„Üdvöz légy, nép!” – Az apostol bálvány helyett költővé tette volna Petőfit
Petőfi Sándor Az apostol c. elbeszélő költeményének kalandos sorsa kulcsfontosságú volt a költő megítélésében, kanonizálásában, sőt irodalmunk egész fejlődéstörténetében. Ha a művet a kortársak időben megismerik, nem alakulhattak volna ki a Petőfi-kultusz mitikus ideálképei – állítja Margócsy István irodalomtörténész.
Ma talán meglepőnek tűnik, de Petőfi nagyszabású romantikus művét a maga csonkítatlan formájában egészen 1874-ig nem ismerhette meg a nagyközönség. Éppenséggel az életműnek más, ma meghatározó darabjai sem jelenhettek meg a maguk idején. A politikai versek elhallgatását a cenzúra magyarázta, de az Anyám tyúkját vagy a Szeptember végént is csak nagyjából tíz évvel a költő halála után publikálták. Mint Margócsy István a friss Holmiban megjegyzi, eleinte akik megemlékeztek vagy írtak Petőfiről, csak az Összes költemények 1847-es kiadását méltathatták vagy bírálhatták. Az 1850-es évektől formálódó, majd Gyulai Pál kanonizálta Petőfi-képet és -kultuszt illetően sok mindent megmagyaráz ez a körülmény. Sok mindent, de nem mindent.
Értetlen barátok
Az apostol esetében ugyanis nem csak a kései közlés akadályozta a mű „normális” utóéletét. A szabadszállási választási fiaskó miatt a politikai élet margójára szoruló költő elképesztően gyorsan, néhány hét alatt írta meg az eredetileg 3400 sor terjedelmű költeményt (ezt kurtította meg 2921 sorra). Nagy valószínűséggel Petőfi szétküldhette barátainak, ám erről biztosat nem tudni. Viszont „megrendítő az a hallgatás, ami a kortársak részéről tapasztalható: jóllehet minden íróbarát részletesen tudósít majd később Petőfiről, úgy tüntetik fel, mintha ezt a művet nem ismerték volna. Jókai, Arany, Pálffy Albert, Hiador és társai oly társasági közösségben éltek volt 1849 közepéig, úgy olvasták és ismerték egymás műveit, hogy egyáltalán nem tűnik valószínűnek, hogy épp Az apostolt ne kapták volna kézhez” – találgat Margócsy. Az irodalomtörténész azt is kizártnak tartja, hogy Petőfi rejtegette volna munkáját, amellyel egyik levelében Arany János barátjának is eldicsekedett. (Később Arany kevés megértést mutatott a vers iránt.)
A helyzet az, hogy Az apostol nemigen passzolt az alakulófélben lévő Petőfi-képhez, amely őszinteségre alapozott, életrajzilag hitelesített líraiságot tulajdonított az alkotónak, és az általa „képviselt lírai bensőséget nemzetkarakterológiai jegyek mozgósításával általánosította úgy, hogy a romantikus szélsőségeket általános erkölcsi parancsok érvényesítésével kívánta háttérbe szorítani és érvényteleníteni”. Politikai költészetének nem volt helye ebben a megcsonkított és retusált képben. Ezért aztán később is, amikor már Az apostolt lehetett olvasni, az irodalmárok zavarosnak, idegennek, sőt egyenesen bizarrnak tekintették; afféle mentegetendő kisiklásnak, amely nemcsak a nemzettől, de voltaképpen magától a népies líra atyamesterétől is idegen volt.
Salamon Ferenc például így írt: „Mihelyt Petőfinek eszébe jut, hogy ő nem csak költő, democrata, vagy politikai szerepre hivatott próféta, s eszméket foglal versbe, alig mondható költőnek”. Gyulai Pál pedig úgy összegezte a költeménnyel szembeni kifogásait: „azt sem tudjuk tulajdonképpen, hogy mit akart”. Az értetlenség teljesnek mondható volt, és még azon kevesek is, akik a XIX. században nem fogadták el a Gyulai Pál-féle Petőfi-képet, nem tudtak mit kezdeni Az apostollal. Gyakorlatilag az egyetlen kivétel Arany János fia, László volt, aki elsőként ismerte el Petőfi politikai verseit magasrendű költészetként. Képes volt a költőben meglátni nemcsak a hazafit, hanem a forradalmárt is. „Forradalmi költő egész lelkében, s nemcsak a magyar hazafiság, hanem az általános népszabadság eszméi lelkesítik. […] Petőfi az egyetlen forradalmár és egyetlen európai demokrata Batsányi óta” – írja Arany László 1873-ban. Mint Margócsy rámutat, Arany László nagy érdeme, hogy együttesen kezeli politikai és költészeti szélsőségeit, s politikai fenntartásai nem akadályozták abban, hogy a versek érdemét elismerje.
Petőfi, az agitátor
Erre a korabeli irodalmi közvélemény azonban nem volt hajlandó. Becsukta fél szemét. Éppen ezért némileg kétkedve olvastuk Margócsynak azt a gondolatkísérletét, miszerint ha Az apostolt a maga idejében publikálják, és a maga helyén a Petőfi-életmű szerves részeként méltatják vagy bírálják, akkor a mitikus Petőfi-kép se lett volna/lenne ennyire virulens. Sőt „az az irodalmiság, mely számára Petőfi neve jelentette az érvényesség garanciáját, nem úgy épül ki, ahogy végül is kiépült”. Csakhogy a kortársak, barátok idegenkedéséből inkább mintha az következne, hogy ők se tudtak mit kezdeni Petőfi politikai–erkölcsi mondandójával, sőt formai–poétikai újításaival sem.
