Nő a pápai trónon?

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
MI

A nőpápa botrányos és tragikus története annak ellenére is halhatatlan, hogy napjaink tudósai egyértelműen elvetik a létezését. A legenda, amelyet az idők folyamán mindenki a maga érdekei és szája íze szerint próbált eladni, a művészek érdeklődését is felkeltette – a legutolsó bestsellerből már készül a legfrissebb filmes feldolgozás.

„A nyomorult nőnek omlottak a könnyei, amiért így megcsalta a világot, s ezután az atyák rendeletére egy sötét börtönbe zárták” – idézi Boccaccio női pápáról szóló sorait Ráth-Végh István Tarka históriák című könyvében.

Johanna nőpápa legendája az idők folyamán többször módosult, de az alaptörténet annak ellenére is tovább él, hogy a mai tudósok egyértelműen elvetik a létezését.

A Pallas Nagylexikonban olvasható történet alapján „Ágnes (mások szerint Gilberta vagy Jutta vagy Theodora), egy angol hittérítőnek Mainzban, mások szerint Ingelheimban született leánya, Fuldában egy szerzetessel viszonyt kötvén, férfiruhát öltött magára és fölvétette magát a kolostorba. Innen utóbb kedvesével együtt megszökött s Athénbe ment, hol mint férfi kitűnő sikerrel végezte tanulmányait a görög irodalomban.

Kedvesének halála után Rómába tért és férfiszerepét Johannes Anglicus néven folytatta. Az itt tartott filozófiai előadásai által oly hírnévre tett szert, hogy nemsokára kúriai jegyzővé, később bíbornokká lett. IV. Leo pápa halála után 855-ben pedig a nép és az egyház által egyhangúlag pápává választatott és VIII. János név alatt 2 éven, 5 hónapon és 4 napon át (mások szerint 2 éven, 1 hónapon és 4 napon át) viselte e méltóságot, folytatva ezalatt erkölcstelen életét.

Egy nyilvános körmenet alkalmával a szt. Kelemen-templom és a Colosseum közti úton hirtelen lebetegedett s az utcán gyermeket szült. Némelyek szerint már a szülés közben meghalt, mások szerint azonban a felbőszült néptömeg által agyonveretett s ugyanazon helyen el is temettetett.”

A legenda szerint a csőcselék bosszúja után sebtében új pápát választottak, III. Benedeket. Az egyház történészei az ő uralkodásának visszadátumozásával próbálták a „szégyenletes nőpápa” nyomait eltüntetni.

Veszélyes nők (Oldaltörés)

A szóbeszéd a források többsége szerint a 10. században keletkezett, amikor nem volt hiány sem pápában, sem egyházi botrányokban. A 880 és 980 között uralkodó, több mint harminc pápa némelyike mögött a római nemesi családok asszonyai álltak. Peter de Rosa sokat támadott könyve, A Krisztus helytartói szerint számos pápa nyíltan szeretőt tartott, a törvénytelen utódokat pedig unokahúgként, unokaöccsként kezelték az udvarban.

Az asszonypápák közül kiemelkedett a Theophylactus családjából származó Marozia. De Rosa szerint ő és anyja nem egészen egy évtized alatt nyolc pápát emeltek a hatalomba. Edward Gibbon Hanyatlás és bukás című könyvében azt állítja, hogy ezek az „asszonypápák” annak a szexpolitikának voltak a megtestesítői, amelyből Johanna, a nőpápa legendája, vagy inkább szatírája született.

Mint ahogy de Rosa leírja, Marozia először III. Sergius pápával került kapcsolatba. A lány 15 évesen lett az akkor 45 éves egyházi méltóság szeretője, és egy fiút szült neki. Sergius 911-ben bekövetkezett halála után Marozia feleségül ment Toszkána grófjához, és egy második fiút szült neki, aki az Alberic nevet kapta. Többek között anyja ténykedésének köszönhetően 931-ben, alig húszéves korában Marozia Sergiustől született fia XI. János néven pápa lett.

Marozia becsvágya azonban nem állt itt meg. Második férje halála után házasságot kötött Hugo provance-i herceggel; pápaként szolgáló fia maga celebrálta második esküvőjét. Ezt követően azonban a féltékeny második fiú, Alberic előbb elűzte mostohaapját a városból, majd XI. Jánost és saját anyját is börtönbe záratta. Marozia cellájában kapta meg a hírt, hogy Alberic 40 éves korában elhunyt, és hogy unokája, Octavianus is pápaságig vitte. Ő volt a második pápa, ki megváltoztatta nevét: a XII. János nevet vette fel.

Legenda, amelyet mindenki a maga szája íze szerint terjeszt (Oldaltörés)

A nőpápa történetét feldolgozó korabeli írásos emlék nincs. Az első papírra vetett utalás csak évszázadokkal később (!) született - egy 13. századi francia szerzetes, Etienne de Bourbon művében, A Szentlélek hét ajándékában található. Az általa leírt történetet egy lengyel szerzetes, Martinus Polonus fűzte tovább – az utókor leggyakrabban az ő Pápák és császárok krónikája című művére hivatkozva emlegette fel a mesét (a Pallas Nagylexikon szerint Polonus kézirataiba idegen kezek is csempésztek oldalakat a szerzetes halála után, 1278 és 1312 közt).

