Az ártatlanul perbe fogott asszony a Szolnok melletti Tiszaföldváron született. A megyeszékhely egészségügyi szakiskolájában szerzett ápolónői oklevelet 1974-ben. A szolnoki Hetényi Géza Kórház belgyógyászata után a helyi MÁV Kórház traumatológiáján nővérkedett, innen hívták a szolnoki gyerekvárosba nevelőnek. Amikor a rá bízott 11 roma fiú nagykorúvá cseperedett, Farkas Flórián Lungo Drom-elnök felkérésére elvállalta a Szolnoki Cigány Szociális Központ vezetését. Ezt a munkát adta fel 1995-ben a ma már megszüntetésre váró Kék Sziget - Életet a Világ Anyáinak Alapítvány létrehozásáért: a segítségre szoruló anyák és gyermekeik megsegítéséért. Az általa gyakorlatilag egyedül, hivatalosan negyedmagával, a Szolnok melletti Tiszasülyön adományokból létrehozott anyaotthonban 17 anya és 46 gyerek talált menedéket akkor, amikor őt 1998 áprilisában őrizetbe vette a rendőrség.
HVG: Büntetőügye igen nagy lendülettel indult: kiskorú veszélyeztetése, személyi szabadság megsértése, kényszerítés, közokirat-hamisítás, hűtlen kezelés és számviteli fegyelem megsértése ügyében is nyomoztak ön ellen. Végül - csaknem nyolc év után - december közepén a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság jogerősen felmentette önt a megmaradt vádpontok alól is. Elégedett az eredménnyel?Nagyné Mészáros Éva
N. M. É.: Az ügyvédem munkájával vagyok elégedett. Én eddig is tudtam az igazságot. Az elmúlt nyolc évet viszont a felmentő ítélettel sem lehet meg nem történtté tenni. Igazán soha nem fogok megnyugodni, de most már legalább próbálok élni, nevetni.
HVG: Nyolc éve a lapunknak adott interjúban is elmesélte, hogyan hozott létre a semmiből egy anyaotthont. Tiszasülyön húsz anyát fogadtak be 55 gyerekkel. Miből gondolta, hogy nem lesz következménye annak, hogy az intézmény engedélyek nélkül működik, s önnek nincs a vezetésére megfelelő képesítése?
N. M. É.: A történet nem úgy indult, hogy egyszer csak azt álmodtam, anyaotthon-vezető leszek. A szolnoki cigány szociális központ vezetőjeként tanultam meg pályázatot írni. Megismerkedhettem Göncz Árpáddal és feleségével, s még ma is őrzöm a tőlük kapott karácsonyi üdvözlőlapot. Nekik köszönhetem, hogy találkoztam a Lion's Klub magyarországi kormányzójával. Egy kis senki lettem volna, ha nem ilyen emberek vesznek körül. Megtanultam, hogyan lehet interjút adni kamera előtt. Mindezek után találtuk ki, hogy ne csak a cigánygyerekeken segítsünk. Így hát négyen negyvenezer forintból létrehoztuk a Kék Sziget Alapítványt, hogy válsághelyzetben lévő anyáknak segíthessünk. Jász-Nagykun-Szolnok megyében ez volt akkor az egyetlen anyaotthon.
HVG: Vagyis ön szerint ahhoz, hogy megalakuljon egy ilyen menedék, csak néhány jó kapcsolat kell és az, hogy az ember megtanuljon bánni a sajtóval?
N. M . É.: Kezdetben én mindenhova odaszemtelenkedtem, felkerestem például az összes nagykövetséget. Ahonnan esetleg elsőre kitessékeltek, oda bekopogtam másodszor is. Egy idő után már mindenhol ismerősként fogadtak, látták a lelkesedésemet és azt, hogy egyszerű ápoló létemre szívből dolgozom. Egy éjszaka a televízióban azt láttam, hogy Budán egy asszony gyerekruhákat akar elajándékozni. Azonnal felhívtam, és az első vonattal indultam Budapestre. Az ismerőseimet rendszeresen megállítottam az utcán, hogy megkérdezzem, nem tudnak-e adni valamit az anyaotthon gyermekeinek. Ezért mondták, hogy én vagyok az ország legkitartóbb koldusa. Még Erzsébet királynőnek is írtunk levelet, és kaptunk is tőle egy rendelőnyi orvosi műszert.
HVG: Az idillt azonban alaposan lerombolta a rendőrség: nyomozás indult ön ellen éppen az önök által létrehozott alapítvány kuratóriumának feljelentése nyomán. Hol hibázott?
N. M. É.: A legnagyobb melléfogás az volt, hogy megbíztam a kuratóriumban. Soha nem gondoltam volna, hogy a pénz ennyire megbolondítja az embereket. Nekem például az anyaotthon vezetőjeként a Soros Alapítványtól kapott 25 ezer forintos ösztöndíj volt a fizetésem, és máig nem értem, az utódom hogyan utalhatott magának havonta 300 ezer forintot. A bajok akkor kezdődtek, amikor a kuratórium úgy döntött, hogy állami segítséget kér a működésünkhöz. A Népjóléti Minisztériumtól pedig azzal a kikötéssel kaptunk 3,8 millió forintot, hogy abból kizárólag élelmiszert vehetünk. Erre viszont - szponzorainknak hála - nem volt szükségünk, pénz a ház kifizetésére és felújítására kellett volna. Ezért egy válaszlevélben köszönettel visszautasítottam az állami segítséget. Ettől kezdve lettem egy "hülye ápoló" a kuratórium szemében.
HVG: Ezek szerint úgy érzi, a kuratórium bosszúja az önt ért csaknem nyolc évig tartó meghurcoltatás?
