Gyilkol a CIA, ha a lábára lépsz?
Mi kell a tuti filmsikerhez? Végy egy jó tollú politikai krimigyárost, aki a leggyengébb ziccerből is tűrhető művet farag. Hozd össze az Amerika által világszerte körözött rendezővel, aztán csináljanak együtt Amerika-ellenes összeesküvés-elméleti mozit. Ezen nem lehet komolyat bukni. Főleg, ha olyan paranoiapanelekkel dolgozol, amely beleégtek az átlagpolgár agyába.
A briliáns módon felépített történelmi regényeiről ismert Robert Harrisnek sikerült alulmúlnia önmagát. Nincs ezzel semmi gond, óhatatlanul bekövetkezik minden valamirevaló írástudónál. Kreatív hullámhegyre hullámvölgy. Viszont a helyzet gyilkos iróniáját, perverz báját adja a regények kvalitásai és a filmes feldolgozások közötti kontraszt. Harris korábbi remekműveinek minőségéhez a mozi- vagy sorozatadaptációk nemigen voltak képesek felnőni. Mondjuk az Enigma viszonylag tűrhető, az Arkangyal viszont kritikán aluli, a Harmadik Birodalom pedig tömény borzalom. Harris sokáig arra ítéltetett, hogy múltba vetített fantáziáit, alternatív-párhuzamos valóságait, jövővízióit másod- és harmadrangú rendezők, színészek ültessék vászonra. Leggyengébb regényét, a Szellemírót azonban elkényeztette a filmszakma. Csúcskategóriás direktor, parádés szereplőgárda. Nagyon sanszos, hogy mindez elsősorban nem a mű kvalitásainak, sokkal inkább a témának szól.
Spoiler! Aki meg akarja nézni a filmet, a következő négy bekezdést ugorja át!
Főhősünk, aki arctalan árnyékszerzőként hírességek memoárjainak, önéletrajzi műveinek írásából él, megbízást kap, hogy öntse formába a leköszönt brit kormányfő emlékiratait. A nyugalomba vonult politikus, Adam Lang és felesége (akiknek vonásaiban könnyű felismerni Tony Blairt, illetve nejét, Cherit) az USA északkeleti partvidékén fekvő – szezon múltán dermesztően kihalt – üdülőszigeten fogadják a „bértollnokot”.
A szellemíró hamarosan rejtélyes történések hálójába gabalyodik. Elődje, a miniszterelnöki visszaemlékezéseken dolgozó Michael McAra (Blair hírhedtté vált sajtótitkára, Alastair Campbell fiktív alteregója lehet) tisztázatlan módon vízbe fulladt, Lang ellen pedig a terrorelhárítással összefüggő háborús bűnök (emberrablás, kínzás, törvénytelen kiadatás, miegymás) okán vádemelést tervez a Hágai Nemzetközi Bíróság melletti ügyészség. A feljelentő nem más, mint Richard Rycart, Lang hajdani külügyminisztere, akit a miniszterelnök azért rúgott ki, mert – úgymond – nem volt eléggé Amerika-barát. (Aki Rycart karakterében a néhai Robin Cook profilját látja, aligha téved.)
A cselekmény tempósan halad a nem túl bonyolult, kiszámítható vég felé. A szellemíró McAra feljegyzései között olyan dokumentumokra bukkan, amelyek rácáfolnak Lang emlékeire. Például azokra, hogyan is került a politikába. A halott előd lába nyomán emberünk sötét összeesküvés zárt kamráiba jut. Beleütközik az Arcadia Intézet (nyilván a republikánus szellemű American Enterprise Institute filmbéli klónja) egyik hajdani vezetőjébe. Akiről aztán kiderül: CIA-tisztként Lang környezetében dolgozott. Képbe jön még a Hallington nevű hadiipari óriáscég. (Lehet-e más, mint a Halliburton, amely egyik leányvállalata révén a piacfóbiás, antiglobalista szimpatizánsoknak magyarul a 14 leggonoszabb multi címen publikált feketelistájára is rákerült).
A fináléban kiderül – s ez jóformán az egyetlen komolyan vehető csavar a regényben – hogy nem Lang, hanem felesége, Ruth volt Langley embere. Ő befolyásolta és manipulálta férjét a CIA (valamint bizonyára a hadiipari oligarchia) érdekében. Az erre rádöbbenő „szellemet” ugyanúgy elteszik láb alól, akár McArát. Langet pedig egy zavaros figura mártírrá gyilkolja.
