Ezért akartak emléket állítani az üldözötteknek, akik közül tízezren kerültek 1950 júniusában a hortobágyi táborokba, és akik közül 7282-en szabadultak ki 1953-ban, a Nagy Imre által meghirdetett amnesztia idején. (Háromszázan haltak meg a fogvatartásuk alatt, 1200 gyereket engedtek el időközben, és háromszázan másképpen szabadultak, de természetesen ezek az adatok nem teljesen biztosak, részben az egyesület számításain alapulnak.) Az Eötvös által régóta javasolt emlékmű most a budai Vár oldalában, az I. kerületben, a Szarvas téren kap helyet. Erről a Fővárosi Közgyűlés tavaly szeptemberben döntött, az I. kerületi önkormányzat pedig a helyszínt választotta ki.
 
A napokban lezárult a képzőművészeti tervpályázat, amelyet az emlékmű megtervezésére írtak ki. A 23 pályamű közül Széri-Varga Géza és Széri-Varga Zoltán tervét jelölték nyertesnek. Kompozíciójuk a kitelepített családok szállásául szolgáló, a pusztában magányosan álló juhhodályok, marhaistállók arányait imitáló faldarab, amelyen kivehetők a fegyencként dolgoztatott emberek körvonalai.  A 4,5 méter magas emlékmű a magyar találmányú üvegbetonból készült. Az üvegbeton kiötlője, Losonczy Ábel nagyszülei egyébként 1951-től a hortobágy-borsósi kényszermunkatábor lakói voltak.

Az emlékmű terve - éjszakai megvilágításban

Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete

Az emlékmű – Eötvös reményei szerint – a nyárra elkészül, amikor a kitelepítések kezdetének hatvanadik évfordulója lesz. Eötvös hangsúlyozza, hogy a közhiedelemmel ellentétben a kitelepítettek többsége nem főnemesi vagy előkelő származású volt. A legtöbben azért kerültek a politikailag megbízhatatlannak számító, bírói ítélet nélkül fogvatartottak közé, mert rossz helyen születtek. A déli (jugoszláv) és nyugati (osztrák) határ mentén élők közül került ki ugyanis az elhurcoltak többsége. E területekről azokat vitték el elsőként, akik nem működtek együtt az új rendszerrel. (A kitelepítések által érintett összes társadalmi csoportról keretes írásunkban olvashatnak bővebben.)

Borzalmas idők
 
Az Eötvös József és Eötvös Loránd oldalági rokonságába tartozó, bárói családból származó Eötvös maga nem volt érintett a kitelepítésekben, mert megmentette őt és hozzátartozóinak többségét egy rendőrtiszt. Nagymamájáért, a Budán lakó özvegy Mesterovits Pálnéért ugyanis egy olyan hadnagy csöngetett be 1950-ben, aki a 72 éves idős asszonyt még akkor ismerte, amikor a férjének volt az utolsó tisztiszolgája a húszas években. (A nagyapa, Mesterovits Pál 1929-ig volt rendőrtiszt.) 1950-ben ezért a kirendelt hadnagy azt írta be jelentésébe, hogy csak a keresett Mesterovits Pálné él a háztartásban, senki nem lakik vele együtt. Így a család megmenekült, de borzalmas hírt kaptak másfél év múlva: a nagymama éhenhalt a munkatáborszerű kitelepítés során, Kunszentmártonban.
 
Eötvös Péter 12 éves gyerekként alig emlékezett erre a borzalmas időszakra, és később el is hagyta Magyarországot. Amikor visszatért a rendszerváltás után, igyekezett emléket állítani elveszített nagymamájának, és ekkor találkozott a hortobágyi kitelepítettek képviselőivel, akik később elnökké választották. Eötvös szerint a kitelepítettek sorsát kevesen ismerik. Istállókban laktak, trágyát kellett kikaparniuk a juhok után, hogy legyen hol aludniuk. Fegyveres őrök géppisztollyal őrizték őket, és azután szántóföldeken dolgoztatták őket. Az időseknek kevés esélyük volt a túlélésre, a tízezer hortobágyi kitelepített közül háromszázan haltak meg a fogvatartásuk ideje alatt. Miután 1953-ban amnesztiát kaptak, a fiatalabbak sem jutottak jobb állásokhoz, többnyire mezőgazdasági kisegítőként tengették tovább életüket. Így aztán mára a néhány száz túlélő többnyire csak minimálnyugdíjat kap, vagy még annál is kevesebbet.
 
Eötvös ezért lobbizik érdekükben - természetesen ő nem érintett személy szerint ezekben az ügyekben - nagyobb támogatásért. A 20 ezer forintos nyugdíjkiegészítés szerinte nagyon kevés, ezért igyekszik pályázatokon további összegeket előteremteni az egyesület számára.