A kezdet: teljes svéd fölény (1912-1932)
George Patton |
"Dűlőre került a modern pentathlon ügye, melynek alapeszméje Coubertintől ered és abból indul ki, hogy a mai kor embere miféle eszközökkel védheti magát. Innen az elnevezés is: self-defence-pentathlon. Amikor megtámadják, elébb futásban keres menedéket, a terrénum akadályokat is rejt magában. Közben víz áll útjában: átúszik rajta. A túlsó parton lovat talál, s azon menekül. Amikor utolérik, fegyverrel védi az életét (vívás), s mikor a fegyverétől megfosztják, birkózik. E helyett, modern emberről lévén szó, a kongresszus a lövőfegyver alkalmazását korszerűbbnek találta, s így az ötödik szám céllövés lesz."
Stockholmban teljes volt a svéd fölény: Gustav Malcolm „Gösta” Lilliehöök lett az első, a négy évvel korábbi londoni olimpián a svéd tornászcsapat tagjaként győztes Karl „Gösta” Åsbrink a második és Patrik Georg Fabian de Laval a harmadik. Az első hétbe hat svéd mellett csak George Smith Patton Jr., az Egyesült Államok hadnagya fért be, aki az ötödik helyen végzett.
A szélsőségesen antiszemita Patton neve harminc évvel később lett a szélesebb közvélemény előtt ismert: a II. világháborúban – már tábornokként – a szövetséges erők egyik parancsnokaként ő vezette a Szicíliában partraszálló amerikai VII. páncéloshadsereget. Ugyanő 1944 végén csapatai élén bevonult Metzbe, majd a Saar völgyébe, s döntő szerepe volt abban, hogy az Ardennekben vezetett 1944 decemberi német ellentámadás összeomlott. 1945 májusában – már hadseregtábornokként – ő vezette a Pilsent és Nyugat-Csehország nagy részét elfoglaló amerikai III. hadsereget. Hét hónappal a nácik kapitulációja után, 1945. december 9-én Mannheim külterületén autóbalesetet szenvedett és 21-én a heidelbergi katonai kórházban elhunyt.
Az 1916-os berlini olimpia az I. világháború miatt elmaradt. 1920-ban Antwerpenben folytatódott a svéd fölény: négy svéd, Gustaf Dyrssen, Erik de Laval, Gösta Runö és Bengt Uggla végzett az első négy helyen, ebben a sorrendben. Négy év múlva, Párizsban a címvédő Dyrssen második lett. Most is csak svédek állhattak föl a dobogóra: Bo Sigfrid Gabriel Lindman végzett az első, Bertil Uggla – Bengt Uggla testvére – a harmadik helyen.
1928-ban, Amszterdamban csoda történt: a harmadik helyen egy német versenyző, Helmuth Kahl futott be. Az ekkor huszonnégy éves Sven Thofelt lett a győztes, a címvédő Lindman a második. Thofelt rendkívüli sportolói nagyságát mutatja, hogy nyolc év múlva Berlinben második, 1948-ban – immár negyvennégy évesen – pedig Londonban harmadik helyezést ért el – párbajtőrvívásban. Ami magyar szempontból a legfontosabb: Magyarország először képviseltette magát az öttusaversenyeken.
Filótás – máshol: Filotás – Tivadar, Filótás Ferenc alezredesnek, a MAC többszörös magyar bajnok tőrvívójának a fia a huszonharmadik helyen végzett. Filótás alezredes azért érdekes, mert ő volt az első, Magyarországon rendezett öttusaverseny spiritusz rektora. A versenyre 1927 áprilisában került sor, s az ifjabb Filótás nyerte meg. Érdekesség, hogy Monspart Gábor, a kiváló sí-, marathon- és tájfutó Monspart Sarolta nagybátyja az ötödik, míg Benárd Ágoston, a trianoni békeszerződés egyik aláírójának, Benárd Ágostnak a fia a nyolcadik helyen végzett. A tizenegy fős mezőny tíz tagja a Ludovika Akadémia növendéke, egy versenyző pedig sorhajóhadnagy volt. Egészen 1945-ig a magyar öttusaversenyzők – akárcsak a vívók nagy része – katonatisztek vagy tisztinövendékek voltak.
