel gratulált legyőzőinek, mind a dél-afrikai válogatottnak, mind Ian Thorpe-nak, akit négy éve ő győzött le. De ha ki akarnánk osztani a „legrokonszenvesebb viselkedés” érmét a sportolók között, akkor ez az érem azoké lenne, akik győztek, de győzelmüket valamiféle véletlennek fogták fel, a másodperc örömének. Sydney-ben ez az érem feltétlen Hoogenbandé volt, azé a versenyzőé, aki először úszta magát a célba, felnézett a kijelzőre, s nem hitt a szemének. Levette az úszószemüvegét, majd csodálkozva bökött magára: „ÉN???” Ezt a pillanatot igen sokszor bejátszották a tévék, a kivagyiság, a hiúság, a nárcizmus hívői nem tudtak mit kezdeni vele. Reméljük, Athén is beszámolhat majd olyan emberi pillanatokról, amelyek túlmutatnak a sporton, amelyek visszaadják hitünket az emberi viselkedés utánozhatatlanságába.
De hogy állunk az örömmel, s annak különféle formáival? Van, aki mosolyog; van, aki teljes szívével örül; van, aki örömében elsírja magát; s van, aki irdatlanul ellenszenves öklözésbe fog. Ez a riasztó öklöző-forma igen sokszor előjön, s e színészi teljesítmény egyfajta lincselési hangulatot hoz a sport-mezejére. Öklöznek úszók és súlyemelők, öklöznek vívók és evezők. Kivagyiságuk ellenszenvességét csak a nemzeti idiotizmus tudja felülírni, például mikor az idei olimpián a török súlyemelő súlyát feje fölé lendítve nyelvet nyújt a görög szervezőkre. A természetes öröm viszont rokonszenvet ébreszt, elég emlékeznünk a tornász Ónódi Henrietta boldogság-kacajára a dobogó felső fokán, de ugyanígy meghatott minket Egerszegi Krisztina, aki rendre sírdogált.
A különös viselkedés hagyja a legerősebb emléknyomot. Akár negatív, akár pozitív irányban tér el valaki az átlagtól. Sajnálatos módon a különösen rossz sportteljesítményt éppúgy rögzíti agyunk, mint a lebilincselően kiemelkedőt. Gondoljunk csak a sydney-i szerencsétlen úszóra, aki egy selejtezőben becsületesen végigúszta a távot, pedig már rég mindenki befejezte a versenyt. Ott krallozott szegény egyedül, s gyászos pályafutását annak az ál-demokratikus szabálynak köszönhette, hogy minden ország indíthat versenyzőt az olimpiára, ad absurdum a nyolcvan éves vatikáni perjel is indulhat, ha Vatikánban ő volna a legjobb úszó. S persze nehezen felejtjük a sydney-i tornadöntő szegény szekrényugró-lányát, aki ahányszor nekifutott a szekrénynek, annyiszor pottyant fenékre. S sajnos a legsportszerűtlenebb teljesítményeket is nehéz felednünk, például Kőbán Ritáét, azét a magyar evezősét, aki a csónakból kikelve hajótársait kezdte szapulni az elmaradt győzelem miatt.
Aztán vannak a kivagyiak, akik nagy teljesítményt nyújtanak ugyan, de szájalásuk tompítja bámulatunkat. Ilyen volt Sydney-ben Marion Jones, aki feltétlen öt aranyért kiáltott, s így a játékok végeztével a három arany s az egy ezüst csillogása felért egy hatalmas kudarccal. De nem tanultak ebből idén sem, hisz Phelps egyenest Mark Spitz érdemeit kívánta learatni, s ezzel máris ágyazott magának egy jó kis bukást.
A rokonszenv létra legfelső fokán viszont egyrészt azok a korábbi győztesek állnak, akik képesek örülni az új bajnoknak. A holland úszók igen szép teljesítményt nyújtanak ezen a téren idén is, Inge de Brujin őszinte örömmel üdvözölte úszótársai sikerét, s teljes boldogsággal állt fel ezúttal a dobogó harmadik fokára. Hoogenband másodikként nyílt örömmel gratulált legyőzőinek, mind a dél-afrikai válogatottnak, mind Ian Thorpe-nak, akit négy éve ő győzött le. De ha ki akarnánk osztani a „legrokonszenvesebb viselkedés” érmét a sportolók között, akkor ez az érem azoké lenne, akik győztek, de győzelmüket valamiféle véletlennek fogták fel, a másodperc örömének. Sydney-ben ez az érem feltétlen Hoogenbandé volt, azé a versenyzőé, aki először úszta magát a célba, felnézett a kijelzőre, s nem hitt a szemének. Levette az úszószemüvegét, majd csodálkozva bökött magára: „ÉN???” Ezt a pillanatot igen sokszor bejátszották a tévék, a kivagyiság, a hiúság, a nárcizmus hívői nem tudtak mit kezdeni vele. Reméljük, Athén is beszámolhat majd olyan emberi pillanatokról, amelyek túlmutatnak a sporton, amelyek visszaadják hitünket az emberi viselkedés utánozhatatlanságába.