szerző:
Kiss László
Tetszett a cikk?

Horthynak fogalma sem volt arról, kivel és miről tárgyal. A legjobb lett volna, ha ott helyben agyonlövi Hitlert.

Horthy-szobrot avat november 3-án a Jobbik az első bécsi döntés 75. évfordulóján. Ennek apropóján elgondolkodtunk: vajon érdemel-e szobrot az egykori kormányzó?

Megszokhattuk már, hogy ha a trianoni béke vagy a holokauszt téma lesz a közbeszédben, akkor a szélsőséges megnyilvánulások mellett alig akad józan hangvételű kommentár. Akik a Horthy-szobrok ellen tiltakoznak, elsősorban az elpusztult vidéki zsidóság deportálását, és a németekkel való kollaborálást hányják a szemére, akik viszont a szoboravatásokat rendezik, általában a „megmentett” budapesti zsidósággal, és a két háború közötti újjáépítéssel érvelnek.

Ezek a viták azonban nem történelmi tudásanyagra, hanem érzelmekre alapulnak. A baloldal szerint Horthy egy náci háborús bűnös, a (szélső)jobboldal szerint viszont nemzetmentő, országépítő, igazi államférfi. Habár iskolai tananyag a 20. századi magyar történelem, mégsem mondhatjuk, hogy a Horthy-korszak alapos ismerete a nemzeti tudásvagyon részét képezné. Mert a Horthy-korszakot etalonnak tekintő jobboldaliak közül ki emlékszik arra, hogy az ország újjáépítése csak népszövetségi kölcsönökből, (horribile dictu!) külföldi hitelekből volt finanszírozható?

Talán már az első bécsi döntésre sem emlékeznek sokan az olvasók közül. 1938. november 2-án, Bécsben Hitler és Mussolini úgy döntött, hogy a Felvidék/Csehszlovákia déli része újra Magyarország területéhez kerül. Be kell lássuk: a Kárpát-medencében a lehető legigazságosabb etnikai határokat éppen Adolf Hitler húzta meg. Ez ellen még azok a franciák sem tiltakoztak, akik azelőtt húsz évvel mindent elkövettek Magyarország ellehetetlenítéséért. Adódik tehát a kérdés most a baloldalnak: vajon mennyi ráció volt a trianoni döntésben, ha Franciaország húsz év múlva tétlenül nézte legfontosabb közép-kelet európai szövetségesének feldarabolását?

A nyilas hatalomátvétel idején Horthy nem adott egyértelmű parancsot az átállásra, kisebbik fiát, Miklóst a nácik elrabolták, és azzal fenyegették a magyar kormányzót, hogy meg fogják ölni. Ismeretes, hogy nem sokkal ezelőtt Horthy elveszítette egy repülőgép-baleseteben nagyobbik fiát, Istvánt. Menthetjük (és sokan mentik is) Horthyt azzal, hogy a családja élete volt a tét. Való igaz: tegye fel a kezét, aki családját beáldozná az ország érdekében?

Csakhogy Horthy akkor már 24 éve volt Magyarország első számú embere, egy korszak meghatározó alakja, semmiképpen sem egy politikai percemberke, mint sokan mások. Hogy nem lett volna értelme az ellenállásnak, mert a nácik így is, úgy is átveszik a hatalmat? Lehet. De legalább a kormányzó példát mutathatott volna azokból az úriemberi kvalitásokból, amelyekre hívei oly szívesen hivatkoznak. Mert egy államférfi éppen attól államférfi, mert nem úgy dönt, mint egy átlagember. Nem a saját, hanem az állama érdekeit nézi, és képes mindezt történelmi viszonylatban tenni. Horthy azonban nem így tett.

A kormányzó 1944. márciusában Klessheimben találkozott Hitlerrel. A náci diktátor ekkor már rég eltervezte Magyarország megszállását. De nézzük meg, hogyan emlékezik erre az időszakra Horthy Miklós az emlékirataiban. „Sok mindenféle részlet elhomályosodott emlékezetemben, arra azonban egészen pontosan emlékszem, hogy kiszállásom előtt kétszer is magamhoz vettem pisztolyomat, és megint kétszer vissza is tettem. Tudtam, hogy – eltérően Hitler tábornokaitól – nem motoznak meg fegyver után… azonban a bíráskodás joga magasabb Lényt illetett meg. Pisztolyom a vonatban maradt.” (Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa-História Kiadó, 1990. 281.o.)

Amikor aztán Hitler a megbeszélésen felvetette Horthynak Magyarország esetleges megszállásának tervét, a kormányzó saját bevallása szerint így reagált: „A legnyomatékosabban óvom önt ettől, és tiltakozom az ilyen meggondolatlan lépés ellen, amely kimondhatatlan gyűlöletet váltana ki az ön kormányával szemben.” De olvassuk tovább az emlékiratot: „Tekervényes válaszaiból hamarosan észre kellett vennem, hogy józan érvek már nem hatnak rá. Odakiáltottam tehát Hitlernek: ’Ha mindenben végleges elhatározott dologgal állok szemben, akkor semmi célja sincs további megbeszélésünknek. Elutazom!’ Ezzel hirtelen felkeltem, és gyors léptekkel elértem az ajtót, hogy a kastély felsőbb emeletén rendelkezésemre bocsátott lakosztályba siessek. Hitler utánam futott.” (Id. mű, 282-283. o.)

Ezekből a visszaemlékezésekből nem lehet más következtetést levonni, mint azt, hogy Horthynak fogalma sem volt arról, kivel és miről tárgyal. Vajon egy államférfinek megbocsátható, hogy ennyire nem ismeri azokat a politikai viszonyokat, amelyben neki létfontosságú döntéseket kell hoznia? Tudatlanság vagy naivitás. Ezek sem államférfit jellemző tulajdonságok. Horthy egyetlen államférfiúi döntést hozhatott volna ezen a találkozáson. Ha magával viszi pisztolyát, és a négyszemközti beszélgetés alkalmával egyszerűen agyonlövi Hitlert.

Lehet, hogy ott helyben felkoncolják, és családját hetedíziglen kiirtják a nácik. De akkor Horthynak már nem kellett volna a megszállás után asszisztálnia a vidéki zsidóság deportálásához, és ma úgy emlékezne rá a világ, mint arra a magyar államférfira, akinek volt bátorsága megszabadítania a világot egy őrült diktátortól.

És akkor ma nem lenne kérdés, állítsunk-e szobrot Horthy Miklósnak.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!