Édes Erdély, itt voltunk…
Hetven éve, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, mely az 1938 és 1941 közötti magyar revíziós lépések közül a legjelentősebb volt – legalábbis a visszatért terület nagyságát és a lakosság létszámát tekintve. Magyarország tovább sodródott a világháborúba a náci Németország oldalán.
Az 1938. november 2-iki első bécsi döntés, majd a Kárpátalja 1939. március 15-i visszacsatolása után reális lehetőségként merült föl, hogy a Felvidék még nem Magyarországhoz tartozó része – vagyis a Hitler által „féregnyúlványnak” becézett német bábállam, Szlovákia – is visszatérjen a magyar haza szárnyai alá.
Ehhez az kellett volna, hogy a Lengyelország elleni támadás során Németország használhassa az észak-magyarországi vasútvonalakat, gróf Teleki Pál miniszterelnök azonban erre nemet mondott. Egyrészt a hagyományos lengyel-magyar barátság miatt, másrészt mert messze nem volt biztos a végső német győzelemben és nem akart teljesen szembemenni Londonnal.
Lengyelország fölszámolása után Teleki keletre tekintett és a Trianonban Romániának ítélt egykori országrészek katonai erővel történő visszaszerzését fontolgatta. Tekintettel azonban a magyar és a román hadsereg közti erőviszonyokra és az 1939 tavaszán aláírt brit-román, illetve francia-román biztonsági egyezményre, elállt ettől a szándékától.
Néhány hónap alatt megváltozott a helyzet. A Molotov-Ribbentrop paktumnak köszönhetően a Szovjetunió megerősödött Kelet-Európában és Kelet-Lengyelország annektálásával határos lett Magyarországgal. A nyilvánvaló ideológiai különbségek ellenére a szovjet-magyar kapcsolatok látványosan javulni kezdtek: 1939. szeptember 23-án a két ország ismét fölvette egymással a Szovjetunió által – Magyarországnak az Antikomintern Paktumhoz való csatlakozása miatt – február 2-án megszakított diplomáciai kapcsolatot, majd miután Moszkva 1940. június 26-án ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, románellenes szövetséget ajánlott Magyarországnak.
Másnap a magyar minisztertanács kimondta, hogy amennyiben Románia eleget tesz a szovjet követeléseknek, akkor Magyarország kikényszeríti a Romániával szembeni területi igények teljesítését. Németország attól tartott, hogy egy Románia elleni magyar-szovjet támadás esetén leáll a Ploieştiből érkező kőolajimport, emellett Hitler a Vörös Hadsereg esetleges balkáni megjelenéséért sem lelkesedett. Így történt, hogy a Wilhelmstraße rávette a román vezetést a magyar-román tárgyalások megkezdésére.
A román-magyar tárgyalások 1940. augusztus 16-án kezdődtek Szörényvárott. Bár a húsz éven át hangoztatott ideológia alapján Magyarország hivatalos politikai célja az 1918-ig Magyarországhoz tartozott területek hiánytalan visszaszerzése volt – azaz az Anschluß után Magyarországnak elvileg területi követelése volt a náci Németországgal szemben is –, a Szörényvárra utazó magyar küldöttség a trianoni békével Romániához csatolt 102 181 négyzetkilométernek csak bő kétharmadát kérte vissza. Mint Teleki ezzel kapcsolatban fogalmazott, Magyarországnak nem érdeke „milliós román tömegeket” bekebelezni. A mintegy 69 ezer négyzetkilométerre vonatkozó magyar területi igény a Marostól északra eső területre és a Székelyföldre korlátozódott. Nem terjedt ki tehát olyan jelentős városokra, egykori vármegyeszékhelyekre, mint például Temesvár, Lugos, Déva, Nagyszeben, Segesvár vagy Dicsőszentmárton. Ha a teljes magyar igény megvalósult volna, a visszacsatolt területen több román élt volna, mint magyar.
A román fél számára a magyar javaslat elfogadhatatlan volt. A román ellenjavaslatban a Székelyföld autonómiája, illetve a határ mentén minimális területi kiigazítás szerepelt, ez viszont az – egyébként kolozsvári születésű – Hory András volt varsói magyar követ vezette magyar küldöttség számára volt teljesen elfogadhatatlan, így augusztus 24-én a tárgyalások megszakadtak.
Augusztus végén a magyar-román háború a küszöbön állt. A náci Németország azonban a föntebb már említett okok miatt minden diplomáciai erőfeszítést megtett a háború kirobbanása ellen. Közben augusztus 25-26-án a román-szovjet határ szovjet oldaláról a Vörös Hadsereg csapatösszevonásáról érkeztek hírek. Beindult a német – és vele az olasz – diplomáciai offenzíva a magyar-román konfliktus rendezésére.
Augusztus 27-én Hitler egy szűk körű berchtesgadeni tanácskozáson – melyen sem magyar, sem román részről nem vett részt senki, kizárólag német diplomaták voltak jelen – lényegében eldöntötte a kérdést. Másnap Hitler, Joachim von Ribbentrop külügyminiszter jelenlétében, fogadta Ciano olasz külügyminisztert, és megegyeztek, az előző napon elhatározott új határvonalat terjesztik másnap Bécsben a román és a magyar diplomaták elé, és ezzel szemben fellebbezésnek helye nincs.