Amiért mégis olvasásra-nézésre javallott a könyv/film, az a minőségi stílus és forma győzelme a csapnivaló tartalom fölött. Harris és Polanski – nemcsak mint író vagy rendező, hanem mint forgatókönyvíró is – rideg, steril, nyomasztóan minimalista univerzumot teremtettek, ahol a szkepszis feloldódik, s a paranoia hihetővé válik. Ahol a nyugati világ irányítói tényleg piti ripacsok, ostoba bábfigurák, a hátuk mögött pénz-és hataloméhes gyilkosokkal. A film pontosan azért veszélyes, mert a blőd összeesküvés-elméleti paneleket magas esztétikai színvonalon tolmácsolja. (Illetve a zseniális alapötlet, a szellemírói lét bemutatása menti meg, húzza fel magával az alkotást.)
Mi emellett a film létrejöttének és sikerének titka? Egyik a hagyományos brit psziché. Az angol világbirodalmat hatalma zenitjén sokként érte amerikai gyarmatainak függetlenedése. Hiába próbálta aztán felségjogait a XVIII. század végégtől még évtizedeken keresztül helyreállítani. A XIX. században egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy a XX. század két nagy háborújában „angolszász nagykoalíció” lesz. Sőt, a hajdani gyarmat és anyaország között ádáz harc folyt a világhatalmi szerepkörért. A hagyományos birodalmi-kolonialista szemlélet ütközött itt a monarchikus-tradicionális legitimitás helyére a gyarmatosítás-ellenes, államnemzeti önrendelkezést tevő „nacionalista liberalizmussal.” Az USA jött rá a nyugati félteke nagyhatalmai közül, hogy a territoriális felségjog szűkkeblű elvén nyugvó gyarmatosítás leáldozóban van. Minden olyan próbálkozás, amely a megszerzendő országot államjogilag is betagolná az anyaország területébe és/vagy mechanikusan rákényszerítené önnön politikai rendszerét, hosszú távon halálra van ítélve. (Ezt nemcsak a spanyol, portugál, holland és brit, de később a szovjet birodalom sorsa is demonstrálta.)
Az Egyesült Államok a befolyásgyakorlás új, rugalmasabb, pragmatikusabb, a korábbi monarchikus és a későbbi totalitárius birodalomépítéshez képest pedig kulturáltabb, toleránsabb, demokratikusabb formáját dolgozta ki. Olyat, mely világnézetileg a hagyományos imperializmus elvetésén, a nemzeti önrendelkezés, a globális szabadság princípiumán nyugszik. Tehát a befolyási övezetében lévő országok szuverenitását formálisan teljesen, gyakorlatban pedig a szűkebb belpolitikában szinte egészben, biztonság-és külpolitikában pedig legalább részben hagyja érvényesülni. Törekvéseit megszállás és beolvasztás helyett közvetett gazdasági, diplomáciai, hírszerzési (és csak végszükség esetén katonai) nyomásgyakorlással biztosítja. A múlt század során ez a rendezőelv teljes győzelmet aratott. Az USA először a volt spanyol gyarmatbirodalom atlanti romjai fölötti nagyhatalmi ellenőrzést vonta magához, hogy aztán a két világégésbe történő belépésének áraként kötött szerződések révén lassan átvegye a brit hadsereg támaszpont-hálózatának oroszlánrészét (úgy, hogy a nekik otthont adó, mind nagyobb terhet jelentő (fél)gyarmatok London nyakán maradtak).
A második világháború után létrejövő bipoláris-hidegháborús világrendben Nagy-Britannia tett bizonytalan próbálkozásokat – a ’40-es évek második felében Görögországban és Palesztinában, ’56-ban Szueznél – hogy önálló „harmadik pólus” maradhasson. De ennek sikertelenségét látva belenyugodott a másodhegedűs szerepébe. Nem űzött olyan, Moszkva és Washington közti hintapolitikát, mint De Gaulle Franciaországa. Az USA pedig tanult a vietnami kudarcból. Amikor a szovjetek Fekete-Afrikában, Afganisztánban rá akarták tenni a kezüket a régi birodalmak volt felségterületeire, érdekszférájára, illetve Közép-Amerikában
Washington „hátsó udvarára”, Amerika nem kockáztatta meg a közvetlen katonai beavatkozást, ehelyett gerillamozgalmak (kontrák, mudzsahedinek, stb.) támogatásával, gazdasági blokáddal és „halálra fegyverkeztetéssel” kényszerítette térdre Szovjetuniót, amelynek forrásait amúgy is a végsőkig kimerítette a koldusszegény bábrezsimek dotálása.
