Elbúcsúztatta már Kiss Ádám kolléga, nem is tódítanám tovább. Pedig édes lányokkal vitt a hideg őszből meleg tengerekhez; a pesti tavaszból a fiammal és élete első sílécével a bolgár hegyek hóviharába; a TU 154-esek otthonos, káeurópai fokhagymaszagával várt - míg fel nem bukkantak a lízingelt Boeing-ek - a világ repülőterein… Némán nosztalgiáznék, ha nem szólal meg a légitársaság hirtelen halálának napján a nemzet miniszterelnöke. Aki azt találta mondani a Kossuthon: "Ha meg tudunk szabadulni a csontvázszerűen megörökölt terheitől a múltnak, akkor lehet még magyar nemzeti légitársaság."
Tökéletesen egyetértünk. Ha egyetértünk abban is, hogy a MALÉV a múlttól örökölt csontvázak egyike maga. És persze nem használjuk a felemelő nemzeti jelzőt mindenre, ami – legyen jó vagy rossz, szükséges vagy haszontalan – állami.
Nem döntés volt ez a kényszerleszállás, hanem esemény. Az állami légitársaság, akár az államszocializmus, végelgyengülésben kimúlt. Utóbbi csontvázától máig nem tudunk megszabadulni, mivel ez a csontváz mi vagyunk magunk. Nem a magunkfélék, vagy a maguk-félék, vagy a másikak, harmadikak, hanem mindannyian. Beleértve a rendszerváltás valódi, önjelölt, vagy utólag azzá minősített hőseit és azokat, akik mára elfelejtették, kik voltak és mit akartak 1989-ben. Vagy annak előtte. Beleértve azokat is, akik fekete egyenruhában egy még korábbi múlt menetelő csontvázainak tűnnek. A történelem nem ismer olyasmit, ami előzmény nélkül való.
Ennyit a szellemi csontvázakról, lássuk az anyagit. A MALÉV maradéka hatvan milliárd forintnyi rendezetlen bank-, szállítói és adótartozás. No meg az adófizetők még 80-100 milliárd, az európai versenyszabályokkal ellentétesen adományozott forintja, amit a cégnek, ha élne, szintén vissza kellene fizetnie. (Mivel honfitársaim számtani ismeretei gyakorta megbicsaklanak, amikor nagy számokkal kellene elvégezni az alapműveleteket, máskor is éltem már a demagógia-ízű rokkantnyugdíjas egyenértékessel. 150 milliárd = 150-200.000 nyugdíjas éves apanázsa. Vagy az állami médiakonszern éves költségvetésének másfélszerese. Vagy az összes magyarországi színház állami támogatásának tizenötszöröse. Ha hihetünk Matolcsy Györgynek, miszerint havi 47.600 forintból Magyarországon meg lehet élni, 260.000 évnyi megélhetés.)
Veszteségszámba megy még némi földi (mint láttuk kifizetetlen) kiszolgáló eszközrendszer és – ez súlyosabb - néhány ezer, a légitársaság működtetésére kiképzett ember tudása. Egy cég sok év alatt felépülő, ám mint szintén láttuk, többletértéket már rég nem termelő kultúrája. A flotta másé, bérelt. A kékfarkú gépek a hírek szerint már el is repültek az írországi Shanon-ba, némi átfestés után újra utasokat szállítanak.
Mivel a MALÉV csődje csak az utasok magyar felségjelű repülőeszközhöz különösen ragaszkodó apró kisebbségét tartja vissza attól, hogy meleg tengerekhez, a havas hegyekbe, vagy a világ fővárosaiba utazzanak, no meg az áruforgalom se áll le, a konkurencia pedig készséggel indít Budapestre új járatokat, nagyobb gépeket, Ferihegy – bocsánat, immár Liszt Ferenc légikikötő – nem marad kihasználatlanul. Forgalma legföljebb addig és annyival csökken, ameddig és amennyivel a magyar közönségnek kevésbé telik a repülés örömeire. A bukott versenytárs piacát elfoglaló légitársaságoknál pedig remélhetőleg munkát találnak a MALÉV pilótái, jobban képzett alkalmazottai is.