Apokalipszisból a nirvánába négy nap alatt

Nem vagyok vízisportos típus: úgy úszom, mint a kisbalta, tavaly nyáron rendőrmotoros húzott ki csónakkal a Balatonból, életem első gyerekkori vitorlázása után pedig pár hétig csak márkinak szólítottak, mert a hánykolódó kalózban végig ugyanazt a négy szót ismételgettem: mikor kötünk már ki? Ilyen alapozással fogalmam sem volt, hogy mi vár rám a tengeri nagyhajós bajnokságon, de az első nap után semmiképp sem gondoltam, hogy a végén nehéz szívvel hagyom hátra a 44 láb hosszú Corsicát.

Szombat reggel irány Sibenik, hajóátvétel, majd tovább a verseny helyszínére, Biogradba. Csapatunk, a Presszió Sailing Team számára kijelölt Dufour 44 nyolcszemélyes, de mi csak hárman vagyunk, és abból is csak egynek van tengeri vitorlás képesítése, mégis felvont vitorlákkal és némi motoros segítséggel tesszük meg a négyórás utat. Az út nyugodt, eseménytelen, az első nehézség a kikötőben vár: letörik a csáklya feje, alig bírjuk felvenni a hajó orrát rögzítő mooring kötelet. Egy arra járó családnak hála, némi rohangálással és kiabálással sikerül megoldani a helyzetet, eljön az első sör ideje. Közben kiderül, hogy a hajó sem tökéletes, a hátsó fürdőszobából nem lehet kiszivattyúzni a fáradt mosdóvizet.

Két megoldásra váró problémánk és a legénység vitorlázni tudó felének hiánya miatt az elvileg edzésre szánt vasárnapon csak lődörgünk, várjuk a szerelőt. Nem jön, csapattagjaink se sietnek, úgyhogy lehet tovább sörözni. Éjjel kiegészülünk, hétfőn már teljes létszámban, hatan hajózunk ki az első túrafutam rajtjához.

"Hasítunk!"

A verseny széllel szemben, kreuz szakasszal indul. Ilyenkor a hajók cikkcakkban haladnak, ami a gyakorlatban így néz ki: a hajó kicsit sréhen úszik a széllel szemben, a legénység az oldalán ücsörög. Egyszer csak a kormányos elüvölti magát: „Fordulunk!“, majd berántja a kormányt, míg a legénység áthúzza a vitorlákat egyik oldalról a másikra. Egy összeszokott csapatnál pár másodperc, nálunk így zajlott: „Fordulunk! Gyertek már, ne tököljetek! Gyere mááááár!! Engedd! Engedd már a kéket!!! Ne azt a kéket! Azt a kéket! Azaz, húzzad, gyorsan, gyorsan!! Gyerünk, tekerd a csörlőt!! Nyomás fel, mindenki gyorsan!!“ És a végén a kötelező oltás: „Hát gyerekek, ez nagyon lassú volt!“ Fura érzés, azt hittem, sajtóhajóra jöttem, nem gályarabnak.

Mi az a Magyar Tengeri Nagyhajós Bajnokság?

A Láng Róbert által alapított Adriatic Challenge idén harmadszor rendezte meg a magyar vitorlázók legképzettebb, és anyagilag is megfelelően eleresztett rétege számára ezt a regattát. Gyakorlatilag ez is országos bajnokság, csak tengeren: a versenyzők one design, azaz azonos típusú hajókkal csapnak össze a legtehetségesebb tengeri medve címéért, de az eltérő képességek és lehetőségek miatt öt különböző hajóosztály indul. Tekintve, hogy a vitorlázás technikai sport (is), előre borítékolható volt, hogy a Bavaria 42 Matchok között várható a legkomolyabb verseny. Itt indul a legtöbb szponzorált, profi és félprofi, köztük a hajóépítő Scholz Imre az eddig háromszoros tengeri bajnok Czégai Péter kormányossal, a kilencszeres Kékszalag győztes Litkey Farkas, és még sok más nemzetközileg is elismert, világversenyeken szép eredményekkel büszkélkedő magyar vitorlázó. A Bavaria 42-n kívül még Bavaria 47, Dufour 44, Salona 37 és Sun Odyssey 32 osztályokban rendezik a futamokat, a számok minden esetben a hajók lábban kifejezett hosszúságát jelzik. Sajnos a válság ezen a rendezvényen is éreztette a hatását: a tavalyi hetven hajóhoz képest idén csak harmincnyolc csapatnak sikerült elindulni a versenyen.

