Tudom, piszlicsáré ügy az ordító anomáliákhoz képest, de most ezen nyomódott fel az agyam: a kis Zsigám beteg, valami torokizé, és ma kellett volna bevinnünk a rendelőbe, hogy torokváladékot vegyenek, ám szóltak, hogy mégse vigyük, mert elfogyott a spatula.

És mikor vigyük, kérdeztük. Hát már csak a jövő héten.

A spatula, ami a rendelőben már csak a jövő héten lesz – amikorra, reméljük, ez a torokváladék-ügy már aktualitását veszti – utánanéztem gyorsan, bruttó 9 és 15 Ft közötti összeg darabonként. Nyilván a rendelőbe nem egy kell, hanem sok, de ha volna egy spatulabolt a környéken, most vennék és vinnék pár száz darabot, hogy itt van, a Zsigámat intézzük már el, meg a többi gyereket is ebben a váladékos időben, a spatulán ne múljon.
De nincs, és nem veszek.

A spatula olyan szimbólummá vált az egyéni dödögésemhez, mint az iskolában a kréta. Nem nagy összeg, megvehetnék a szülők is, a tanárok is. Ahogy a doktor néni is elmehetne a nagykerbe spatuláért, ha az ő dolga volna, meg ha nem jutna egyetlen háziorvosra több száz beteg gyerek. És nyilván nemcsak a spatula szokta elfogyni magát, hanem a tű, a fecskendő, a géz, a vatta, a gumikesztyű, a minden. És valahogy nem fussa a tébéből, az ehóból, a mindenféle jogcímen beszedett állampolgári száz- és ezermilliárdokból spatulára sem. Pedig ilyen apróságokon bizony sok múlhat, ahogy egy szög miatt elvész a patkó, és a vers végére az ország, úgy bizony egy kis- vagy nagybeteg állapota sokat múlhat azon, hogy most csinálnak meg egy vizsgálatot, vagy majd a jövő héten.

Pár hónapja feküdtem az ország legközpontibb sebészetén, a SOTE 1. sz. Klinikán. Ott egyre több a beteg, és egyre kevesebb az ápoló, az orvos, meg az eszköz. Egy ízben a kötözésnél szóltak, hogy jaj, nincsen olló. (Még egyszer mondom: a sebészeten előfordulhat, hogy nincsen olló.) Nem volt az osztályon elegendő lázmérő. Egy alkalommal kiderült, hogy a vérnyomásmérő rossz, és nincs másik.

Ezeket a spatulákat a végtelenségig lehetne folytatni, abba is hagyom. Biztos mindenkinek megvan a maga spatulája. Az én kis Zsigáménál sokkal súlyosabb spatulák is vannak. És persze, megint el kell mondani, hogy nem az orvosok és nem az ápolók tehetnek róla, hogy Magyarországon a legkisebb betegség is életveszélyes. Nem tudom, hogy rá lehetne-e mutatni egyvalakire, hogy tessék, ő az, aki tehet róla. Az egyvalaki biztosan másra mutatna, és volna valamennyi igazsága. Hát ilyen a rendszer, szoktuk mondani.

De a rendszer, az mi? Miből van? Kicsoda és micsoda a rendszer, ami akár meg is ölhet minket?