Valóban ez a megoldás a harci kedv fenntartására? A január óta a térségben állomásozó amerikai katonákról már megjelent olyan híradás, miszerint egyre többet gondolnak a hazatérésre. Pedig a háborús körülményekről alig-alig szivárognak ki hírek.
Az amerikai főparancsnokság eredetileg azt tervezte, hogy szeptemberre a csapatok nagy részét hazaviheti Irakból, és a jelenlegi 140 ezres hadsereg helyett csak egy 30 ezer fős kontingens teljesít majd békefenntartó szerepet a térségben, ám ma már erről szó sincs. A sikeres hadműveletekhez három dolog szükségeltetik, ebből az első kettőnek - a jó felszerelésnek és a megfelelő kiképzésnek - kétségkívül birtokában van a szövetséges haderő, ám a harmadik, cseppet sem elhanyagolható elemnek, a jó morálnak mintha híján lenne. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter a Time magazinnak nyilatkozva ez utóbbi hiányosságot bagatellizálja, mondván, az amerikai haderőt egyáltalán nem terheli meg az iraki misszió. Csakhogy ennek ellentmondanak az Irakban szolgáló katonák egyre csökkenő harci kedvéről, a rendkívül rossz körülményekről szóló beszámolók. E jelentések szerint egyes amerikai egységek olyan szállást kaptak, ahol zsúfoltan laknak, nincs áram és nincs folyóvíz - egy olyan éghajlatú országban, ahol nyáron napközben nem esik a hőmérséklet 45 fok alá, éjszaka viszont kegyetlenül hideg van. A járőrözések során állandó aknatámadásoktól, rajtaütésektől kell tartaniuk: május 1-jétől - amikor Bush elnök bejelentette a főbb hadműveletek végét - augusztus 29-éig 66 katona esett el, és több mint nyolcszáz sebesült meg.
Az ellenség stílusát a klasszikus gerilla harcmodor jellemzi: a gondosan kitervelt rajtaütés után gyorsan és nyom nélkül eltűnnek, legutóbb egy csoport két foglyot is ejtett. Ezek az események, a folytonos igénybevétel csak növeli az amerikai katonákban a feszültségét, s a hadsereg pszichológusai szerint már kezdetét vette a vietnami és afganisztáni háborúban tapasztalt tendencia: egyre többen nyúlnak szabadidejükben az alkoholhoz és a drogokhoz.
A Time szerint a hadsereg illetékesei azt kérték az otthoniaktól, hogy kevesebb levelet és e-mailt írjanak a katonáknak, mivel ez csökkenti bennük a honvágy érzését. Ha nem írsz, abból baj nem lehet; ha nem szereznek tudomást az otthoni problémákról, ha nem érzik az otthoniak hiányát, akkor jobban tudnak mindennapi feladataikra koncentrálni - vélik ezek szerint a főtisztek a hátországban. A katonák jó része közel egy éve nem látta a családját, hiszen január óta a térségben tartózkodnak, és már a bevetés előtt két hónappal be kellett vonulniuk. Kérdés, ezzel a cseppet sem szívderítő lépéssel mennyire tudják csökkenteni a hazavágyakozást.
Naivitás lenne azt hinni, hogy harci kedvük töretlen. Valószínűleg csalódtak a háborús eszmékben, hiszen az Irakban szolgáló amerikaiakat annak idején azzal bocsátotta útjukra George W. Bush, hogy felszabadítják egy egzotikus ország lakóit a gonosz diktátor uralma alól. Kezdetben az irakiak egy része valóban felszabadítóként ünnepelte őket, mára azonban a többség idegen hatalom megszállóinak tekinti őket: a helyi lakosság „disznóknak” hívja az amerikaiakat, ami egy iszlám országban hatalmas sértés.
Sok iraki véli úgy, hogy Szaddam alatt szabadabban élt, törvény és rend uralkodott az országban, a szövetséges megszálló hadsereget ugyanakkor gyakran éri a helyi lakossággal szembeni túlkapások vádja. Ez alighanem a katonák felkészítésével függ össze: azt szuggerálták beléjük, hogy Irak a gonosz birodalma, ahol minden és mindenki ellenség, arra viszont nem készítették fel őket, hogy egy számukra teljességgel idegen kultúrába csöppennek bele, ahol mást jelentenek a megszokott gesztusok, idegen és érthetetlen a nyelv, amelyet a helyiek beszélnek. Nem csoda, ha egy német lap tudósítója szerint ennek a háborúnak az a szlogenje: „minden iraki terrorista, és minél kevesebb van belőlük, annál jobb”.
Az amerikaiak nagy többsége megélhetési katona. Az Egyesült Államokban a fiatalok számára a hadsereg vonzó és kecsegtető jövőt jelent, ahol pillanatnyi pénzügyi gondjaikat orvosolhatják, esetleg csak így találnak maguknak munkát. Ezt talán legjobban a sztárrá vált Jessica Lynch példája bizonyítja, aki a katonai szolgálatiért kapott pénzből akarta későbbi egyetemi pályafutását finanszírozni. Az alapzsold évi 15 ezer dollár, s a fizetés a ranglétrán felfelé haladva tekintélyes mértékben nő: ehhez jön még a háborús pótlék.