Azt azonban, hogy Bécsben nem tárgyalás lesz, hanem ultimátum, a tengelyhatalmak diplomáciája nem közölte előre a két féllel, így Bukarestben komoly diplomáciai tárgyalásokra készültek. A korabeli bukaresti diplomáciai följegyzésekből tudható: a román politika legfeljebb 18 ezer négyzetkilométer elvesztésével számolt, sőt: a román diplomaták a végén már 10 ezernél tartottak.
Eközben, augusztus 28-án rendkívüli ülést tartott a magyar kormány, ahol Teleki kijelentette: Kolozsvárhoz és a Székelyföldhöz mindenféleképpen ragaszkodik. 29-én délelőtt az erdélyi születésű külügyminiszter, gróf Csáky István és a Budapesten született, de ugyancsak erdélyi származású Teleki megérkezett Bécsbe.
A Belvedere-palotában folytatott tárgyalásokon Ribbentrop és Ciano – előbbi rendkívül durván, utóbbi finomabban – a magyar-román háború elkerülésére szólította föl a magyar politikusokat. A hajnalig tartó tárgyalások során a két külügyminiszter Csákynál és Mihail Manoilescu román külügyminiszternél elérte, hogy a német-olasz döntőbíráskodás eredményét előre elfogadják.
Az új határ kihirdetésére 30-án délután háromkor került sor. A második bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz a Partium és Erdély északi része, Dél-Máramaros – Máramaros északi része másfél évvel korábban, Cseh-Szlovákia megszűntével került ismét magyar fennhatóság alá – és egy nagyon keskeny sávot leszámítva a Székelyföld. Magyarországhoz került Nagyszalonta, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelykeresztúr és Sepsiszentgyörgy. Összesen 43 591 négyzetkilométer került vissza Magyarországhoz, az 1941. februári népszámlálás szerint 2,5 millió lakossal, akiknek 51,4 százaléka magyar, 42 százaléka román, 3,7 százaléka német volt. Ugyanakkor román fennhatóság alatt maradt valamivel több mint 400 ezer magyar.
A második bécsi döntés sokkolta Romániát. Manoilescu az új határt ábrázoló térképre tekintve elájult. Teleki először megkönnyebbült, de aztán észrevette, hogy – Göring hasának köszönhetően – a Budapest-Csíkszereda vasútvonal egy része román kézen maradt és, tekintettel arra, hogy a Székelyföld zsákként nyúlik be Románia területébe, nyugat-délnyugat felől nehezen védhető. (1942. december 5-én adták át az akkor, két év alatt, részben munkaszolgálatos zsidók által épített, 48 kilométer hosszú Szeretfalva-Déda vasútvonalat. Budapestről a Székelyföldre mindmáig ezen az útvonalon megy a vasúti forgalom.) Tovább erősítette a magyar miniszterelnök aggodalmait, hogy az egyezménnyel együtt Magyarországnak alá kellett írnia egy kisebbségvédelmi egyezményt is, mely előírta, hogy a Berlin meghosszabbított karjaként működő Volksbund legyen a magyarországi németek egyetlen olyan szervezete, amelyet a magyar kormány elismer.
Az egyezmény értelmében Romániának két hete maradt, hogy kiürítse a Magyarországnak ítélt területet. A szeptember eleji magyar bevonulás általában rendben zajlott, több kisebb és két nagyobb incidensre azonban sor került.
Szeptember 9-én az Ördögkútra bevonuló magyar honvédekre az ortodox templom tornyából lesipuskás románok tüzeltek. A pánikba esett honvédek félszáznál több menekülő civillel végeztek. Ennél is véresebb volt a szilágyippi incidens, ahol szeptember 7-én a bevonuló magyar honvédek egyik, gránátokkal teli szekere fölrobbant, és egy szakaszvezető meg a kocsis meghalt. A magyar katonaság szándékos robbantást gyanított, és 157 helyi lakost kivégeztek. De az is előfordult, hogy felheccelt románok magyarokat lincseltek meg, a visszavonuló román katonák pedig egész falvakat megsarcoltak, aki pedig nem volt hajlandó engedelmeskedni, azt lelőtték.
A második bécsi döntés nyomán még szorosabbá vált Magyarország függése a Harmadik Birodalomtól. Tíz hónappal később Magyarország a náci Németország oldalán belépett a második világháborúba. Románia is Hitler szövetségese lett, ám idejekorán, 1944 augusztusában átállt a győztesekhez. Pro forma Magyarország kitartott Németország oldalán 1945. áprilisig, így nem volt kétséges, hogy a háború végén Románia javára döntenek a szövetségesek. A nyugati hatalmak még így is hajlandók lettek volna egy kis kiigazításra, a Partium egy részének visszaadására, de a szovjetek ezt elutasították. A magyar-román határ visszaköltözött oda, ahol Trianonban meghúzták, a bécsi döntést pedig a nagyhatalmak semmisnek nyilvánították.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Trianoni időutazás: percről percre az 1920-as aláírás eseményei
Kilencven évvel ezelőtt írták alá a trianoni békeszerződést. A hvg.hu-n percről percre követhették az akkori eseményeket, amelyek itthon és Franciaországban, Versailles-ban történtek.
