A hagyományos procedúra szerint a pápa halálának hírét először a pápai udvartartás prefektusa, a (már egy ideje a pápa mellett tartózkodó James Harvey bíboros) tudatja a kamarással (Eduardo Martinez Somalo bíborossal), akinek e tényt hitelesítenie kell a pápai ceremóniamester jelenlétében, s szintén értesíti az apostoli kamara prelátusait, illetve titkárát -az utóbbi állítja ki aztán a halotti a bizonyítványt. XII. Piusz halálakor, 1958-ban bizonyosan, de állítólag még XXIII. János halálakor, 1963-ban is élt még az a gyakorlat, amely szerint a bíborosi kollégium mindenkori dékánja egy ezüstkalapáccsal fején is megérinti a pápát, midőn - a ma is érvényes szabály szerint - háromszor a keresztnevén szólítja az elhunytat, s megkérdezi tőle: meghaltál-e? Csak ezután jelenti ki a pápáról, hogy „igazán meghalt”. (Hivatalosan ez ügyben a Vatikán titkolózik). Mindeközben a pápai udvartartás prefektusa hivatalosan is tájékoztatja a bíborosi testület vezetőjét, Joseph Ratzinger bíborost, aki egyben a Hittani Kongregáció prefektusa is. Ö értesíti aztán a többi bíborost, a Szentszéknél akkreditált nagyköveteket, az államfőket, legvégül pedig a szóvivő tájékoztatja a sajtót. No persze a médiából a világ a halálhírről ennél gyorsabban értesült, csupán annak ceremoniálisan lassabb, hivatalos megerősítésére kellett várni.
Utódjaikat az első pápák még egyszerűen kijelölték; így tett például az egyház fejévé még Jézus által megtett Péter, utódjának 67-ben Linuszt jelölve meg. Később a formálódó római egyház, valamint „a római szenátus és a nép” választotta a pápát, gyakorlatilag Róma lakosai és a környékbeliek. Kezdetben az egyház bármely férfi tagja egyformán választható volt; először 769-ben hoztak olyan döntést, amelynek értelmében a továbbiakban csak egyházi személyeket lehetett pápává választani, világiakat nem. És 1059 óta szabály csupán, hogy a pápát csak bíborosok választhatják.
A bíborosi testület létszámát VI. Pál 1975-ben 120 főben maximálta, ám II. János Pál, e szabályt figyelmen kívül hagyva, 1979 óta ennél több alkalommal is időlegesen több tagúvá növesztette a testületet. A bíborosok 80 éves korukig „papabilék”, vagyis jogosultak pápaválasztásra, illetve választhatók pápává. (Elvben nemcsak bíboros, hanem bármely egyszerű pap is pápává választható – a szokásjog alapján azonban csaknem kizárható, hogy az új pápa ne a kardinálisok közül kerülne ki.)
A 80 évesnél fiatalabb bíborosok, a „papabilék” száma jelenleg 117, s közülük mindössze három akad, akit ne II. János Pál „kreált” volna; s természetes – és az egyház történetében megszokott gyakorlat –, hogy lehetőleg minél inkább az ő irányvonalát folytató bíborosokat igyekezett kinevezni. Ez az irányvonal a teológiában erőteljes konzervativizmust jelent, különösen a II. Vatikáni Zsinat pápáihoz, XXIII. Jánoshoz és VI. Pálhoz képest. E konzervativizmus főként az abortusz, a nők pappá szentelése, a cölibátus, a fogamzásgátlás és más, az egyházat megosztó társadalmi kérdésekben nyilvánul meg.
Ugyanakkor mint média-pápa, aki a mindenkori római püspökök közül a negyedik leghosszabb ideig, több mint 26 évig regnált, s ezalatt, számtalan utazása alkalmával és nagy számú enciklikájában, következetesen kiállt a szegények, a nők, a gyermekek jogaiért, a más keresztény felekezetekkel, a zsidósággal, illetve az iszlámmal való megbékélés, s általában a béke mellett. A zsidóságtól és a protestánsoktól – erre az egyház történetében korábban nem volt példa – bocsánatot kért egyházának bűneiért. Rendszeresen imádkozott más vallásúakkal, elsőként a pápák közül ellátogatott a római zsinagógába, s a Szentföldre is zarándokutat tett.