A négy évvel későbbi Los Angeles-i játékokon megváltoztatták az öttusát alkotó számok sorrendjét. Idáig pisztolylövés, úszás, tőrvívás, lovaglás és terepfutás volt a sorrend, 1932-től lovaglás, tőrvívás, pisztolylövés, úszás és terepfutás. Mindez nem változtatott a svéd fölényen: Johan Gabriel Oxenstierna af Korsholm och Wasa lett a bajnok, a nyolc évvel korábban győztes, Amszterdamban második Lindman pedig itt is a második helyet szerezte meg. Oxenstierna gróf családjából egyébként sokan jelentős politikai karriert futottak be. Axel Gustafsson Oxenstierna (1583-1654) például 1612-től haláláig svéd kancellár, s mint ilyen, a harmincéves háború (1618-48) idején a svéd politika egyik legfontosabb személyisége volt: miután II. Gusztáv Adolf elesett az 1632-es lützeni csatában és a hatéves Krisztina került a trónra, 1644-ig ő volt a királynő kiskorúságának idejére fölállított ötfős régenstanács vezetője.
Los Angelesre visszatérve: a dobogó legalsó fokára ismét egy nem svédnek, hanem a hazai pályán versenyző Richard Mayonak sikerült fölállnia. A huszonnégy fős mezőny három magyarja közül a lovaglásban bukó Somfay Elemér a hetedik, Benkő Tibor a tizennyolcadik, Petneházy Imre a tizenkilencedik helyen végzett. A már említett 1927-es magyar versenyen hármuk közül csak Petneházy indult, aki ott hatodik lett. Somfay viszont úgy lett a második párizsi olimpia ezüstérmes ötpróbása, hogy a kétszáz méteres síkfutás eredményét tévesen hirdették ki, a magyar sportvezetők nem óvtak, s ez Somfay aranyérmébe került.
A berlini olimpián hatalmas fordulat történt: a legjobb svéd, a nyolc évvel korábban még bajnok Thofelt csak a negyedik helyet érte el. Persze ehhez az is hozzájárult, míg Los Angelesben nyolc ország huszonnégy versenyzője, addig Berlinben tizenhét ország negyvenkét versenyzője indult öttusában. A Luftwaffe vadászpilótája, Karl Hermann Gotthard Handrick lett a bajnok, az egyesült államokbeli Charles Leonard állhatott a dobogó második, míg az olasz Silvano Abba a harmadik fokára. Orbán Nándor az ötödik, Bartha Rezső a nyolcadik, míg a harmadik magyar induló, a lovaglásban bukó Balás Lajos a huszonegyedik helyen zárta a versenyt. A még mindig nem túl sikeres szereplés ellenére a magyar sajtó a sportág fellendüléséről cikkezett, nagy jövőt jósolva a magyar öttusának.
A II. világháború miatt elmaradt két olimpia után nagyjából visszaállt a régi rend: 1948-ban, Londonban mind a győztes William Oscar Guernsey Grut, mind a harmadik Gösta Gärdin Svédországból érkezett. Az ezüstérmet az Egyesült Államok képviseletében George Moore nyakába akasztották. A magyar öttusázóktól ekkor már a közvélemény komoly eredményeket várt, azonban a gyengén fölkészített lovak miatt a remények elszálltak, sőt: az esélyesek közé tartozó és az első, 1946 októberében megrendezett magyar országos bajnokságot megnyerő Karácson László bukott és kettős kulcscsonttörést szenvedett. M ásnap felkötött karral vívott és számára teljesen szokatlan módon, balkézzel megverte majdnem a mezőny felét – a negyvennégy mérkőzésből huszonegyet –, de a küzdelmet végül feladta. A hatvanas években a Balczó-Török-Móna-féle aranycsapat szövetségi kapitányaként dolgozó, idén június 2-án elhunyt Hegedűs – máshol: Hegedüs – Frigyes a tizenkettedik, Szondy István a tizennyolcadik helyen végzett.
Magyar sikerek és kudarcok, a svédek még tartják magukat (1952-1956)
1949-ben rendezték meg az első világbajnokságot. Az olimpiai éveket leszámítva minden évben volt VB, s 1996-tól az olimpiai években is van. Az első három VB-n azonban Magyarország nem indult.
