1989 óta először számos németben kétségek ébredtek, hogy a valamikor kettészakadt ország megint egységessé válik. Ehelyett egyre kézzelfoghatóbb jelei vannak a növekvő gazdasági, politikai és kulturális eltéréseknek. A berlini kormánynak fő is a feje emiatt, mert sokan vélik úgy, hogy Németország egészen addig képtelen lesz visszaszerezni vezető gazdasági szerepét az unióban, ameddig az újraegyesülés folyamata teljesen le nem zárul. Klaus von Dohnanyi, a keleti területek felzárkóztatásáért felelős bizottság vezetője úgy véli: „Az újraegyesítés nem csak a fő oka a német gazdaság gyenge eredményeinek, de ez lesz a jövő legfélelmetesebb kihívása is”.
Az újraegyesítésnél senkinek sem voltak illúziói, hogy 50 évi demokratikus kormányzás teljesítményét a volt NDK majd néhány év alatt behozza. Azzal viszont kevesen számoltak, mi történik, ha a nyugati demokráciák gazdasági fejlődése lelassul, sőt, stagnál. Egy ideig, 1991 és 1996 között, reménykeltő volt, hogy bár évente nyolcvan milliárd eurónyi tőkét pumpált a német kormány a keleti tartományok felzárkóztatására, a valamikori NDK gyorsabb gazdasági fejlődést mutatott fel, mint a hajdan volt NSZK-tartományok. Ám 1996 után változott a helyzet. Továbbra is évi 80 milliárd márka áramlott Keletre, de az ottani tartományok GDP-je évi 1,4 százalékra esett, míg a nyugati részek 2,3 százalékos gyarapodással megint előnyre tettek szert. Csak tavaly sikerült valamit lefaragnia hátrányából a Keletnek, mert a nyugati tartományok gazdasági fejlődése már a nullához közeledett. Gazdasági elemzők figyelmeztetnek: a keleti tartományoknak legalább kétszer akkora GDP-bővülést kellene felmutatniuk, mint a nyugatiaknak, hogy egyáltalán esélyük legyen a felzárkózásra.
Az a csaknem 1000 milliárd euró, melyet infrastrukturális beruházások, vállalatoknak nyújtott támogatás és szociális kedvezmény formájában jutott el Keletre, mégsem volt hiábavaló, hiszen a kelti tartományok életszínvonala, a várható életkor indexe lassan közelít a nyugatiakéhoz, miközben a gazdasági mutatók (termelés, lakásépítés) lassan, de biztosan felfelé kúsznak. Ám a munkanélküliségi ráta az Elba jobb partján 18,3 százalék, míg a túlparton „csak” 9 százalék. Ennél is megdöbbentőbb, hogy a keleti lakosságnak majdnem a fele állami segélyekből él. Jóllehet a keleti kiadások kétharmadát a nyugatnémet adófizetők pénzéből fedezik, mégis az egy főre jutó GDP az öt keleti tartományban átlagosan 18 000 euróra rúgott, míg a nyugati tartományok legszegényebbikében is 22 900 euró volt. Az adat még riasztóbb, ha figyelembe vesszük, hogy 1991 óta a 18 millió keletnémet közül 1millió Nyugatra költözött, és az egy főre jutó GDP adatok csupán ennek köszönhetően javultak.
Egy szövetségi közvélemény-kutatás szerint míg három évvel ezelőtt a nyugatiak 60 és a keletiek 38 százaléka volt elégedett a demokráciával, addig ez az arány a legutóbbi felméréskor nyugaton 66 százalékra emelkedett, míg keleten 32 százalékra esett vissza.A Forsa Intézet reprezentatív felmérése szerint a nyugatnémetek 24 százaléka szeretné vissza a berlini falat. „A rendszerváltást követő szolidaritás és megértés néhány éve nyomtalanul felszívódott”- véli Raimund Grafe drezdai SPD-képviselő.
Az elégedetlenség okairól megoszlanak a vélemények. Az NDK felbomlása után a lakosság nagy része kényszerült állásváltoztatásra, miközben egy teljesen új közigazgatási rendszert kellett működőképessé tenni. Klaus Zimmermann, a Német Iparszövetség gazdasági intézetének elnöke szerint a problémák gyökerét a nyugati politikusok rossz döntéseiben kell keresni az újraegyesülés környékén. Zimmermann példaként említi az elértéktelenedett keletnémet márka egy az egyhez történő átváltását nyugatnémet márkára. (Bár a keleti márka kedvező beváltási árfolyama lehetővé tette a korábbi bérkülönbségek enyhítését, ám ára az óriási munkanélküliség lett, a vállalkozók nem voltak hajlandók a megdrágult munkaerőt megfizetni.)
Klaus von Dohnanyi szerint a legnagyobb hiba a veszteséges keleti üzemek financiális támogatása volt, és a nyugati állam szociális ellátórendszerének kiterjesztése keletre, úgy hogy a költségeket a nyugati vállalatok illetve adófizetők nyakába varrta a kormány. „A kormánynak növelni kellett volna az adókat, de ehelyett a nem bérjellegű költségek növelése mellett döntöttek, s ezzel számtalan munkahely szűnt meg a nyugati tartományokban is ”
Tovább növeli a feszültséget a kelet-kelet közötti szakadék mélyülése. Drezda például sok tekintetben elérte a nyugati életszínvonalat, de az elmaradottabb régiók egyre jobban leszakadnak. Dohnanyi szerint „önfenntartó gazdaságot” kellene létrehozni az elmaradó régiókban is. Máskülönben Németország képtelen lesz megtartani az unió gazdasági motorjának szerepét. Dohnanyi szerint már nem is a keleti rész jóléte az egyetlen tét. Ha ugyanis Németország az évi négy százalékos GDP-nek megfelelő erőforrást befekteti a keleti részek felzárkóztatásába, akkor a berlini kormány minden reform-erőfeszítése kudarcra van ítélve az idők végezetéig.