Pápaságának utolsó évtizedében egy ideig úgy tűnt, hogy nemcsak ő, a pápa, hanem az egyháza is komoly lépéseket tesz a protestantizmussal való megbékélés irányában. Az évszázad ökumenikus eseményeként jellemezték elemzők, amikor a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség képviselői 1999. október 31-én, a reformáció emléknapján visszavonták a kölcsönös átkokat, s közösen nyilatkozatot adtak ki arról, hogy a megigazulás, és így az üdvözülés egyedül kegyelemből, hit által, nem pedig érdemek szerint lehetséges; vagyis – ebben – a római katolikus egyház csaknem ötszáz év után gyakorlatilag elfogadta Luther álláspontját.
Egy évvel később, 2000. szeptember 5-én érte aztán az ökumenikus párbeszéd elkötelezettjeit a hideg zuhany: a Dominus Iesus című enciklika, amelyet már nem is a pápa, hanem a korábban említett Joseph Ratzinger bíboros jegyzett. Az enciklika a korábban még testvéregyházaknak titulált protestáns felekezeteket – mivel püspöki leszármazási vonalukat nem tudják a még Jézus által kinevezett első „pápáig", Szent Péterig visszavezetni – nem is tekinti igazi egyházaknak, legfeljebb vallási közösségeknek. Azóta Ratzinger és a konzervatívok befolyása az egyházban tovább nőtt.
A csaknem egyedül II. János Pál által kinevezett pápává választható bíborosok legtöbbje –kinevezőjükhöz hasonlóan – konzervatív nézeteket vall, de szociálisan érzékeny. A most elhunyt egyházfő bíborosi kinevezéseivel és a pápaválasztás mikéntjét meghatározó döntéseivel nemcsak az utódját megválasztó bíborosi testület összetételét változtatta meg (az ő pápasága idején drasztikusan csökkent az olaszok, s nőtt a latin-amerikaiak és kelet-európaiak aránya), de egy 1996-os rendeletével megváltoztatta azt a 13. század óta alkalmazott szabályt is, amely szerint az új egyházfőt a pápaválasztó konklávénak kétharmados többséggel kell megválasztania. Az Universae Dominici Gregis (A nyáj egyetemes uráról) kezdetű rendelete értelmében a pápa megválasztásához ezentúl egyszerű többség is elég lesz.
Ez azt is jelenti, hogy az európai bíborosok, éppen hogy, de elvesztették a papabilék között abszolút többségüket. A 117 tagú testületben 46 nyugat-európai, 21 latin-amerikai, 14 észak-amerikai, 12 kelet-európai, 11-11 afrikai és ázsiai, valamint 2 ausztráliai-óceániai bíboros található, amiből sokan arra spekulálnak, hogy a következő pápa esetleg a harmadik világ országainak kardinálisai közül kerül majd ki. De éppen, mert egyesek afrikai, mások latin-amerikai, ismét mások ázsiai pápát szeretnének, az sem elképzelhetetlen, hogy e szándékok kioltják, semlegesítik egymást, s nevető negyedikként – mégis európai, esetleg éppen olasz lesz az utód. Hasonló megfontolásból elképzelhető, hogy a bíborosok talán egy viszonylag idős társukat fogják megválasztani, mivel II. János Pál több mint negyed századosra nyúlt uralkodása után sokan rövidebb ideig tartó, átmeneti érát szeretnének.Miközben a hírmagyarázók nem mernek határozott találgatásokba bocsátkozni, Írországban Paddy Power híres bukmékerirodájában – az interneten is – fogadni lehet – ha nem is arra, hogy ki lesz a pápa hetek múlva, de arra: ki lesz a pápa „2007. július 30-án, hétfőn”. A fogadóiroda április 1-jén, pénteken éjfélkor, amikor a Vatikán még nem erősítette meg II. János Pál halálhírét, de a Szent Péter teret már gyászolók lepték el –Dionigi Tettamanzi milánói érseket