A mű megítélésben a nagy fordulatot a második világháború utáni időszak jelentette. A történeti előképek, progresszív hagyományok, ideológiai ősapák után kutató kommunista hatalom szükségszerűen talált rá Petőfire, és állította középpontba költészetének azt a részét, amelyet korábban a kanonizált Petőfi-kép hívei egy évszázadon át el akartak felejteni. A marxista irodalmárok Az apostol agitatív erejéről írtak, valamint arról, hogy jelentősége forradalmi felhívó jellegében lett volna. Megfeledkeztek azokról az apróságokról, hogy az „apostol”, azaz Szilveszter voltaképpen bukott hős, akit saját környezete sem értett meg, illetve hogy Petőfi nehezen agitálhatott sikeresen egy olyan verssel, ami halála után 25 évvel jelent meg. A „Lobogónk Petőfi” időszakának túlzásaiba az efféle értékelés is belefért: „Szilveszter így nagyon sokat jelent számunkra. Ő a népek felszabadulásáért küzdő forradalmár jelképe, az 1848-as forradalom talaján született nagy pozitív hős!”.
Az agitátor, osztályharcos szemlélet hívei voltaképpen ugyanabba a hibába estek, mint a Petőfi politikai költészetétől idegenkedő elődeik: Petőfit azonosították Szilveszterrel, Szilvesztert pedig Petőfivel.
A XX. század nyolcvanas éveitől kezdve már több olyan elemzés született, amely képes megbirkózni a vers talányaival, felhívták a figyelmet az elbeszélés rétegzettségére, finom ironiájára (lásd pl. amikor Szilveszter azzal fordul a falusi sokadalomhoz: „Üdvöz légy, nép!”) Margócsy István mostani cikke bár főleg a költemény recepciójával foglalkozik, mégis felvillant értelmezési lehetőségeket, amikor a „korláttalanság” jogát és igényét azonosítja a műben. Mindkettő nem csak tematikusan, hanem formailag is megjelenik a költeményben, amely éppen ennek révén válik izgalmas és maradandó remekművé.
(Holmi, 2011/9)
Zádori Zsolt
Piros kora, Kádár kora, Péter kora
„A romok közti mindennapi élet, a Kádár-rendszer ellentmondásokkal teli világa lett az elvesztett otthonom, mert senki sem választhatja meg gyermekkora színtereit. És járhattam volna rosszabbul…” György Péter emlékezik.
Márai gőgje, Wass keserve
Tartozunk annyival Wass Albertnek és Márai Sándornak is, hogy megpróbáljuk helyükre tenni az emigráns magyar írókat – véli Ferdinandy György, akit bosszant nevezettek kritikátlan hazai kultusza.
„A jó, egészséges tökrészegség természetes velejárója”
Petri György mint a Szovjetunió díszvendége, a szocialista kultúra magyar nagykövete. Abszurd történet mérhetetlen mennyiségű kaviárról, grúz konyakról, saslikról és az azt követő csömörről. Az író elvtársnak elege lesz.
Bibó levelezik: Kedves néném!
Nagyszabású összeállítással rukkol elő a Bibó-centenáriumra a Holmi. A közlemények zöme dokumentum, és azt a Bibó Istvánt is megmutatja, amelyiket eddig még alig-alig ismertük: a gimnazistát és az Európát járó ifjú peregrinust.
„Reggel gépolajtól, este szagos víztől csepeg”
A nemzet nagy ébresztője, a legnagyobb, a leghívebb és legtalányosabb magyar, lángeszű országlár. Arisztokrata, polgár, ellenzéki liberális, aulikus konzervatív, fáradhatatlan optimista, önmarcangoló pesszimista, beteg, bolond. Széchenyi István gróf.
Hóman–Szekfű meg Hóman és Szekfű
Furcsa páros voltak, negyven év alatt lényeges politikai kérdésekben csak ritkán értettek egyet, mégsem ezen kaptak hajba, hanem sértett önérzetük miatt. Akárhogy is, Hóman Bálintot és Szekfű Gyulát nagy történeti művük örökre egybekapcsolja.
„Borisz”: spicliként kezdte, professzorként folytatta
Irodalmi monográfiájához gyűjtött anyagot, „mellesleg” népi ellenzékiek elleni állambiztonsági akciókban segédkezett Nagy Péter irodalomtörténész, későbbi UNESCO-nagykövetünk.
Borjúgulyásdugulás nagysvádájú imposztorok között
Hiába kardoskodott ellene ötven éven át, az irodalomtörténeti legenda szerint Szentkuthy Miklós a „magyar Joyce”. Ráadásnak az Ulyssest még ő is fordította le. Nagy segítője Bartos Tibor volt, aki sokkal több, mint nagyszerű fordító és lelkiismeretes szerkesztő.
János vitéz, avagy a nagy magyar desperádó
Hatalmas szerelem- és igazságérzet, halálközeli egykedvűség, odüsszeuszi ravaszság, kíméletlenség, melankolikus tanácstalanság. Kukoricza Jancsi/János vitéz a kalandokon át a halált keresi, hogy a boldogságra leljen.
A szövegtorzó föltámadt és igazságot oszt
Az elkallódott megkerült, a megkerült meg elkallódott. Tömören így foglalható össze Erdei Ferenc szociológus és politikus hírneves kéziratainak sorsa. A szövevényes históriát Halmos Károly történész írta meg a Szociológiai Szemlében, és övé az érdem is, hogy az eddig elveszettnek hitt kéziratot megtalálta és legott publikálta.
Politikai romantikától népirtásig vezet az út
Kétszáz éve mérgezi a kelet-európai politikát az öncsaló nemzeti romantika, amely nemcsak remekműveket és hajlékony nemzeti nyelvet adott, de gyermeteg és irracionális közgondolkodást is. Legotthonosabban még mindig a nemzeti fantazmagóriák közt érezzük magunkat.
