Lévai Júlia a minap tűzte tollhegyre a Magyar Nemzetet, amelynek szerkesztői, úgymond, „megcenzúrázták” a minapi pusztaszeri turulos-véres-földes Orbán-beszédet, épp a lényeget: a vért és a földet hagyva ki belőle. Lévai értelmezésében: „…ismét az irhamentés. Azt már ők nem vállalják, hogy kurzushalál után bizonyíthatóan az általuk oly nagy kéjjel kimondott „ordas eszmék” legalázatosabb szolgáiként nevezzék meg majd őket.” Képzeljük el, amint a szóban forgó nyomdatermék szerkesztői a „kurzushalál” pillanatában, azaz 2014 kora nyarán a nyilvánvalóan és haladéktalanul felálló igazoló bizottságok elé tárják a cikket, mint a NER belülről való bomlasztásának kétségbevonhatatlan bizonyítékát. Mint az MDF-es képviselő, aki eldicsekedett vele egy régi-régi HVG-ben, hogy ifjúkorában Dombóváron, a vasútállomáson szándékosan rossz irányba igazított egy szovjet kiskatonát.

Persze az sem utolsó, ha csupán néhány kellemetlen percet szereztünk az arra érdemeseknek éleslátásunkkal: egy-két velőtrázó üvöltés a főszerkesztői szobából, néhány izzasztó telefon a pártközpontból, néhány kirúgás, visszaminősítés, és szorgos népünk győzni fog. Lévai Júlia persze lehetne körültekintőbb is: cikkében kétszer is a „kihűl” szót használja az „elhűl”, „megdermed” kifejezés helyett: „Egy fél ország hűlt ki Orbán turulszobor-avató beszédének annál a mondatánál…” she said. Ilyet utoljára Brachfeld Siegfriedtől hallottunk, de ő nem magyar anyanyelvű volt. Kihűlni a hajléktalanok fognak hamarosan, úgy november végétől, ha van egy kis szerencséjük.

És a Galamus is vigyázhatna: nemrég közölték Gyurcsány Ferenc éhségsztrájk utáni tüntetésen elmondott beszédének szerkesztett változatát, melyre a DK honlapja is forrásként hivatkozik. Ezzel még nem is volna baj, nyilván szerkesztőként olyat közöl az ember, amiről úgy gondolja, hogy az olvasóit érdekli, sőt, aki szerkesztő, az szerkeszt is. Pusztán csak furcsa, hogy a moddolt változatból (nem túl sok egyéb mellett) épp egy ilyen szórakoztató (fél)mondat bírt kimaradni: „Nem az a baj, hogy a miniszterelnök egy felelőtlen ártány…” idézi az Index.

Orbán, az ártány. Mint afféle szóguberáló szegénylegények, már akkor is nehéz szívvel léptünk át e disznók elé szórt gyöngyszem felett, titokban remélve, hogy lesz még alkalmunk felszedni. Az ártány, mint az közismert, egy hím ivarmirigyeitől malackorában megszabadított sertés. Nos, függetlenül attól, hogy különösebben gyengéd érzelmeket (másokkal ellentétben) nem táplálunk Orbán Viktor iránt, ami (másokkal ellentétben) meg is látszik az előmenetelünkön, az utolsó volna a képzelt vagy létező lények sorában a herélt malac, amely személyéről eszünkbe jutna. Inkább úgy tűnik, mintha éppenséggel túl sok buzogna benne abból a bizonyos, közönségesen tesztoszteronnak nevezett doppingszerből, s ezért éli meg a reggeli fogmosást is a sztálingrádi ütközetnek.

Az az érzésünk, hogy itt ismét egy szemantikai újításról van szó, annál is inkább, hisz Gyurcsány Ferenc az említett beszédben hangsúlyozza is: „Úgy érzem, megvan hozzá a szókincsem.” Következésképp az „ártány” nála egy ártó szándékú lény, tetszik érteni? Árt-ány, mint hajt-ány, járg- ány… Bálvány, járvány, kátrány… azért nem minden illik a paradigmába. Egyáltalán: tudjuk, hogy ezeka srácok mire hajtanak? Talán utólag a memoárokból kiderül: nem is politikusi, hanem nyelvújítói babérokra pályáztak. És akkor rácsapnak majd ezekre finoman retusáló gondos kezekre.

Lehet, hogy az amúgy török eredetű „ártány” szavunk olyan szép ívű karriert fut be mostantól – hogy valami vigasztaló is legyen a végére – mint az a bizonyos lompos, loncsos, rongybatekert kékeres, amit eddig minden választási ígéret után menetrendszerűen megkaptunk (amúgy Illyés Gyulától származó kis etimológia): a „lofas” szavunkat is a hódító törökök hozták, és eredetileg azt a kihegyezett karót jelentette, amit azidőtájt büntetésképp a delikvensek megfelelő testnyílásába célirányosan feligazítottak. Innen van a népi jókívánság, és, minthogy idestova ötszáz éves szimbólum, méltán kapott emlékművet, tetején a turullal.