N. M. É.: Szerintük mindenképpen el kellett volna fogadni a pénzt, én viszont nem akartam törvénytelen dolgokhoz asszisztálni. Akkor még nem hittem, hogy tényleg bajom lehet az ellenállásból, pedig mondták, megjárom, ha ellenkezem. Ezek után jött az okmányhamisítási ügy egy nevemre szóló, fénymásolt érettségi bizonyítvány kapcsán, amit a rendőrségen láttam először. Éppen pályázatot írtam az anyaotthon irodájában, amikor megjelent egy kisebbfajta hadsereg: legalább egy tucat rendőr szállta meg a házat. Először azt hittem, valamelyik anyát keresik, aztán kiderült, hogy engem visznek. Megbilincseltek, és Csongrádra vittek. Három vagy négy napig magánzárkában tartottak, addigra már azt sem tudtam, ki vagyok. Huszonhárom napig tartottak fogva.
HVG: A közokirat-hamisítás csak egy volt a későbbi vádak közül. Ott volt még például a kényszerítés. Hogyan lett Éva mamából rettegett igazgató, aki az emésztőgödörbe küldi le a pártfogoltjait?
N. M. É: Én semmire sem kényszerítettem az anyákat. Rühesen, tetvesen, koszosan a híd alól érkeztek az otthonba, ezért igenis meg kellett mondanom nekik, hogyan kell mosakodni, hogyan kell a gyerekeiket mosdatni. A házban csak egy kis bojlerünk volt, ezért mondtam, hogy ha kihűl a víz, akkor a gázon kell melegíteni, és a lavórban tudnak tovább fürdeni. A másik bűnöm az volt, hogy egyszer kiszedettem az anyákkal az emésztőből, amit beledobáltak. Korábban számtalanszor hívtam szerelőt az eldugult WC-k miatt. Ezeket a kiszolgáltatott asszonyokat rettenetesen könnyű volt befolyásolnia annak, akitől a biztonságos otthont remélhették.
HVG: Mit szólt ahhoz, hogy még a bíróság előtt is ön ellen vallottak?
N. M. É.: Csak eleinte tanúskodtak ellenem, a végére belezavarodtak a betanított szövegbe. Miután megszűnt az otthon, volt olyan anya, aki a bíróság előtt is elmondta, abból él, amit akkor tőlem tanult. Az egyikük a bíróságra hozta el megmutatni az azóta született kisbabáját. A kezembe adta, s még az ügyésznő is mosolygott azon, ahogy ott játszottunk. Nem vádolom őket. Tanulatlanok voltak, azt ismételték, amit nekik mondtak.
HVG: A jogerős felmentő ítélet szerint - bár nem követett el bűncselekményt azzal, ahogy az otthont vezette - "a nevelési módszereiről lehetne vitázni". Ön szerint milyen volt Éva mama?
N. M. É.: Nem voltam szigorú, talán túlságosan is sokat megengedtem. Anya voltam, nem pedig pedagógus, és nem is anyaotthon-vezető. Tisztába tettem a gyerekeket, megtanítottam az anyáknak, hogyan kell rétest sütni. Nagyon szerettem, lányaimnak hívtam őket, de nem én kértem, hogy anyának vagy Éva mamának hívjanak. Igaz, azt elvártam, hogy mindenki megmondja, hova megy el és mikor ér haza. Egyébként pedig csak a házirendet próbáltam betartatni: nem volt szabad lopni, rongálni és dohányozni. Egy aszszonyt elküldtem, mert kis híján magára gyújtotta az ágyát. Egy másik kétgyerekes anyának azért kellett mennie, mert meglopta a társait. Tulajdonképpen mindenben volt valamennyi igazság, csak nem teljesen úgy, ahogy mondták.
HVG: Több eljárásjogi szabálysértés miatt az ügye a hét és fél év alatt kétszer is megjárta a Szolnoki Városi Bíróságot, csakúgy, mint a másodfokú bírói fórumot. Mit csinált és miből élt mindeközben?
N. M. É.: Sokáig semmit sem csináltam, csak meg akartam ölni magam, de még ez sem sikerült. Egy évig semmilyen bevételem nem volt: a lányom adott enni, és ő fizette a rezsimet is. Az alapítvánnyal szemben ugyan munkaügyi pert nyertem, de a történtek nyomán leszázalékoltak. Akkoriban 14 ezer forint körül volt a nyugdíjam, most 38 ezer.
HVG: Három éve hét anyának és harminc gyereknek kellett új otthont keresnie, mert végleg bezárt a tiszasülyi anyaotthon. Érez elégtételt, hogy maga nélkül becsődölt az intézmény?
N. M. É.: Éppen ellenkezőleg: megsirattam. Iszonyú érzés volt az elhurcolásom után először visszamenni az anyaotthonba: összetört bútorokat meg kibelezett tévét láttam. Létrehoztunk valami jót, és semmi sem maradt belőle, csak adósság. Működési engedélyt az utódom sem kapott, ráadásul a dolgozóinak és az adóhivatalnak sem fizetett, miközben az állami normatívát is felvette. Ezek után el kellett árverezni a házat.
HVG: Mihez kezd a jogerős felmentő ítélet után?
N. M. É.: A meghurcoltatásom miatt pert indítunk az állam ellen. Azt még nem tudom, mennyit ér majd, hogy ártatlanul vádoltak, de az biztos, hogy az unokám tanítására fogom fordítani. Az egyetem most sem olcsó, és öt év múlva sem lesz az, pedig ő ügyvéd szeretne lenni. S már nincs más vágyam, csak hogy végre egy egyszerű kis szürke egér maradhassak. Nem alapítanék még egyszer anyaotthont.
PÁLMAI ERIKA