Alzheimer-kór: eddig tévúton?

Nem hatnak a teljes szellemi leépüléssel járó Alzheimer-kór ellen kifejlesztett új kísérleti gyógyszerek. Könnyen lehet, hogy azért nem, mert hibás a betegség eredetéről felállított, százéves teória. Az utóbbi két évben, a kór történetében egyedülálló módon, három ígéretes, az eredeti elmélet alapján kialakított hatásmechanizmusú szert is teszteltek több száz alzheimeres bevonásával, ám a betegek állapota egyáltalán nem javult – adott hírt a kiábrándító eredményekről a Nature című tudományos folyóiratban Alison Abbott brit farmakológus.

© Marton Szilvia

A riasztó elbutulással járó tünetegyüttest a 20. század elején, elsőként leíró Alois Alzheimer német ideggyógyász egy elhunyt páciense felboncolása alapján úgy vélte, hogy a leépülést az agyban található fehérjeplakkok és jellegzetes (ideg)szálacskák (szakszóval neurofibrillumok) lerakódása okozza. Erre az azóta sem cáfolt elméletre épült a Nature-cikkben említett három kísérleti szer mindegyike, hiszen úgy alakították ki őket, hogy megsemmisítsék az agyszövetet szinte felfaló plakkokat. Néhány évvel ezelőtt pedig már gyártottak pirulákat a neurofibrillumok ellen is, ám a teszten azok is megbuktak. A fejlesztők most mégis elsősorban a kísérleti körülményeket – a betegség előrehaladott stádiumát, a diagnózis helytelenségét – okolják, dacára annak, hogy a kutatók máig nem tudták eldönteni: Alzheimer a plakkokban és szálacskákban a betegség okát, vagy „csupán” annak tünetét azonosította.

Az áttörés legfőbb akadálya, hogy még mindig problémát okoz a kór azonosítása. Biztos diagnózist csak agyszövetminta alapján lehet felállítani. Ám ezt a vizsgálatot, ellentétben az agydaganatosokkal, legfeljebb csak haláluk után szokták elvégezni a demenciában szenvedőknél. A meglehetősen veszélyes beavatkozás kockázata ugyanis nem áll arányban az általa nyerhető előnyökkel, mivel a tudomány mai állása szerint az Alzheimer-kór úgysem gyógyítható – érzékelteti a 22-es csapdájához hasonló dilemmát Komoly Sámuel, a Pécsi Tudományegyetem neurológusprofesszora. Emiatt fordulhat elő, hogy – mivel az elbutulás több betegség tünete is – olyanoknál is Alzheimert diagnosztizálnak, akiknek például az egészen más agyi elváltozások által okozott Pick-betegsége, illetve Lewy-testes demenciája van (lásd A kór ára című írásunkat).

Pontos diagnózis híján tehát még az sem biztos, hogy a nemrégiben kudarcba fulladt gyógyszertesztek kísérleti alanyai közt mindenkinek Alzheimer-kórja volt. A szellemi hanyatlás az időskor természetes velejárója is lehet: mint azzal a betegség kutatásával foglalkozók előszeretettel példálóznak. Nem akkor Alzheimer-kóros valaki, ha nem találja a lakáskulcsát, hanem akkor, ha nem tudja, hogy az mire való. Éppen ezért az utóbbi fél évtizedben az agykutatók arra koncentráltak, hogy a kórra utaló úgynevezett biomarkereket azonosítsanak a még élő betegekben. Hiába tudják azonban már évtizedek óta, hogy mely fehérjékből állnak az ominózus plakkok és szálacskák, az azok kóros elszaporodására utaló jelek diagnosztizálása bonyolultabb, mint hitték. A fehérjelerakódás ugyanis az agyszöveten belül zajlik, ezért a szóban forgó proteinekből alig valami jut ki az agyvízbe és a vérkeringésbe. Marad tehát a meglehetősen bizonytalan, külsődleges tünetek alapján történő besorolás: Alzheimer-kórt akkor állapítanak meg egy betegnél, ha az évek múlásával előrehaladó drasztikus szellemi leépülését nem kíséri súlyos agyi vérkeringési zavar, érelmeszesedés, testi bénulás, és nincsenek hallucinációi sem.

Alzheimer eredeti elméletéről egyébként már évtizedek óta vita zajlik. Bár az elbutuláskutatók legnagyobb része abban egyetért, hogy a kór eredete a plakkokra és a szálacskákra vezethető vissza, abban nem tudnak megegyezni, hogy a kettő közül melyik a végzetesebb. A „plakkhívők” szerint árulkodó, hogy az Alzheimer-kórosokban 30-40-szer nagyobb az ilyen, egyébként az egészséges idősödők agyában is megjelenő képződmények száma. A másik tábor azonban fontosabbnak tartja – magyarázza Komoly professzor –, hogy miközben fehérjeplakkok az agyban bárhol kialakulhatnak, a szálacskák épp a memóriaélmények időbeli összerendezéséért (is) felelős agyterületeken, a hippokampusz és az amygdala környékén halmozódnak fel.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az 1960-as években az agykutatók egy Alzheimerétől eltérő hipotézist is felállítottak a betegség eredetére. E szerint az ítélő- és absztrahálóképesség amortizálódása, a kommunikációs készség zavara, illetve a korábban rutinszerű feladatok elvégzésére való képtelenség az agy egyik ingerületátvivő anyaga, az acetilkolin szintjének drasztikus lecsökkenésére vezethető vissza. Érdekes módon ez utóbbi elmélet alapján sikerült – 10-15 éve már a patikákban is kapható – gyógyszereket fejleszteni. Igaz, az acetilkolinszint csökkenését késleltető tabletták is csak a tünetek enyhítésére alkalmasak: legfeljebb egy-két évvel odázzák el a betegek magatehetetlen állapotba süllyedését. Könnyen lehet, hogy az eltérő elméleteket hamarosan egy magyar kutatás fogja egyesíteni – hívja fel a figyelmet a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet idevágó kutatását vezető Vizi E. Szilveszter agykutató, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke. A tudóscsoport a közeljövőben hozza nyilvánosságra hipotézisét, amelyből egyelőre csak annyi publikus, hogy e szerint a plakkok képződésének döntő szerepe van az acetilkolin emlékezésfokozó hatásának csökkenésében.

BALÁZS ZSUZSANNA