tartotta a legesélyesebbnek, pápává választása esetén a rá fogadóknak 3,5-szeres odds-ot fizetett volna; az Oscar Rodriguez Maradiaga hondurasi bíborosra, tegucigalpai érsekre tippelők 4-szeres, az évtizedek óta a római hierarchiában szolgáló Francis Arinze nigériai kardinálisra szavazók 4,5-szeres pénzt remélhettek. Joseph Ratzinger 8-szoros, Claudio Hummes Sao Paluói érsek 12,5-szeres, Jean-Marie Lustiger volt párizsi érsek 14-szeres pénzt ígért. Őket a listán a Buenos-Aires-i érsek követi 19/1 aránnyal, míg Giovanni Battista Re olasz bíboros 29/1, Angelo Sodano vatikáni államtitkár 41/1 -en állt; s egyaránt 1 a 49-hez esélyt adtak Christoph von Schönborn bécsi érseknek, Crescencio Sepe olasz bíborosnak, a szintén olasz Giacomo Biffinek, a belga Godfried Daneelsnek, Indiából a keralai Ivan Diasnak, és Kubából Jaime Lucas Ortega y Alaminónak. A testület többi tagja a bukmékerirodánál az 1:50-hez esélynél rosszabbul áll.
Elméletileg a 117 bíboros közül akárki pápa lehet – kizáró oknak csak a simonia (a lelki üdvösség pénzért árulása), a más vallásra való áttérés, illetve az számít, ha valaki önmagára szavaz. A két magyar papabile, Paskai László előző, és Erdő Péter jelenlegi esztergomi érsek közül a Vatikánban is elismert egyházjogász Erdő egyáltalán nem számít teljesen esélytelennek, bár, s ez csökkenti esélyeit, a magyar egyház tekintélye és súlya kétségtelenül kisebb a Vatikánból, mint Esztergomból nézve.
A pápaválasztó testületet azért hívják konklávénak, mert amikor IV. Ince halála után „a rómaiak, szenátus és a nép” kulcsra zárva (cum clave) tartották a bíborosokat mindaddig, amíg meg nem választották – X. Gergelyt. A pápaválasztó testületet, amely 15, de legkésőbb 20 nappal a pápa halála után köteles összeülni, ma is kulcsra zárják; a Sixtusi Kápolnát, ahol a szavazás történik, illetve a vatikáni palota azt környező részét a konklávé ülésezése idejére valóban hermetikusan elzárják a külvilágtól: az elkerített terület ablakait és ajtóit befalazzák, egy ajtó kivételével, amelyet kívülről kulcsra zárnak. Szigorúan ellenőrzik, hogy ne kerülhessen be vezetékes vagy mobiltelefon, rádió vagy televízió, kikapcsolják az internetet, s újságot vagy levelet sem kaphatnak a bíborosok, akiken kívül csak szűk kiszolgáló személyzet tartózkodhat odabent.
Miután valószínűleg már az első órában kiderül, hogy senki sem választanak meg közfelkiáltással, minden bizonnyal titkos szavazásra kerül sor, amelynek során minden bíboros egy szavazatot ad le. Ha nem sikerül dönteni (korábban, ha nem volt meg a kétharmados többség, ezúttal, ha nem lesz meg az ötven százalék plusz egy szavazat), akkor új szavazást tartanak, amelyen már csak azok a bíborosok lesznek választhatók, akik az előző szavazáson legalább egy szavazatot kaptak. Egy bíboros egy bíborosra azonban csak egyszer szavazhat, vagyis ha az egyik fordulóban valaki már szavazott valakire, a következőben ugyanarra a bíborosra már nem szavazhat, hanem tartózkodnia kell. Naponta három szavazást tartanak, s addig ismétlik a procedúrát, amíg nem lesz meg a többség – amit követően aztán fehér füstöt engednek fel, amiből a világ odakint tudja, hogy odabent elhangzott: „habemus papam”, van pápánk. A „Kövér pápa után sovány jön” római közmondás bizonyára most is érvényes lesz; az új pápa különbözni fog a régitől – csak még azt nem tudjuk, miben.
Gerlóczy Ferenc