Vesebeli vagyonok

Utolsó frissítés:

India a transzplantációs turizmus egyik célországa lett. A szervátültetésre váró beteg errefelé könnyen akadhat olyan - főként élő - donorra, aki pénzzé tehető vagyontárgynak tekinti a testrészeit.

Egy 37 éves indiai tamil asszony márciusban felakasztotta magát, hogy szemeit két vakon született fiára hagyományozza. Az öngyilkos Selvi Tamizhselvi azt remélte, hogy ha szaruhártyáját halála után az ő szemükbe ültetik át, akkor gyermekei megláthatják a napvilágot. Chennai város (az egykori Madras) Sankara Nethralaya kórházának orvosai azonban megállapították, hogy a kétségbeesett áldozat hiábavaló volt, az anya hátrahagyott szövetei nem segítenek a fiain. Ezt egyébként állítólag korábban el is magyarázták a kétségbeesett anyának. A drámát tovább bonyolította, hogy amikor a kórház, élve a tragikus tett teremtette lehetőséggel, a felajánlott szaruhártyát más betegek gyógyítására akarta felhasználni, azt a megözvegyült férj határozottan megtiltotta.

Ez a tragédia - bár éppen hogy nem a pénzről szólt - nem független attól, hogy Indiában a társadalom legalsó rétegeiben élők értékesíthető vagyontárgyként tekintenek saját szerveikre. Selvi asszony Tamil Nadu államban, méghozzá éppen az úgynevezett veseövezetben élt. Így nevezik a Chennai várost övező szegény falvak alkotta térséget, ahol nem ritka a testükön műtéti forradással élő emberek látványa. Itt egy-két ezer dollárért adnak túl a kilátástalan nyomorban élők a veséjükön, egy szaruhártyáért pedig akár négyezer dollárt is el lehet kérni az indiai szerv- és szövet-feketepiacon.

Miközben az élők pénzzé tehetik szerveiket, a dél-ázsiai szubkontinens hinduk lakta részein a halottak még "életképes" szerveinek kivétele megcsonkításnak számít, amit legfeljebb akkor tartanak elfogadhatónak, ha egy családtag megmentését szolgálja. Soin doktor, az újdelhi Sir Ganga Ram Kórház transzplantációs specialistája úgy tudja, hogy miközben a fejlett országokban évi 20-25 halott szervadó, úgynevezett kadaver jut egymillió lakosra, a milliárdnál is több indiai csak ezredennyi ilyen adományozóra számíthat évente. A kulturális-vallási eredetű ellenkezés mellett infrastrukturális akadályokba is ütközik az elhunytak szerveinek felhasználása: a rossz utak és a hűtőkapacitás hiánya miatt el sem tudnák juttatni azokat rendeltetési helyükre.

Így azután Indiában a transzplantációhoz élő szervadományozókra van szükség. A testrészekkel való kereskedelem az után öltött komoly méreteket, hogy a hetvenes években felfedezett, az idegen testrészek természetes kilökődését megakadályozó úgynevezett immunszupresszív gyógyszerek eljutottak Dél-Ázsiába. A szervkivétel már-már ipari méreteket öltött, méghozzá sok esetben a páciensek tudta nélkül. A helyi sajtóban is sokszor megszellőztetett gyakorlattá vált, hogy kórházba került betegeket akaratuk ellenére műtöttek meg, egészséges szerveket távolítva el belőlük. India a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején megkapta a nem éppen hízelgő "szervbazár" ragadványnevet. A kormányzat azonban csak az után szánta rá magát a cselekvésre, hogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 1993-as jelentésében rámutatott: ebben az országban több vesét adtak el fejlett világbeli vásárlóknak, mint a Föld összes többi államában együttvéve.