Erős a szél, nagyok a hullámok, hajónk összevissza hányódik, egy ideig tartom magam, de aztán követem példáját, avantgard minta kerül a Corsica farára. Ezután a bummot tartó alba kötél vág hátba tiszta erővel, repülök a hajó oldala felé, a fürdést ugyan megúszom, az esés nyomait is csak másnap veszem észre, de a folytatástól teljesen elmegy a kedvem. Szerencsére félszélbe fordulunk, amiben a hajó sokkal nyugodtabb, de gúzsba köt a gondolat, hogy még négy ilyen nap vár rám. Márki visszatért.

Mindez azonban csak felvezetés életem legijesztőbb élményéhez. Már a hátszeles szakaszon vagyunk, a másfél-két méteresre duzzadó hullámok mellé egyre erősebb szél és zuhogó eső társul. A hegyekről lezúduló felhők, valamint az előttünk csapkodó villámok is arra utalnak, hogy egyhamar nem lesz jó idő. A zsűrihajón is feléled a rádió: „Figyelem, minden hajónak, Biograd térségében vihar várható!“ Köszönjük szépen, nem lehetett volna kicsit jobban figyelni az előrejelzésre? De már nincs idő az üzeneten merengeni, mert a szél egyre durvább, körülöttünk több egységnek is leszakad a vitorlája, és megfekteti a hajókat. Sokkol a látvány, de a kormányos elszánt, mint Thor Heyerdahl, a pár pillanatra alábbhagyó szélben kiadja a parancsot a vitorla újbóli felhúzására. Na, ezt nem kellett volna. A bora feladott labdaként értékeli ügyködésünket, és teljes erőből lecsap.

Sok hűhó semmiért...

Recsegünk, ropogunk, ázunk, dőlünk, egymást és a szelet túlkiabálva próbálunk úrrá lenni a helyzeten. Most először működünk igazán együtt csapatként, mindenki belead apait-anyait a vitorlák lehúzásába. Szélvédett helyre kell menekülnünk, indul a motor, de a hajócsavar nehezen boldogul az örvényekkel. Mire a sziget védelmébe érünk, gondolatban megírok négy búcsúlevelet, elköszönök a világtól, és megfogadom, ha ezt megússzuk, sosem szállok többé hajóra. Végül sikerül elérni egy viszonylag nyugodt öblöt, majd pár óra elteltével már a kikötőbe is visszatérhetünk. Örülök, hogy túléltük, de jó pár almapálinkára is szükségem van, hogy el tudjak mosolyodni. Kicsit megnyugtat, hogy társaim is bevallják, ilyenben még nem volt részük, és többször nem is nagyon szeretnék átélni.

