Koszovó a nyugati diplomácia célkeresztjében

Az elmúlt hetekben-napokban egymásnak adták a kilincset Pristinában és Belgrádban a nyugati politikai vezetők és diplomaták, tárgyalásaik homlokterében Koszovó állt. A nyugati politikusok álláspontjában egy közös vonás van: mindenki sorsdöntőnek tartja az idei esztendőt, mondván: a nemzetközi közösség nyáron első ízben vizsgálja meg az ENSZ rendezési tervében foglalt elvek teljesülését, s ennek fényében dönt arról, hogy megkezdődhetnek-e a tárgyalások Koszovó államjogi státusáról.

2004 márciusa Koszovóban © Dudás Szabolcs

Egyelőre ez a hivatalos nyugati álláspont, de a politikai vezetők szavaiból más hallatszik ki. Olybá tűnik, hogy a tavaly márciusi zavargások óta akarva-akaratlanul egyfajta összhang van kialakulóban arról, hogy a koszovói albánok körében egyre nagyobb a türelmetlenség, ezért a státus meghatározását nem szabad halogatni, már az idén meg kell kezdeni róla a tárgyalásokat. Még akkor is, ha a valós helyzet messze van attól, mint amilyet megkíván a kissé idealisztikusra sikeredett rendezési terv, melynek gyors megvalósulásában igazából már a legelején sem sokan hittek.

A pristinai albán vezetők - mérsékeltek és keményvonalasok egyaránt - egyértelműen kimondják, hogy függetlenül az "osztályzattól", ősszel megkezdődnek a tárgyalások Koszovó végleges státusáról, és kizárólag a függetlenség az elfogadható megoldás. Ramus Haradinaj volt koszovói kormányfő - akinek politikájával folytonosságot vállalt a jelenlegi kabinet is - közvetlenül azelőtt, hogy feladta volna magát a hágai Nemzetközi Törvényszéknek, egyértelmű menetrendet vázolt fel az idei évre: májusban a nemzetközi közösség értékelni fogja a rendezési terv "technikai " kérdéseinek megvalósulását, nyár közepén áttekinti a politikai kérdéseket, szeptemberben megkezdődnek a tárgyalások Koszovó státusáról, és decemberben döntés születik róla, közben pedig folytatódik a demokratizálás a normarendszerrel összhangban. 

Belgrád álláspontja szerint a rendezési terv teljesülése előtt nincs mit tárgyalni a státusról, ugyanakkor Szerbiában is érzik azt, hogy a nemzetközi közösség nyáron áttérhet az egyidejűség elvére, ezért készülnek a döntő csatára. Az elmúlt hetekben polgárjogot nyert egy újfajta képlet: "többet az autonómiánál, de kevesebbet a függetlenségnél". A brüsszeli hármas elv szerint nincs visszatérés az 1999-es állapotokhoz, nem lehet szó a tartomány megosztásáról, sem pedig csatlakozásáról más, albán etnikum által lakott területekhez.

Ha az ENSZ normarendszerében megfogalmazott modellt összevetjük a koszovói állapotokkal, fényévnyi különbséget tapasztalunk, legfőbbképpen a kisebbségek helyzetében. A Pristina környéki szerb enklávékban megrendítő a szegénység, a munkanélküliek és a dolgozók aránya reciproka az európai átlagnak. A több mint kétszázezer menekült egy százaléka tért vissza, vagyis messze van a megvalósulástól az egyik legalapvetőbb követelmény. A mozgásszabadságról talán csak annyit, hogy a szerb diákok rendőri kísérettel járnak iskolába, az ortodox papok a KFOR páncélozott járműveivel közlekednek, a világörökség részévé nyilvánított Visoki Decani kolostorba pedig nehezebb bejutni a békefenntartók biztonsági gyűrűjén át, mint hajdan volt átkelni a vasfüggönyön.

A belgrád-pristinai párbeszéd csupán szakértői szinten kezdődött meg, jóformán egy témában. A kisebbségek társadalmi integrálódásával az a helyzet, hogy a szerbek saját hibájukból semmilyen szinten sem képviseltetik magukat az állami szervek működtetésében, eltekintve egy-két renegát nemzettársuktól.

Kofi Annan ENSZ-főtitkár a Biztonsági Tanácsnak tett legutóbbi, két héttel ezelőtti jelentésében nem hiába foglalt úgy állást, hogy a kulcsfontosságú normák közül még egy sem teljesült. A nemzetközi közösségben azonban szemlátomást egyre kevesebben kíváncsiak erre, inkább Koszovó végleges státusára összpontosítanak.