Kénytelen vagyok utóiratot fűzni „A nemzetközi pénzügyi körökről” c. dolgozathoz. Nem azért, mert a szerda óta cikkem időszerűsége megkopott, ellenkezőleg: aktualitása csak erősödött. A gonosz boszorkány meséje időközben, népszórakoztató médiahack-ből, kormányzati kommunikációvá nemesedett. Giró-Szász András kormányszóvivő bejelentése szerint vizsgálat indult azon ismeretlen elkövetők ellen, akik koncentrált támadást indítottak a magyar nemzeti valuta/ költségvetés/gazdaság/kormány/együttműködés ellen (nem kívánt törlendő). A kormány (ügyészség, rendőrség, titkosszolgálatok, stb.) teljesíti a kötelességét a nemzet védelmében. A nemzet is teljesíti: állja a kormány (ügyészség, rendőrség, titkosszolgálatok, stb.) költségeit.
Az, hogy egy-egy pozitív, avagy negatív hős fújja a passzátszelet, az emberiség legősibb meséje. Szauron átka ül Középvölgyén, de jönnek a hős hobbitok és tündék, míg végül a király visszatér; hullanak a libák, mert ráolvasott a woo-doo-boszorkány, amíg le nem töri a derekát Erős János (itt és most nem az állami bank ex-elnökére gondolok); régentép a balsors, amíg hatalomra nem kerül …….. (ide mindenki beírhatja a maga hősét), utána boldog, ezeréves birodalom. Az uralkodói mentségek és magyarázatok népköltészeti eredeztetése haladó hagyomány. Nem csak a középkori népeket nyugtatta meg, a rablóháborúk, pestisjárványok, elnyomás és önkény közepette, egy-egy vérpezsdítő boszorkányégetés. A 20. század tekintélyelvű rendszerei is egész jól féken tudták tartani népeiket a "spekulánsokat", "árurejtegetőket", "diverzánsokat" jelölve meg a bajok forrásaként. Minél nagyobb a baj, annál nagyobb a felelősség-áthárító magyarázatok kereslete, oszt’ termelődik is hozzá táptalaja, a paranoia.
A kortárs-mesék a gonosz lénnyé animált „piacot”, a „nemzetközi imperializmust”, a "bankokat", a "begyűrűző válságot”, a „szabadkőműveseket” (ez sokfejű szörny és minden fejének saját neve van) jelölik meg a bajok forrásaként. A mese-dramaturgia megfordítja a logikai láncot (a következményt, a válságot jelölve meg a bajok okaként), vagy együtt konspiráló, egységes érdek szerint cselekvő lénnyé sűrít számtalan egymással versenyző, ellenérdekű szereplőt (a "bankok", "spekulánsok", "tőkések"), vagy pedig olyan erőt, hatalmat tulajdonít egy-egy szereplőnek, amelyről az nem is álmodhat. A mese – Jancsié, Juliskáé is, persze – a valóság morzsáiból építkezik.
Valóban, egy-egy spekulatív akció, manipulatív bejelentés (pláne, ahol a bennfentes műveleteket nem üldözik olyan szigorral, mint a világ nagy tőzsdéin) pár órára, napra belengetheti az árfolyamokat. Amin egy-egy bűnöző, vagy bűnöző csoport sokat kereshet. A fizetésemhez képest. Ám utána tetszett már számolni, mennyibe kerülne – mondjuk – egy deviza, egy régió ingatlanárai, vagy csak egyetlen ország tőzsdén jegyzett cégei árfolyamának tartós befolyásolása? Az árfolyam-intervenció még a magánszereplőkhöz képest sokszoros forrásokkal, kamatpolitikai eszközökkel és pénzkibocsátási joggal is rendelkező jegybankokat is kimeríti, pillanatok alatt. A tartós befolyásoláshoz ugyanis a piac ellen, veszteséggel kell vásárolni, eladni. Az pedig nagyon drága mulatság. Támadni ideig-óráig azt lehet, ami támadható.
Valóban, a 2008-ban kidurrant szuperbuborék kialakulásához hozzájárultak a bankfelügyeleti és szabályozási anomáliák és a kockázatkezeléshez szükséges tömeget meghaladó, szintetikus spekulatív termékek is. Ám ez csak a periféria - az adósságválság alapja a tényleges túladósodás: a világ kormányai és népei sokkal többet költöttek, mint amennyit az előbbiek képesek adóként beszedni, az utóbbiak pedig, legalább utólag, megtermelni és visszafizetni. (Hogy olyan részletekbe most ne is menjünk bele, mikor és miképpen csökkenti a kormányok túlköltése és eladósodása – legyen annak célja bármely nemes – alattvalóik értéktermelő és adófizető képességét.)
Valóban, lehet „pénzt teremteni”. Csakhogy ilyen eszköz nincs a „bankok” (mármint a kereskedelmi bankok, a piaci szereplők) kezében. A pénzteremtéshez a kormányzatok és jegybankok együttműködése kell, célja az államadósság leértékelése. Középkori királyok a pénzérméik aranytartalmának csökkentésével, körbemetszésével oldották ezt meg. Amióta a papírpénz – a jegybankra szóló kötelezvény – feltaláltatott, a módszerek egyszerűbbek. A jegybank pénzt bocsát ki és abból megveszi az állam által kibocsátott kötelezvényeket. Mivel pedig a pénzmennyiség – termelésbővüléssel nem indokolt – bővülése inflációt okoz, ennek terhét valamennyi pénztulajdonos viseli, vagyona arányában, milliárdostól a koldusig. Van helyzet, amelyben a kormánynak és jegybanknak nincs más választása. Egy-egy vesztett háború, forradalom, összeomlás zavaros napjaiban, amikor az állami kiadások és adóbevételek egyensúlya végképp elvész. Ha a pénzkibocsátás korlát nélkül történik, jön a hiperinfláció.
Akadt 20. századi politikus, aki ismerte a pénz működését és természetét, Winston Churchill például. „Senki más nem okoz, és nem is okozhat inflációt – mondta - mint a kormányok, amelyek többet költenek, mint amennyit képesek adóként beszedni.” Ezért különösen erkölcstelen, amikor egy kormányzat kommunikációja részévé teszi a modernizált meséket.
Hát, ennyit mára állampolgári ismeretekből. Ami a felső tagozat és a középiskolák tantervéből kimaradt.