Az 1952-es, helsinki olimpia egy újításaként bevezették öttusában a csapatversenyt is. Magyar szempontból ez remek lépés volt, ugyanis a Benedek Gábor, Kovácsi Aladár, Szondi István alkotta csapat aranyérmet nyert, azonban egyéniben nem sikerült a győzelem: Benedek a második, Szondi a harmadik, Kovácsi a tizenkettedik helyen végzett. Az egyéni győztes a kétszeres világbajnok svéd Lars Göran Ivar Hall lett. Csapatban a svédek szerezték meg a második, míg a finnek a harmadik helyezést. A csapatgyőzelem értékét növelte, hogy a főként katonatisztek által űzött sportágban a magyarok kizárólag civil versenyzőkkel vettek részt. Magyarország ettől kezdve igazi öttusa-nagyhatalomnak számított. A Népsport 1952. július 25-i számának első oldala szerint „a magyar öttusacsapat táviratban jelentette győzelmét Rákosi Mátyásnak”.
Ennek megfelelően csapatban címvédésre, egyéniben az első győzelem megszerzésére készült az 1956-ban Melbourne-be induló a Benedek Gábor, Bódy (máshol Bódi) János, Moldrich Antal összetételű csapat, ezért a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Finnország mögötti negyedik helyezés mélyen a várakozások alatti teljesítménynek számított. Ebben szerepe lehetett az 1956-os forradalom és szabadságharc bukása miatti lelkiállapotnak, az otthonról érkező rossz híreknek. Ráadásul még október 24-én egy eltévedt golyó megölte a válogatott kerettag öttusázó Hegedűs Istvánt, akit az ország a húszforintos hátoldaláról ismert. Egyéniben Benedek a hatodik, Bódy a tizedik, Moldrich a huszonegyedik helyen végzett. A címvédő svéd Lars Hall lett a győztes, míg két finn sportoló, Olavi Mannonen és Väinö Korhonen végzett és a harmadik helyen.
A melbourne-i kudarc után a magyar csapat nem túl nagy reményekkel indult 1960-ban Rómába. A csapat budapesti búcsúztatásakor Lázár Lajos, a Csepeli Vasas elnöke az ifjú tehetség Balczó Andrást kérdezte: „Bandi, lesz dobogó?” Balczó faarccal válaszolt: „Lesz. De nem tudom, hogy felkerülünk-e rá.” A római olimpia mégis majdnem teljes magyar sikert hozott: Németh Ferenc lett a győztes, Nagy Imre a második és Balczó a – negyedik. Az 1960-as csapatversenyt ebből következően természetesen Magyarország nyerte meg a Szovjetunió és az Egyesült Államok előtt. A teljes magyar sikert csak az egyesült államokbeli Robert Beck tudta megakadályozni, aki a harmadik helyen végzett. Az utolsó szám, a futás előtt úgy tűnt, hogy Németh és Beck között dőlhet el az arany sorsa, de Nagy fantasztikus futással följött a második helyre. Balczó egyébként a lovasverseny rajtjánál bukott, s ez nyolcvan hibapontot jelentett. Ha ez nincs, ő az első, Németh a második, Nagy a harmadik, Beck pedig leszorul a dobogóról. A római olimpia érdekessége, hogy az öttusaversenyekben először induló Tunézia pontszáma 5 219 volt – csak az összehasonlítás kedvéért: a győztes Németh egyedül szerzett 5 024-et, a magyar csapat pedig 14 863-at –, s az észak afrikai csapat lovaglásban egyáltalán nem szerzett pontot.
Az 1964-es olimpia előtt Balczót és a huszonnégy éves Móna Istvánt eltiltották, mivel nagy tételben órákat csempésztek Romániába. Így, holott Balczó egy évvel korábban megnyerte az egyéni világbajnokságot, Tokióban nem indulhatott. Török Ferenc és Nagy Imre mellett Török testvére, Ottó volt a harmadik induló. Török Ferenc az egyénit megnyerte – s örökké megválaszolatlan marad a kérdés, hogy megnyerte volna-e, ha Balczó is ott van – a csapat azonban a Szovjetunió és az Egyesült Államok mögött csak a harmadik helyen végzett. Egyéniben két szovjet sportoló, Igor Novikov és Albert Mokejev nyerte az ezüst-, illetve a bronzérmet. Nagy Imre hetedik, Török Ottó a huszonhatodik lett.