Kedden még mindig erős a szél, nem indítanak versenyt, a társaság zöme sebnyalogatással (sörözéssel) és a vitorlák varratásával tölti idejét. Szerdára három pályaversenyt írnak ki, és halálfélelemben tett fogadalmam ellenére felspanolva indulok a napnak, megfogadom, hogy mindent megteszek a jó szereplésért. Remekül rajtolunk, valahol a második-harmadik hely környékén állhatunk, a legénység még dicséretet is kap egy fordulóért, de egy komolyabb pöff hirtelen eltépi fokvitorlánkat. Esélytelenné válunk, kiállunk a versenyből, és mivel nem valószínű, hogy a következő vagy az azutáni versenyig megvarrnák, inkább békés krúzolásnak indulunk. Majdnem Zadarig jutunk, de két óra fele „lefingik“ a szél, s a kapitány kiadja az utasítást a spinakker felhúzására. Ezen a ponton zendülök: fürdőnadrágra vetkőzöm, s a vízből nézem társaim szerencsétlenkedését a másfél csomós szélben. A szélcsend pont akkor áll be, amikor felküzdik a nagy ballont, törülközés közben vidáman nézem, ahogy ugyanúgy küszködve, ahogy installálták, visszapakolják a hátszélvitorlát. Feladjuk a bohóckodást, kormányosunk hajcsárból nyaralóvá szelídül, és teljes harmóniában szívjuk magunkba az év talán utolsó napsugarait és a változatosság kedvéért kiosztott fröccsöket.

VERSENYSZÁMOK

A vitorlázásban kétféle versenytípust különböztetünk meg, van pályaverseny és túrafutam. Előbbi rövidebb távon, kitűzött bóják körül zajlik, ezen kell kettő vagy több kört megtenni, a túraversenyeken ennél hosszabb utat jelölnek ki, és a meghatározott checkpointok (ellenőrző pontok) érintésével kell teljesíteni a távot. Előbbinél osztályonként indítják a hajókat, a túrán az egész mezőny egyszerre indul: nehezen megfogalmazható érzés, amikor harmincnyolc ekkora hajó egyszerre arra törekszik, hogy elsőként vágjon át a zsűrihajó és a rajtbója között húzódó rajtvonalon – kaotikus, feszült, és semmiképp sem veszélytelen. A győztes természetesen az, aki a végén elsőként halad át a célvonalon.

A zárónapon hihetetlen dolog történik. Célba érünk a reggeli pályaversenyen! Ráadásul útközben elszáll egyik ellenfelünk spinakkere, úgyhogy megcsípjük a kategória utolsó előtti helyezését! Elégedetten nyugtázzuk a sikert, és várakozással fordulunk az ezt követő túrafutam rajtjára. A kreuz szakaszon egyet leszámítva az összes Dufourt magunk mögé utasítjuk, de a kijelölt sziget kerülésénél jobb takkot választanak, visszacsúszunk. Közben ismét elmegy a szél, pont akkor, amikor mezőnyünk összeúszik a szintén itt versenyző német regatta résztvevőivel. Közel száz hajó lebeg együtt a felszínen, mind azt keresi, merre maradt még némi kis fuvallat. Ekkor keresztben elsiklik előttünk egy delfin, minden felbukkanását gyermeki ovációval fogadjuk. Mikor világossá válik, hogy az előrehozott befutóig még legalább három-négy órát kellene evickélnünk, a csapat egyöntetűen megszavazza a hazatérést, melynek során pancsizunk még egyet a tengerben – a mellettünk elhaladó Dufourról hitetlenkedve fényképezik a hajó farára kötött kötélen lógó emberfürtöt.

Este még megünnepeljük a győzteseket – az összetett versenyt az immáron negyedszer diadalmaskodó Czégai Péter és az AIS Sailing Team nyeri –, majd holtfáradtan, de elégedetten dőlünk le a kabinban. Másnap még vár ránk egy kellemes visszaút Sibenikbe, ami közben rájövök, hogy a kormányosnak nincs is olyan egyszerű a dolga, ha a hajón kívül még öt ember mozgását is koordinálnia kell. Durván indult a hét, de a későbbi napok tapasztalatai alapján úgy érzem, lesz még keresnivalóm vitorláson a jövőben. Csak el kell fogadni, hogy akár csuromvíz is lehet az ember, hogy hajónál teljesen természetes, ha „kétkeréken gurul“, illetve, hogy szélcsendben és viharban a bajnokok és a teljesen kezdők között sincs olyan nagy különbség. Márki meg elmehet a fenébe.

Gruber Gergely