Kedves Élet Menete Alapítvány! Kedves Mazsihisz! Kedves Rágalmazásellenes Liga! És Kedves Mindenki, Akit Még Illet!

A mi, és valószínűleg az Önök tudomása szerint is Észak-Koreában nincsen antiszemitizmus. Amennyiben mégis fölütné a fejét, úgy az a duci napközis saját kezével vetne neki véget, mert gyűlöletkampányt folytatni csak állami irányítással lehet.

Mindezt azért említem meg, mert az én miniszterelnököm szintén saját maga tiltotta be az „Adj gázt” nevű, több mint nácigyanús motoros fölvonulást, mondván az csorbítja a kisebbségek alkotmányos jogait. Nem tudom, pontosan milyen kisebbségre gondol a miniszterelnököm, de gyanítom, hogy a zsidóról van szó. Amennyiben így van, úgy tájékoztatom, hogy az én alkotmányos jogaimat nem csorbította a fölvonulás, azokat az csorbíthatja, ha szabatosan nem körülírható okokból, mindenféle világos, előre lefektetett eljárási rend nélkül valaki megakadályozhat másokat e jogok gyakorlásában; igaz, amióta gránitalap van, alkotmányos jogaimat illetően nem vagyok teljesen tájékozott.

Az is igaz, hogy hivatalos helyről eddig arról sem értesültem, hogy kisebbség vagyok. Nem bánnám, ha a miniszterelnököm fölvilágosítana, hogy pontosan mi alapján számítok annak, mert ha a származást tekintjük, akkor ebben az országban éppenséggel senki nem vallhatja magát többségnek. Ha valami sért – nem jogaimban, hanem érzéseimben – akkor éppen ez a megkülönböztetés. A motoros rendezvény és a kismillió másik megnyilvánulás éppen azért fájdalmas, mert azt mutatja, hogy az ország egy része nem akarja megérteni és elfogadni, hogy az elpusztultak éppen olyan emberek, éppen olyan magyarok voltak, mint a többiek.

Ám a másik sorsa iránti empátiát, kegyeletet, érzelmi- és emlékezetközösséget tiltó szabályokkal létrehozni nem lehet. Lehet jó oktatással – tán nem kéne tantervet teleszuszakolni kétes értékű, könnyen félreértelmezhető művekkel; lehet rendezvényekkel – tán nem kéne állami pompával eltemetni nyilassá vált írókat; lehet jelképekkel – tán nem kéne szobrot emelni megveszekedett antiszemitáknak (nem, nem Prohászkára gondolok); és lehet félreérthetetlen jelzésekkel, hogy mely nézetek és személyek elfogadhatatlanok – tán nem kéne kitüntetni a legvadabb elméletek hirdetőit, a kirekesztés szeánszainak dalnokait. Erre írta azt a szerencsétlen egybites amerikai szervezet, hogy köszönik az én miniszterelnökömnek, hogy „egyértelműen kifejtette a magyar kormány álláspontját”.

Nekem ebben persze semmi meglepő nincs, én gyerekkorom óta tudom, hogy légből kapott legenda, hogy a zsidók okosabbak másoknál.

Az a terméketlen vita, amelyik lassan negyedszázada folyik a véleménynyilvánítás szabadságáról, a gyűlöletről és az antiszemitizmusról nem a zsidók és nem zsidók, hanem a gondolkodni egy kicsit is hajlandók és a tökhülyék között zajlik. A baloldali értelmiség egy része kitartóan követeli, hogy az állam hozzon tiltó szabályokat, a jogvédők és a pillanatnyi keserűségtől elvonatkoztatni képesek pedig ne akadékoskodjanak, majd ha a szabályokról kiderült, hogy alkalmazhatatlanok vagy kontraproduktívak, újabb szabályokat követeltek, a terjedő nácizmusért meg a jogvédőket tették felelőssé. Amazok meg hiába próbálták elmagyarázni, hogy a jog ilyen: ha nem lehet szabatosan körülírni egy cselekményt vagy eredményt, akkor a jogalkalmazó kénye-kedvén múlik, hogy mit tilt be, gondolatokat szankcionálni meg nem lehet… egyből fölhangzott a kórus: „mindegy, hogy hogyan, de tiltsák be a nácikat”. Ami felettébb érdekes, hogy ehhez a kórushoz most megtért a jobbos véleményformálók egy nagyobb csoportja is, a kormányközeli propaganda meg észrevételnül emelte piedesztálra Vásárhelyi Máriát, aki föltehetőleg még most sem érti, hogy a baj az, hogy a „mindegy, hogy hogyan” jogilag értelmezhetetlen, a tiltás viszont – fájdalom – jogi aktus.

Az én miniszterelnököm természetesen ezt jól tudja, ha belegondol, de nem gondol bele, vagy nagyon is, ami rosszabb, mert Tisztelt Fölsoroltak és Egyéb Érintettek, Önökkel ellentétben az én miniszterelnököm nem hülye, csak cinikus. Ezt akartátok, megkaptátok.