Igaz, Jessica Lynchet már leszerelték.
Az amerikai főparancsnokság eredetileg azt tervezte, hogy szeptemberre a csapatok nagy részét hazaviheti Irakból, és a jelenlegi 140 ezres hadsereg helyett csak egy 30 ezer fős kontingens teljesít majd békefenntartó szerepet a térségben, ám ma már erről szó sincs. A sikeres hadműveletekhez három dolog szükségeltetik, ebből az első kettőnek - a jó felszerelésnek és a megfelelő kiképzésnek - kétségkívül birtokában van a szövetséges haderő, ám a harmadik, cseppet sem elhanyagolható elemnek, a jó morálnak mintha híján lenne. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter a Time magazinnak nyilatkozva ez utóbbi hiányosságot bagatellizálja, mondván, az amerikai haderőt egyáltalán nem terheli meg az iraki misszió. Csakhogy ennek ellentmondanak az Irakban szolgáló katonák egyre csökkenő harci kedvéről, a rendkívül rossz körülményekről szóló beszámolók. E jelentések szerint egyes amerikai egységek olyan szállást kaptak, ahol zsúfoltan laknak, nincs áram és nincs folyóvíz - egy olyan éghajlatú országban, ahol nyáron napközben nem esik a hőmérséklet 45 fok alá, éjszaka viszont kegyetlenül hideg van. A járőrözések során állandó aknatámadásoktól, rajtaütésektől kell tartaniuk: május 1-jétől - amikor Bush elnök bejelentette a főbb hadműveletek végét - augusztus 29-éig 66 katona esett el, és több mint nyolcszáz sebesült meg.
Az ellenség stílusát a klasszikus gerilla harcmodor jellemzi: a gondosan kitervelt rajtaütés után gyorsan és nyom nélkül eltűnnek, legutóbb egy csoport két foglyot is ejtett. Ezek az események, a folytonos igénybevétel csak növeli az amerikai katonákban a feszültségét, s a hadsereg pszichológusai szerint már kezdetét vette a vietnami és afganisztáni háborúban tapasztalt tendencia: egyre többen nyúlnak szabadidejükben az alkoholhoz és a drogokhoz.
A Time szerint a hadsereg illetékesei azt kérték az otthoniaktól, hogy kevesebb levelet és e-mailt írjanak a katonáknak, mivel ez csökkenti bennük a honvágy érzését. Ha nem írsz, abból baj nem lehet; ha nem szereznek tudomást az otthoni problémákról, ha nem érzik az otthoniak hiányát, akkor jobban tudnak mindennapi feladataikra koncentrálni - vélik ezek szerint a főtisztek a hátországban. A katonák jó része közel egy éve nem látta a családját, hiszen január óta a térségben tartózkodnak, és már a bevetés előtt két hónappal be kellett vonulniuk. Kérdés, ezzel a cseppet sem szívderítő lépéssel mennyire tudják csökkenteni a hazavágyakozást.
Naivitás lenne azt hinni, hogy harci kedvük töretlen. Valószínűleg csalódtak a háborús eszmékben, hiszen az Irakban szolgáló amerikaiakat annak idején azzal bocsátotta útjukra George W. Bush, hogy felszabadítják egy egzotikus ország lakóit a gonosz diktátor uralma alól. Kezdetben az irakiak egy része valóban felszabadítóként ünnepelte őket, mára azonban a többség idegen hatalom megszállóinak tekinti őket: a helyi lakosság „disznóknak” hívja az amerikaiakat, ami egy iszlám országban hatalmas sértés.
Sok iraki véli úgy, hogy Szaddam alatt szabadabban élt, törvény és rend uralkodott az országban, a szövetséges megszálló hadsereget ugyanakkor gyakran éri a helyi lakossággal szembeni túlkapások vádja. Ez alighanem a katonák felkészítésével függ össze: azt szuggerálták beléjük, hogy Irak a gonosz birodalma, ahol minden és mindenki ellenség, arra viszont nem készítették fel őket, hogy egy számukra teljességgel idegen kultúrába csöppennek bele, ahol mást jelentenek a megszokott gesztusok, idegen és érthetetlen a nyelv, amelyet a helyiek beszélnek. Nem csoda, ha egy német lap tudósítója szerint ennek a háborúnak az a szlogenje: „minden iraki terrorista, és minél kevesebb van belőlük, annál jobb”.
Az amerikaiak nagy többsége megélhetési katona. Az Egyesült Államokban a fiatalok számára a hadsereg vonzó és kecsegtető jövőt jelent, ahol pillanatnyi pénzügyi gondjaikat orvosolhatják, esetleg csak így találnak maguknak munkát. Ezt talán legjobban a sztárrá vált Jessica Lynch példája bizonyítja, aki a katonai szolgálatiért kapott pénzből akarta későbbi egyetemi pályafutását finanszírozni. Az alapzsold évi 15 ezer dollár, s a fizetés a ranglétrán felfelé haladva tekintélyes mértékben nő: ehhez jön még a háborús pótlék.
Igaz, Jessica Lynchet már leszerelték.