HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia
Tetszett a cikk?

A sokkoló itáliai buszbaleset hatására az egész ország megmozdult, hogy segítsen. A megható összefogás nem előtörténet nélküli: a balesetet elszenvedők között többen hősként mentették társaikat a bajban. Hogyan válik valakiből hős? Ő is annak érzi magát? Panyi Anna pszichológus írása.

Mindenkit megrázott a tragédia, hiszen könnyen azonosulunk a túlélőkkel, a gyászolókkal: mi, vagy a gyermekünk, rokonunk is utazhatott volna azon a buszon. Rengeteg szálon kötődhetünk a történtekhez: iskolában dolgozunk, és átérezzük a veszteség fájdalmát; ismerjük az egyik áldozat családját; mi is szoktunk buszos utakon részt venni; van egy kamaszkorú gyermekünk. E néhány példából érződik, miért érezhette annyi ember személyes tragédiájának a történteket. Magánemberek és szakemberek egyaránt megszólítva érezték magukat, hogy a bajbajutottak mellé álljanak: voltak, akik szállást, szállítást ajánlottak fel, mások pszichológusi támogatásban segédkeztek. És rengetegen gondolnak együttérzően a túlélőkre és az elhunytak hozzátartozóira.

Ám nem csak a történtek után akadtak segítő kezek. A híradások beszámoltak a buszon utazó tornatanárról és párjáról, akik a tűz ellenére saját testi épségüket nem kímélve mentették a bent ragadt gyerekeket. És egy kis hőst is kiemeltek, aki feltehetően feláldozta életét, hogy cserébe társait mentse: egy kalapáccsal a kezében találtak rá a kiégett buszban. Hogyan lehetséges, hogy e hihetetlen emberek még a legsúlyosabb balesetben is tudtak másokra gondolni, mi több, értük a lehető legnagyobb áldozatot hozták?

A statisztikák szerint ma Magyarországon tízből nyolc ember nem hiszi, hogy segítséget kapna a bajban. A lehangoló adat sajnos nem alaptalan: gyakran válunk a közöny és a passzivitás rabjaivá olyan helyzetekben, amikor cselekednünk kellene. Nem emberi gonoszságból, sokkal inkább a helyzet körülményei miatt tétlenkedünk: például nem egyértelmű a szituáció felszólító jellege a beavatkozásra, vagy úgy érezzük, nem vagyunk elég hozzáértőek a segítségnyújtáshoz.

A témának kiterjedt szakirodalma van, számos kísérlettel modellezték például John Darley és Bibb Latané amerikai pszichológusok, hogy vészhelyzetben a szituációs tényezők bizony képesek felülírni az ember személyiségjegyeit és elvi meggyőződését. Első kísérleteikben az 1960-as évek végén vészhelyzeteket szimuláltak: például füst kezdett beszivárogni egy emberekkel teli szobába, ahol egyetlen kísérleti alanyon kívül mindenki más beépített statiszta volt, feladatuk pedig annyi volt, hogy ne vegyenek tudomást a vészjelekről. Megdöbbentő eredményeik arra utaltak, hogy minél több szemtanú van jelen egy vészhelyzetben, annál kisebb a közbeavatkozás esélye, illetve annál hosszabbra nő a reakcióidő, mire valaki végre tettekre szánja el magát. Ezen olykor életek is múlhatnak.

Amikor mégis segítünk

A veronai buszbaleset után hősként viselkedtek többen is, tettükkel életeket mentettek. Sokan közülük, megértve és megérezve a helyzet súlyosságát, felvállalták a cselekvés felelősségét. Odanyújtották a kezüket valakinek, akinek szüksége volt rá, testi erejüket használva kirúgták a busz ablakát, vagy átölelték zokogó osztálytársukat. A passzivitás társas normává válhat, ami blokkolja az egyébként jó szándékú emberek viselkedését is, pár perc késlekedés pedig komoly következményekkel járhat. Ám elég egy ember, aki megtöri a bénultságot tettével, és a viselkedése új normát teremthet.

Külső szemlélőként bátor hősként nézünk ezekre az emberekre. Valójában ők csak azt teszik, amit akkor a feladatuknak éreznek, pátoszi gondolatok nélkül. Ők azok, akik a többieknél hamarabb látják át, mi történt, és mit kell tenniük. Felelősséget éreznek, hogy ami hatalmukban áll, megtegyék. A tanárból, aki egy csapat gyerekkel indult táborozni, elemi erővel törhet elő a felelősségérzet: ezeket a gyerekeket rábízták, haza kell vinnie őket. És visszamegy értük a lángoló buszba. A gyerek, aki felfedezi maga mellett a vésznyitó kalapácsot, hirtelen felszólítva érzi magát arra a szerepre, hogy szabaddá tegye vele a menekülési utat.