Mivel Balczó és a Balczó-Móna-Török felállású aranycsapat nemcsak az 1963-as, hanem az 1965-ös, az 1966-os, az 1967-es világbajnokságot is megnyerte, 1968-ban a magyar közvélemény egészen biztos volt abban, hogy Mexikóvárosban – akárcsak nyolc évvel korábban – két magyar győzelem születik öttusában. Nem így történt: a csapat – a Szovjetunió és Franciaország előtt – valóban olimpiai bajnok lett, egyéniben azonban a svéd Björn Ferm – életében először és utoljára – legyőzte Balczót; harmadik a szovjet Pavel Lednyev lett. Móna a hetedik, Török a tizenkettedik helyen végzett. Beleértve az egyéni és a csapatversenyeket is, a svédek 1956 óta először állhattak dobogóra. Balczó ezüstérmét a magyar közvélemény majdnem akkora tragédiának fogta föl, mint tizennégy évvel korábban a berni VB-döntő elvesztését. Eredetileg nem Franciaország, hanem Svédország végzett a harmadik helyen. Az eredményhirdetés után kiderült, hogy a svéd csapat egyik tagja, Hans-Gunnar Liljenwall vérében a megengedettnél jóval több alkohol volt, így kizárták a csapatot és a három bronzérem visszaadására kötelezték.
A Török-Balczó-Móna trió |
Mónának és Töröknek a mexikóvárosi olimpia volt az utolsó világversenye, Balczó pedig teljesen leeresztett és alig készült az 1969-es budapesti világbajnokságra, amin már egy megfiatalított csapat vett részt és lett a Szovjetunió mögött második: Balczó mellett két huszonhárom éves versenyző, Bakó Pál és Kelemen Péter indult. Balczó élete leggyengébb felkészülése után élete legjobbját futotta, s világbajnok lett. A táv utolsó szakaszában ezrek futottak vele együtt Pesthidegkúton.
Az 1972-es müncheni olimpiára a már veterán Balczó mellett Bakó és az 1971-es világbajnokság ezüstérmese, az 1995-ben, alig negyvenöt évesen elhunyt Villányi Zsigmond utazott. A csapat a Szovjetunió mögött és Finnországot megelőzve lett második. Egyéniben Balczó végre elérte régen megérdemelt, nagy álmát: nyert két szovjet ellenfele, Borisz Onyiscsenko és Pavel Lednyev – máshol: Lednyov, oroszul: Леднёв – előtt. Villányi tizenkettedik, Bakó tizenötödik lett. Peterdi Pál így írt Balczó müncheni teljesítményéről:
"3:30 körül mindig képes volt leúszni a 300 métert. 3:40-et rendelésre szállított. Könnyedén. Most, élete utolsó olimpiáján 3:48 alatt tette meg a távot. Utána megtört, beteg, öreg emberként ült a parton. Gyászolni kellett, mert úgy tűnt, hogy nagy álma most már végképp füstbe ment, sosem nyerhet egyéni aranyat az olimpián. Aztán másnap futott. Lengén, könnyedén, elegánsan, lenyűgöző módon. Megnyerte az olimpiai bajnokságot. Mindenki örült, s néhányan egy cseppet talán irigyelték is Ez az ember képes volt arra, hogy egyetlen éjszaka során tizenöt évet fiatalodjék!"
Nincs nagyon domináns öttusanemzet, de a Magyarország és a Szovjetunió elég jó
Az 1976-os olimpián húsz éve először fordult elő, hogy Magyarország sem az egyéni, sem a csapatversenyeket nem nyerte meg, pedig az egyik legkomolyabb ellenfél, a Szovjetunió egyik versenyzőjét kizárták, így a csapatversenybe a továbbiakban nem szólhatott bele. Az történt ugyanis, hogy Onyiscsenko olyan szerkezetet szerelt pengéjére, amely lehetővé tette neki, hogy bármikor zárja az áramkört és találatot jelezzen ellenfelénél. Ezt a britek észrevették és óvtak. A pengét a technikusok megvizsgálták, kiderült a sportszerűtlenség, Onyiscsenkót kizárták. A montreali olimpia magyar szempontból amúgy is az olimpiai mozgalom kudarca: a magyar sportolók összesen négy aranyéremmel tértek haza. Az öttusa – ellentétben például a vízilabdával, ahol tizenkét év után sikerült ismét nyerni – szinkronban volt a magyar összteljesítménnyel: Kancsal Tamás a kilencedik, Maracskó Tibor a tizenharmadik, Sasics Szvetiszláv a tizennyolcadik helyen végzett, a csapat bronzérmes lett. Ez – tekintettel az egy évvel korábbi, ugyanebben a fölállásban elért csapatvilágbajnoki címre és Kancsal egyéni ezüstérmére – nagy csalódás volt. Az egyéni győzelmet a lengyel Janusz Pyciak-Peciak szerezte meg Lednyev és a csehszlovák Jan Bartu előtt. Csapatban Nagy-Britannia és Csehszlovákia végzett Magyarország előtt. 1976 végén az addigi szövetségi kapitány, Nagy Imre lemondott posztjáról. Utódja egykori csapattársa, Török Ferenc lett, akinek tizenhárom éves szövetségi kapitánykodása mindmáig magyar rekord a sportág történetében.