A 16-17. század protestáns írói Johanna nőpápa történetét eszközül használva próbálták gyengíteni a pápaság intézményét. Érdekesség, hogy az első hivatalos cáfolatot mégis egy kálvinista író, David Blondel szállította az 1647-ben megjelent Kötetlen elmélkedés arról a kérdésről: igaz-e, hogy egy nő ült a római pápai trónon című értekezésében.

„És még akkor is, amikor a tudomány kezét-lábát már nem szorította le a skolasztika pólyája, komoly tudósok komolynak hitt érvekkel verték egymást agyba-főbe az angol asszony miatt" – írja Ráth-Végh István, rámutatva: a Hayn-Gotendorf-féle Bibliotheca Germanorum erotica et curiosa 75 olyan könyvet sorol fel, mint amelyek az asszonypápáról Németországban megjelentek. Köztük van J. J. I. Döllinger könyve is, a Die Pabstfabeln de Mittelalters (München 1863); a lexikonirodalom sokáig ezt használta forrásként.

A legenda további legendákat szül
Rómába látogató turistáknak a mai napig mesélnek a lateráni templom lyukas márványtrónusáról, amelyre Johanna után minden pápának bele kellett ülnie egy orvosi vizsgálat erejéig, megakadályozandó egy újabb női pápa trónra kerülését.

De Rosa egy prózaibb magyarázata szerint a szék valójában egy éjjeliedény volt, látható jelképe annak, hogy a „pápákat Isten a szemétdombról emeli fel a fejedelmek közé”, de ennél sokkal valószínűbb, hogy egy ókori római emlékről van szó, mely a város valamelyik közfürdőjében állt.
Azt, hogy sokáig tényként fogadták el a nőpápa létezését, a János nevű pápák számozása is jól mutatja. Egyes források hol VII., hol VIII. Jánosként hivatkoznak Johannára, holott mindkettő létező személy, ráadásul több mint másfél évszázad választja el őket egymástól. VII. János (705-707) görög származású pápa volt, aki ennek ellenére többször is élesen szembefordult a konstantinápolyi pátriárkával. VIII. János (872-882) itáliai származású pápa uralkodására esett a szlávok térítése. Bizánccal való kapcsolata kiegyensúlyozott volt; politikai ellenfelei gyilkoltatták meg.

Ugyan a tudósok ma már egyöntetűen állítják, hogy egy szatirikus meséről van szó, egy a német Die Zeit nevű lapnak nyilatkozó teológus szerint az is igaz: a mese nagyon sok kérdéses részletét mindeddig nem sikerült minden kétséget kizáróan felderíteni. Ameddig pedig ez nem történik meg – s erre ma már igen kicsi az esély -, addig mindig lesznek olyanok, akik újra és újra előhúzzák a nőpápa mesés történetét.

Nőpápa az irodalomban és a filmvásznon (Oldaltörés)

A legenda a művészetekben is tovább él: regények, színdarabok és filmek születnek a művelt pápanőről, aki nem tudott ellenállni érzelmeinek, s ez végül lebukását – egyes források szerint vesztét - okozta.

Donna W. Cross
A legfrissebb világsikerben, Donna W. Cross történelmi regényében Johanna öntudatos, értelmes, modern nőként jelenik meg, aki rádöbben, hogy csak úgy léphet előre, ha férfinak álcázza magát. A regény jól illeszkedik a feministák világképébe; szerintük a nőknek ma is hasonló nehézségekkel kell megküzdeniük. Az amerikai szerzőnő bestsellere több mint egytucat nyelven jelent meg világszerte, köztük magyarul is. Hazáján kívül a legnagyobb sikert Németországban aratta, ahol tavaly 250 ezer olvasó szavazata alapján a tizedik helyre került a ZDF közszolgálati televízió által megrendezett a „Das grosse Lesen” című versenyen (a magyar „Nagy Könyv” megfelelője).  A regényből a tervek szerint hamarosan film is készül, Volker Schlöndorff rendezésében. (1972-ben Liv Ulmann főszereplésével már forgattak filmet Johanna nőpápa legendájáról.)

Magyarországon Kamondy Ágnes, a kortárs zene és dráma egyik provokatív képviselője talált megfelelő alapanyagra Johanna legendájában. Kamondy a nőpápa történetét kritikusok szerint sajátosan izgalmas, többféleképpen értelmezhető, “nyitott művé” formálta.

A legismertebb mű mégis egy 19. században keletkezett regény, a görög származású Emmauil Roidisz Johanna nőpápa (1866) című írása. Regényében Roidisz szellemesen leplezi le a hamis eszményeket és a hamis eszményesítést. Könyvében, mely a korabeli görög irodalom stíluseszményeinek markáns paródiája, a kor szellemi és társadalmi elmaradottságának leleplezője, Roidisz így búcsúztatja lebukott főhősnőjét:

„ (...) véres eső csöpögött a téren összegyűlt hívőkre, s akkor hirtelen az az angyal, aki korábban Johanna előtt megjelent, a harcolók oszlopán áthatolt, fölragadta – hogy honnan, nem tudom – a nyomorult pápa lelkét, és egy felhőre fölpattanva … talán a purgatóriumba vitte. Ezeket a csodákat, olvasóm, nem négy halász meséli, hanem több mint négyszáz, tiszteletre méltó és reverendás krónikás, mi pedig ennyi fenséges tanú előtt meghajtjuk fejünket, Szent Tertullianusszal együtt mondván: Hisszük, mert hihetetlen.”