Shutterstock

Ezekben az esetekben egyértelműen és nyomatékosan megfogalmazódik az illetőben, hogy baj van, és neki feladata van, bármi történjék is. Veszélyérzet hatására beszűkül a tudatunk, nagyon fókuszálttá válunk arra a dologra, amivel éppen foglalkozunk. Ám ez a küldetés annyira lekötheti az illető figyelmét, hogy nem számol a kockázattal, amit vállal, mint ahogy fájdalmat sem érez a stressz hatására felszabaduló adrenalintól.

Valódi önzetlenség

Darley és Latané következtetései szerint néhány feltételnek teljesülni kell ahhoz, hogy valaki cselekvésre szánja el magát a gúzsba kötő blokkoltság ellenére. Az egyik fontos lépés a veszélyhelyzet tudatosulása és a személyes felelősség kialakulása az illetőben: annak markáns élménye, hogy baj van, és szükség van rám. Ennek az elhatározásnak a megszületését a körülmények mellett személyiségjellemzők is előidézhetik. A pszichológiában altruizmusnak nevezzük az önzetlen segítségnyújtást, amikor mások jóllétéért dolgozunk akár saját érdekeink vagy testi épségünk árán is.

Az evolúciós szemlélet az együttműködésre való alapvető genetikai hajlamunkat hangsúlyozza, mivel evolúciós távlatokban a túlélést a csoport együttműködése biztosíthatja, így a segítségnyújtás génjeinkbe kódolódhatott. A kellő pillanatban azonban az empátia felébredése lehet a kulcs a bátor viselkedés megértéséhez. A segítségnyújtás általános felfogása szerint, ha valakit szenvedni látunk, akkor empatikus válaszunk késztet minket arra, hogy segítsünk.

A szakemberek egy része, például Robert Cialdini amerikai pszichológus és kollégái nem hisznek a színtiszta önzetlenségben, ők a segítő közbeavatkozás hátterében az emberek azon motivációját látják, hogy megszabaduljanak negatív érzelmi állapotuktól, melyet a bajbajutottak keltenek bennük. Mások, például Daniel Batson amerikai szociálpszichológus és munkatársai állítják, hogy létezik valódi altruizmus. Eszerint az áldozat épsége felett érzett aggodalma motiválja az embert arra, hogy segítsen, még akkor is, ha kevés, vagy semmi esély nincs a pozitív érzelmi kimenetelre vagy a társas megbecsülésre.

Fontos iránymutatást adhatnak a neveltetésünk során belénk ivódott társas-etikai normák is, melyek az élet védelmét és a bajbajutott megsegítését írják elő. A bátor tett hátterében ilyenkor kötelességtudat, és az etikai norma megsértésének elkerülése áll. A különböző motivációk akkor bukkannak a felszínre, ha a helyzet elhagyható segítségnyújtás nélkül is. Ekkor ugyanis inkább kilép a helyzetből az egoista érzelmektől vezérelt ember, míg a valódi altruista veszteségek árán is kitart a segítségnyújtás mellett.

A hősök önmagukról

Kívülállóként hősként tekintünk rájuk, miközben bennük önostorozó gondolatok kavaroghatnak a történtek után: talán nem tettem meg minden tőlem telhetőt, talán jobban is csinálhattam volna. Nagy érzelmi teher a vállukon, ha csökkenteni tudták ugyan az ártalmakat, de teljesen elhárítani nem. Ha mentettek életeket, de így sem élte túl mindenki a balesetet. Talán számukra különösen fontos embereket nem tudtak kimenteni. Az ünneplés, az elismerés bűntudatot, dühöt is gerjeszthet bennük, ha úgy érzik, nem szolgáltak rá erre a címre. Időbe telik, míg a veszteségek mellett a jótettek is helyet kapnak gondolataik közt, s elindulhatnak a történtek feldolgozásának irányába.

A hőssé váláshoz nincs szükség speciális képességekre. Ahogy az is nehezen megjósolható, kit és mi fog bátor tettekre sarkallni. Egy kilencéves kínai kisfiú, Lin Hao esete példázza ezt tökéletesen, aki az iskoláját sújtotta földrengés után kimenekítette egy társát a romok közül, majd visszament egy másik eszméletlen társáért is. Amikor később hőstettéről kérdezték, azt felelte, ez volt a dolga, elvégre ő volt a folyosófelelős.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!