Anglia mindebben hű fegyvertársa volt az Egyesült Államoknak. De bizonyos jelek – a Falkland-háború, a grenadai incidens, a német egység körüli brit huzakodás – mutatják, hogy a brit nemzettudatban ott lappanganak a birodalmi revánsvággyal keveredő komplexusok. Aki valaha főnök volt, nehezen tud helyettes lenni. Bizonyos rétegeknél lélektanilag termékeny talajba hullik minden olyan elmélet, amely az ország romlásáért, degradálódásáért, mozgásterének szűküléséért a hajdani világbirodalom fejére növő egykori pimasz gyarmatot (és hazaáruló ügynökeit) teszi meg bűnbaknak.
Ezt a múltban gyökerező pszichés öntőformát tölti ki „bizonyítékokkal”, valamint az ilyen filmek ünneplésével az a doktriner balos szubkultúra, mely ugyanúgy képtelen a tényszerű, higgadt Amerika-bírálatra, ahogy az antiszemitáktól sem várható méltányos, azonos mércével súlyozó Izrael-kritika. Közismert, hogy a nyugati értelmiség bizonyos – nemegyszer mérvadó-hangadó – része Amerika-ellenes (egyben többnyire öngyűlölő módon Nyugat-ellenes is). A „haladó, békeharcos értelmiség” nagyjából a Szovjetunió megalakulása óta rajong az ügyeletes, elméletileg világmegváltó, gyakorlatban tömeggyilkos diktátorokért. Ha a nyugati demokráciát iszlám fundamentalisták támadása éri, akkor szerintük megérdemelte (mi több: ő provokálta ki azt), netán az egész egy ravasz összeesküvés részeként történt, hogy ürügyet kovácsolva, jól rátámadhassanak a szegény, elnyomott fejlődő világra.
Paradox, skizoid mentalitásuk lényege, hogy az USA bűnei, tévedései, szarvashibái mögött zsigerileg tudatos és rosszindulatú neokon összeesküvést „neokonspirációt vélnek felfedezni, míg Amerika „áldozataival” szemben a parttalan jóhiszeműséget gyakorolják. De kik ezek a neokonok és/vagy republikánus háttéremberek, akiknek fedőcégei, háttérintézetei a teóriák (és a film) sugallata szerint kormányfőket mozgatnak bábként?
A neokonzervatív politikai filozófia lényegéről kevés szó esik. Ha igen, akkor (gyakrabban) szitokszavak vagy (ritkábban) kritikátlan azonosulás formájában. A neokon atyjának Leo Strauss (1899-1973) német származású, Hitler elől ’37-ben az USA-ba emigrált filozófust tekinthetjük.
Műveiben antipopulista természetjogi elitizmusként alapozta meg az ideológiát. Nem hitt az egyelőségen alapuló tömegdemokráciában, egyfajta tudásalapú meritokrácia, a „bölcsek rejtett uralma” volt az eszményképe. A korai neokonzervativizmus követői a klasszikus, pragmatikus szabadelvűséget ötvözték az elitista világpolgársággal. A nacionalizmus és populizmus távol esett tőlük. Miként a vallásos bigottság is. Irving Kristol, Paul Wolfovitz és Richard Perle, a neokon nagyágyúk a genezis után sokáig konzervatív internacionalisták voltak. Dick Cheney, Donald Rumsfeld vagy a republikánus jobbszárnyat képviselő Pat Buchanan azonban soha nem volt neokon. Ahogy a második Bush-adminisztrációra sem illik rá egészében eme jelző. Lévén, hogy a hagyományőrző, de ugyanakkor szabadelvű-kozmopolita neokon ideológia felhígult, elvfeladó kompromisszumokra kényszerült. Integrálva például a Bush-klán vallásos-nacionalista populizmusát, a Strauss által megvetett tömegeknek való udvarlást.
A neokon tanok kétségtelenül hozzájárultak például Irak biztonságpolitikai zsákutcává válásához, de közel sem játszottak benne olyan kizárólagos szerepet, mint az elméletek sugallják. A populistává hígult újvilági újkonzervativizmus (benne az amerikai kiválasztottság- és felsőbbrendűség-tudattal) ugyanúgy részévé vált – a Chuck Norris- és Rambo-filmek által – a hollywoodi tömegkultúrának, mint ellenpólusukként Michael Moore vagy igényesebb kivitelben a Szellemíró-típusú Amerika-ellenesség. Ilyen tekintetben kulturálisan inkább tükörképei, mint alternatívái egymásnak.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