A papírforma érvényesült az 1980-as, Afganisztán szovjet megszállása miatt csonka moszkvai olimpián: a Szovjetunió által Münchenben megnyert, majd Montrealban elvesztett csapatbajnokság után ismét szovjet győzelem született. A Horváth László, Maracskó Tibor, Szombathelyi Tamás összeállítású magyar csapat lett a második, Svédország a harmadik. A mindössze húszéves Anatolij Sztarosztyin révén az öttusa történetében először született szovjet egyéni győzelem, mögötte Szombathelyi és Lednyev végzett. A csapatban kétszeres olimpiai bajnok, egyéniben négyszeres világbajnok Lednyov a moszkvai olimpia után anélkül vonult vissza, hogy valaha is egyéni olimpiai bajnoki címet szerzett volna.
Mivel 1984-ben a négy évvel korábbi bojkottot megbosszulandó, a béketábor bojkottálta a Los Angeles-i olimpiát, azt az olasz Daniele Masala nyerte meg a svéd Svante Rasmuson és a szintén olasz Carlo Massullo előtt. Csapatban Olaszország, Egyesült Államok, Franciaország volt a sorrend.
Az 1987-es VB-t Magyarország csapatban megnyerte és ez bizakodásra adott okot az egy évvel később, Szöulban megrendezett olimpiát illetően. Szöul az öttusát tekintve hatalmas magyar sikerrel járt: 1960 óta először Magyarország nyerte meg mind az egyéni, mind a csapatküzdelmeket. A győzelem értékét növelte, hogy Balczó 1988-as egyéni elsősége óta magyar öttusázó sem egyéniben, sem csapatban nem állhatott föl az olimpiai dobogó tetejére. Török Ferenc szövetségi kapitány vezetésével a Martinek János, Mizsér Attila, Fábián László alkotta csapat. Olaszország és Nagy-Britannia előtt diadalmaskodott, egyéniben Martinek nyert Massullót és a szovjet Vahtang Jagorasvilit megelőzve. A három évvel korábban egyéni világbajnok Mizsér a negyedik, a párbajtőrcsapat tagjaként hatodik helyet szerző Fábián pedig a hetedik lett. 1989 nyarának végén ugyanez a csapat megnyerte a budapesti világbajnokságot, egyéniben Fábián győzött és Mizsér lett a második. A rendszerváltó ország örömmámorban úszott.
Ezek után az öttusa tekintetében teljes balsiker volt az egyébként magyar szempontból gyönyörűen, tizenegy aranyéremmel végződött 1992-es barcelonai olimpia. Mizsér Attila egyéniben második lett, a Fábián, Mizsér, Kálnoki Kis Attila összetételű csapat azonban csak ötödik. A lengyel Arkadiusz Skrzypaszek végzett az első, az úgynevezett Egyesített Csapatot képviselő Eduard Zenovka a harmadik helyen. Az Egyesített Csapat – fél évvel a Szovjetunió megszűnte után – a volt szovjet tagköztársaságokat jelentette a balti államok nélkül. A csapatgyőzelmet Lengyelország szerezte meg az Egyesített Csapat és Olaszország előtt. A lovaglás több versenyző álmait tette tönkre, a lóállomány közel sem volt egységes, voltak nem olimpiai versenyre való lovak. Az UIPM vezérkara a technikai értekezlet után lejjebb tettette az akadályokat, ami szabályellenes, bár valószínűleg nem osztott, nem szorzott. Zenovka egyébként örülhetett a bronzérmének, mivel ki kellett volna zárni. Leesett, elvesztette lovassapkáját és egy ugrást így teljesített, majd ismét leesett, végül óvás ellenére kapott 736 pontot.
