Zsidó identitás a mai Izraelben

Könyvrendelés

Ide kattintva megrendelheti a könyvet.

A közel-keleti békefolyamatról szóló újságírói tudósításokkal naponta találkozhat az újságolvasó és a tévénéző. Úgy tűnhet, a média elárasztja a közönséget Izraelről szóló tudósításokkal, ám ezek szinte csak a békefolyamat aktuális állomásaival foglalkoznak. Sok izraeli tudósító minden figyelmét a palesztinok és az izraeliek közötti konfliktus és a békéről folyó tárgyalások kötik le. Csak akkor van idejük elmélyedni a zsidók közti „polgárháborúban”, amit a Kulturkampf valójában jelent, ha a palesztinok és az izraeliek között folyó béketárgyalások megakadnak. Az izraeli politikusok ugyanígy kerülik a kérdést, immár ötven éve. Csak amikor a háború egy időre eltűnik a napirendről, akkor kerül felszínre Izrael másik meghatározó problémája, a belföldi háború. Amíg nincs béke, a Kulturkampf továbbra is csak látensen lesz jelen Izraelben, és az egyébként ellenséges zsidó csoportok egyesülnek a palesztinok elleni látszategységben – írja könyve bevezetőjében Els van Diggele.

A holland szerző könyve 1998 májusa és 2000. év zsidó húsvétja között íródott, megírásával van Diggele az Izraelen belül rendszeresen ütköző álláspontokat szerette volna bemutatni. Fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy számos szinte feloldhatatlan, és roppant érzékeny ellentét határozza meg a belföldi helyzetet, ami a vallásosok és a világiak állandó kötélhúzását eredményezi, és nem valószínű, hogy bármelyik fél győztesen kerül ki belőle a közeljövőben. Megpróbál rávilágítani a belpolitikai problémák gyökerére, egyúttal az egész kérdést történelmi kontextusba helyezni.

A könyv első fejezetének címe – „Ben Gurion időzített bombája” – arra a megállapodásra utal, amelyet Ben Gurion kötött az ortodoxokkal 1948-ban az egyház és az állam szétválasztásáról; ezt a megállapodást status quónak nevezik.

A megállapodás szerint – amellyel Ben Gurion úgy vélte, megtalálta az egyensúlyt a tradíció és a modernitás között – az ortodoxok bizonyos privilégiumokhoz jutottak, amelyek lehetővé tették számukra, hogy vallásos életet éljenek az új államban. Ám ellentétben a szándékaival – vagyis hogy megőrizze a zsidók közti egységet – a status quo valójában szakadást idézett elő az izraeli társadalomban.

A második fejezet – „Zsidó demokrácia: fából vaskarika?” – az izraeli demokrácia legnagyobb paradoxonáról szól. A fő kérdés az, vajon összeegyeztethető-e a „zsidóság” és a „demokrácia”. Ez a fejezet képet ad az erősen megosztott izraeli politikai életről, külön hangsúlyt fektetve a vallási pártokra, politikai és társadalmi követeléseikre és a világi pártokkal szembeni hozzáállásukra. A fejezet leírja az úgynevezett „kompromisszumpolitikát”, az izraeli politikai színtér jellegzetességét.

A harmadik fejezet – „Ki a zsidó? A zsidóság ortodoxok monopóliuma” – a zsidó identitás kérdését boncolgatja, amely az utóbbi négy évtizedben mindvégig foglalkoztatta a zsidó állam lakóit. Ez a hívők és világiak közti évszázados ellentétben gyökerező kérdés manapság annak az Izraelben zajló „vallásháborúnak” a része, amely arról szól, vajon a bibliai isteni kinyilatkoztatás melyik értelmezése helytálló: az ortodox, a reform vagy a konzervatív.

A negyedik fejezet – „Az oroszok Izraelben. Elég zsidó, aki izraeli?” – a huszadik század utolsó évtizedének végén a volt Szovjetunió világi zsidó lakosainak tömeges Izraelbe vándorlása kapcsán felmerült problémákat vizsgálja. A nagyszámú bevándorló, akik nagy része csak félzsidó vagy egyáltalán nem az, a maga orosz enklávéjában él Izraelen belül, és sokak szerint sérti Izrael állam zsidó jellegét. A visszatérési törvény alapján joguk van az izraeli állampolgárságra, ám sokan közülük nem jogosultak Izraelben házasodni. Hosszú távon ezek a bevándorlók lehetnek azok, akik bevezetik a világiak által áhított „normalitás” korszakát, mivel számbeli arányuk révén előbb-utóbb kicsikarhatják a fent említett jogokat. Ez egyebek mellett a visszatérési törvény megszűnését, illetve a polgári házasság és a nem vallásos temetések legalizálását is jelentheti.

Az ötödik fejezet – „Túl a határon. Új vallásos és új világi zsidók” – betekintést kínál az ortodox zsidók életébe – egyrészt a vallásukat elhagyó hívők (őket új világiaknak nevezem), illetve a betértek (új vallásosok) példáján keresztül. Ez a fejezet képet ad az ultraortodox gondolatvilágról, és bemutatja, hogyan ébreszt megvetést és értetlenséget a másik iránt mind a szigorúan világi, mind a szigorúan vallásos oktatás.

A hatodik fejezet – „Ciszjordánia. Hamis Messiás?” – a Ciszjordániában élő ortodox, nacionalista telepesekről szól. A területet Izrael 1967-ben, a hatnapos háborúban foglalta el, és a telepesek a Biblia után Júdeának és Szamáriának hívják. A telepesek szerint az szolgálja az ország zsidó identitását, ha Izrael az egész bibliai földet megszerzi. Szerintük a Júdea és Szamária területeiről való lemondás ellentétes a zsidó hittel. A fejezet bemutatja, hogyan és miért éledt újjá 1967 után a vallásos-cionista mozgalom, és beszámol arról, miért gyengítette meg jelentősen az 1987-ben kezdődött palesztin intifáda.