Második oldal (Oldaltörés)

A transzplantációról szóló, 1994-ben elfogadott törvény értelmében hétévi szabadságvesztéssel és pénzbírsággal büntethető a szervkereskedelem. A jogszabály azt is előírja, hogy donor elsősorban családtag lehet. Erre persze leleményes szervközvetítők azonnal feltalálták a "veseházasság" intézményét, amely kifejezetten műtétekhez hoz össze papírfrigyeket. De a törvény nyitva hagyott egy ennél méretesebb kiskaput is: megengedi, hogy olyan ember lehessen adományozó, "aki érzelmileg közel áll" a pácienshez. Hiába született hát meg a várva várt tiltás, a kórházakban nem ritkák az olyan, szervátültetésre jelentkezett párosok, amelyek tagjai emocionális kötődésre hivatkoznak, miközben a nagy ország különböző államaiból érkeztek és még egymás nyelvét sem beszélik. Sandeep Guilrea, az Összindiai Orvostudományi Intézet (AIIMS) szakértője szerint hazájában évente 89 ezer új vesebeteget regisztrálnak, közülük háromezret tudnak átültetéssel gyógyítani, ám csak a donorok 30 százaléka kerül ki a beteg rokonai közül.

Igénylők persze nem csak az országon belülről érkeznek: India továbbra is a transzplantációs turizmus célországa, mert az erélytelen törvényi tiltás mellett a helyi orvosetikai normák sem szabnak határt a szervkereskedelemnek. Ezt a jelenséget nevezte Avaja Cutoszi japán orvos-szociológus baráti kannibalizmusnak. Szerinte "olyan kivehető alkatrészek forrásaként tekintünk egymás testére, amelyekkel meghosszabbíthatjuk a saját életünket".

Vesét vásárló nyugati páciensek szerint Indiában az üzletben még annyi szemérem sincs, mint Brazíliában, ahol a donorok legalább virágnyelven írt újsághirdetésekben kínálják magukat. Még roszszabb a helyzet Pakisztánban: ott - erre vonatkozó előírások híján - ma is szabad a vásár. De állítólag néhol Indiában is elegendő bekopogni egy szakrendelésre, és az orvos jó eséllyel maga hozza össze a donort a vásárlóval. A helyben elvégzett veseműtét 2-3 ezer dollárba kerül, ám ha az ügyletet Európából vagy Észak-Amerikából szervezik, a számla az útiköltséggel és a közvetítők jutalékaival együtt elérheti akár a több tízezer dollárt is.

Az Indiai Önkéntes Egészségügyi Szövetség becslése szerint az országban ma is évente mintegy kétezer ember bocsátja áruba valamilyen szervét, elsősorban a veséjét. A donorszervek világszerte tapasztalható hiánya, valamint a póttestrészekre való hosszas és olykor tragikusan hiábavaló várakozás miatt egyébként a fejlett és a fejlődő országokban egyaránt megfogalmazódott az igény a "támogatott donor" intézményének bevezetésére. A felvetés szerint - noha ez ütközik a civilizáltnak mondott világ emberi méltóságot védelmező etikai normáival - ha a tiltás nem működik, és megszüntetni nem lehet, legalább szabályozni kellene ezt a gyakorlatot. A fizetett adományozás támogatói szerint ilyen módon biztosítani lehetne a donor alapvető jogait, valamint azt, hogy tisztességes fizetséget kaphasson felajánlott testrészeiért.

A feketén történő szerveladás ugyanis nem igazán jó üzlet a donornak, nem ad lökést a nyomorból való kiemelkedéshez. Ezt amerikai egyetemeken dolgozó indiai szakemberek be is bizonyították. A Madhav Goyal és Ravindra Mehta doktor vezette projekt keretében 2001-ben Chennaiban 305 olyan ember bevonásával végeztek felmérést, akik - átlagosan hat évvel korábban - pénzért váltak meg az egyik veséjüktől. Mint kiderült, a donorok a fél veséjükért átlagosan 1070 dollárt kaptak, ami valóságos vagyonnak számít az indiai szegények között, ahol egy munkás havi átlagkeresete 11 dollár. Az érintettek 96 százaléka azért vállalkozott a műtétre, hogy adósságait rendezze, ám közel háromnegyedük fél évtized múltán sem tudott kimászni a gödörből. Tízből kilencen egészségromlásról panaszkodtak, 79 százalékuk pedig senkinek sem ajánlja, hogy megváljon a veséjétől.

De a fekete-szervkereskedelemben a vásárló sem mindig jár jól. Robert Higgins professzor, a coventryi városi kórház transzplantáció-szakértője szerint minden harmadik olyan páciense, aki a várakozást megelégelve Ázsiában vásárolt magának új szervet, a műtét után fellépő komplikációk miatt az életével fizetett elhatározásáért.

POGÁR DEMETER