Vörös Zsuzsanna Athénban |
Bár női világbajnokságot már 1981 óta rendeztek, a női öttusa csak 2000-ben lett olimpiai szám. A maximálisan lehetséges két versenyzővel, Simóka Nórával és Vörös Zsuzsannával kvalifikálták magukat a magyarok, továbbá az amerikaiak, az oroszok, az olaszok, a britek és a lengyelek. A – mint az eddigiekből látható – meglehetősen lutri lovaglásban az ausztrál telivérek megtréfálták a mezőnyt: hárman – köztük Simóka – nulla ponttal jöttek le a pályáról, a maximális 1100 pontot pedig senki sem érte el. Simóka ráadásul megsérült, így a futást már nem teljesítette. Vörös a tizenötödik lett, nyert a brit Stephanie Cook az egyesült államokbeli Emily de Riel és a szintén brit Kate Allenby előtt. Ami a férfiak versenyét illeti: a maximálisan lehetséges két versenyzővel a magyarokon, azaz Balogh Gáboron és Sárfalvin kívül az ukránok, az amerikaiak, a franciák és a mexikóiak szerepeltek. Az egészen kiélezett verseny utolsó számában, a futásban Balogh együtt futott az orosz, 1992-ben még az Egyesített Csapat tagjaként második Dmitrij Szvatkovszkijjal, de nyolcszáz méterrel a cél előtt Szvatkovszkij ellépett Baloghtól, így két egyéni VB-aranyához olimpiai elsőséget szerzett. Balogh második lett, a fehérorosz Pavel Dovgal harmadikként ért célba, Sárfalvi a tizenhetedik helyet szerezte meg.
Míg Sydneyben csupán huszonnégy fős volt a férfimezőny, Athénban, 2004-ben már harminckettő. Nyolc éve csak öt ország szerepelt két versenyzővel, ezúttal ez a szám tizenegyre nőtt. A verseny fél tízkor kezdődött a lövészettel, és délután öt után már bajnokot is avattak. Magyarországot Balogh és Kállai Ákos képviselte – gyengén: Sydney ezüstérmese nyolcadik, Kállai Ákos pedig a tizennyolcadik helyen zárt. Los Angelest nem számítva a magyarok 1976 óta először nem nyertek az egyéni versenyben – a csapatverseny, meg, mint tudjuk, megszűnt – érmet. Az első három helyen az orosz Andrej Mojszejev, a litván Andrejus Zadneprovskis és a cseh Libor Capalini végzett. A verseny rendezéséről mindenki felsőfokon beszélt, kivéve a versenyzőket, akik az idő szorítása miatt nem tudták az évek alatt begyakorolt és megszokott ritmusukban teljesíteni az olimpiát.
Ami a férfiaknak nem sikerült, az a nőknek igen: az akkor már háromszoros világbajnok Vörös Zsuzsanna negyvenegy másodperces előnnyel kezdte meg a futást, s a görcsöt vagy a sérülést elkerülendő, biztonsági futással is megnyerte az olimpiát. Utolsó ötszáz méterét már magyar zászlóval a kezében tette meg, a magyar szurkolók ünneplése közepette. A másik magyar, Füri Csilla a tizenkettedik lett.
Peking
Az elmúlt egy-két évtizedben mindenféle, hagyomány nélküli sportok burjánzanak az olimpiai játékokon. Ezek egy része inkább cirkuszba, mint olimpiára való. Közben a lassan száz éve az olimpia műsorán lévő öttusát visszafejlesztik, merthogy nem túl blikkfangos a közönségnek, így nem eléggé reklámhordozó. Lehet hallani, hogy a vízilabdát esetleg kiveszik az olimpiai számok közül, az viszont már biztos, hogy Londonban már lesz női ökölvívás.
A magyar színeket Balogh Gábor, Horváth Viktor, Vörös Zsuzsanna és Gyenesei Leila képviseli Pekingben öttusában. A tavaly világbajnok Horváthot deréktáji idegbecsípődéssel kezelték az elmúlt napokban, de orvosai szerint indulhat a versenyen. Csütörtökön szerepelnek a férfiak, pénteken a nők. Különös tekintettel a Pekingben produkált eddigi totális blamára, az ember rendületlenül bízik a magyar öttusázókban.
Szegő Péter