Az újraegyesítésnél senkinek sem voltak illúziói, hogy 50 évi demokratikus kormányzás teljesítményét a volt NDK majd néhány év alatt behozza. Azzal viszont kevesen számoltak, mi történik, ha a nyugati demokráciák gazdasági fejlődése lelassul, sőt, stagnál. Egy ideig, 1991 és 1996 között, reménykeltő volt, hogy bár évente nyolcvan milliárd eurónyi tőkét pumpált a német kormány a keleti tartományok felzárkóztatására, a valamikori NDK gyorsabb gazdasági fejlődést mutatott fel, mint a hajdan volt NSZK-tartományok. Ám 1996 után változott a helyzet. Továbbra is évi 80 milliárd márka áramlott Keletre, de az ottani tartományok GDP-je évi 1,4 százalékra esett, míg a nyugati részek 2,3 százalékos gyarapodással megint előnyre tettek szert. Csak tavaly sikerült valamit lefaragnia hátrányából a Keletnek, mert a nyugati tartományok gazdasági fejlődése már a nullához közeledett. Gazdasági elemzők figyelmeztetnek: a keleti tartományoknak legalább kétszer akkora GDP-bővülést kellene felmutatniuk, mint a nyugatiaknak, hogy egyáltalán esélyük legyen a felzárkózásra.
Az a csaknem 1000 milliárd euró, melyet infrastrukturális beruházások, vállalatoknak nyújtott támogatás és szociális kedvezmény formájában jutott el Keletre, mégsem volt hiábavaló, hiszen a kelti tartományok életszínvonala, a várható életkor indexe lassan közelít a nyugatiakéhoz, miközben a gazdasági mutatók (termelés, lakásépítés) lassan, de biztosan felfelé kúsznak. Ám a munkanélküliségi ráta az Elba jobb partján 18,3 százalék, míg a túlparton „csak” 9 százalék. Ennél is megdöbbentőbb, hogy a keleti lakosságnak majdnem a fele állami segélyekből él. Jóllehet a keleti kiadások kétharmadát a nyugatnémet adófizetők pénzéből fedezik, mégis az egy főre jutó GDP az öt keleti tartományban átlagosan 18 000 euróra rúgott, míg a nyugati tartományok legszegényebbikében is 22 900 euró volt. Az adat még riasztóbb, ha figyelembe vesszük, hogy 1991 óta a 18 millió keletnémet közül 1millió Nyugatra költözött, és az egy főre jutó GDP adatok csupán ennek köszönhetően javultak.
Egy szövetségi közvélemény-kutatás szerint míg három évvel ezelőtt a nyugatiak 60 és a keletiek 38 százaléka volt elégedett a demokráciával, addig ez az arány a legutóbbi felméréskor nyugaton 66 százalékra emelkedett, míg keleten 32 százalékra esett vissza.A Forsa Intézet reprezentatív felmérése szerint a nyugatnémetek 24 százaléka szeretné vissza a berlini falat. „A rendszerváltást követő szolidaritás és megértés néhány éve nyomtalanul felszívódott”- véli Raimund Grafe drezdai SPD-képviselő.
Az elégedetlenség okairól megoszlanak a vélemények. Az NDK felbomlása után a lakosság nagy része kényszerült állásváltoztatásra, miközben egy teljesen új közigazgatási rendszert kellett működőképessé tenni. Klaus Zimmermann, a Német Iparszövetség gazdasági intézetének elnöke szerint a problémák gyökerét a nyugati politikusok rossz döntéseiben kell keresni az újraegyesülés környékén. Zimmermann példaként említi az elértéktelenedett keletnémet márka egy az egyhez történő átváltását nyugatnémet márkára. (Bár a keleti márka kedvező beváltási árfolyama lehetővé tette a korábbi bérkülönbségek enyhítését, ám ára az óriási munkanélküliség lett, a vállalkozók nem voltak hajlandók a megdrágult munkaerőt megfizetni.)
Klaus von Dohnanyi szerint a legnagyobb hiba a veszteséges keleti üzemek financiális támogatása volt, és a nyugati állam szociális ellátórendszerének kiterjesztése keletre, úgy hogy a költségeket a nyugati vállalatok illetve adófizetők nyakába varrta a kormány. „A kormánynak növelni kellett volna az adókat, de ehelyett a nem bérjellegű költségek növelése mellett döntöttek, s ezzel számtalan munkahely szűnt meg a nyugati tartományokban is ”
Tovább növeli a feszültséget a kelet-kelet közötti szakadék mélyülése. Drezda például sok tekintetben elérte a nyugati életszínvonalat, de az elmaradottabb régiók egyre jobban leszakadnak. Dohnanyi szerint „önfenntartó gazdaságot” kellene létrehozni az elmaradó régiókban is. Máskülönben Németország képtelen lesz megtartani az unió gazdasági motorjának szerepét. Dohnanyi szerint már nem is a keleti rész jóléte az egyetlen tét. Ha ugyanis Németország az évi négy százalékos GDP-nek megfelelő erőforrást befekteti a keleti részek felzárkóztatásába, akkor a berlini kormány minden reform-erőfeszítése kudarcra van ítélve az idők végezetéig.