Naponta akár hatvankilónyi pluszterhet cipelhetnek magukkal a kézbesítők Franciaországban, hogy a posta a vállalt határidőre, azaz legkésőbb május 14-éig mind a 43 millió szavazásra jogosulthoz eljuttassa az EU alkotmányos szerződésének szövegét tartalmazó brosúrát. Kevesen lesznek azonban, akik el is olvassák a 448 cikkből álló, bonyolultan megfogalmazott dokumentumot. A francia választók zömét természetesen nem az európai integráció nagy kérdései foglalkoztatják, hanem sokkal inkább saját mindennapos gondjaik, főként a nyugtalanító munkanélküliség, amely a három éve újraválasztott, hatalomra jutásának tizedik évfordulóját éppen a napokban ünneplő Jacques Chirac elnök ígérete ellenére tovább nőtt, és a minap közzétett hivatalos adatok szerint márciusban már elérte a munkaképes népesség 10,2 százalékát.
© AP |
Az uniós partnerek lélegzet-visszafojtva szemlélik a franciaországi belpolitikai csetepatét, amelynek a párizsi sajtó egyöntetű megítélése szerint a referendumot követően - annak kimenetelétől függetlenül - a hét végén megműtött Raffarin is áldozatul esik. Az Európa-szerte tapasztalható nyugtalanság és a francia politikai eliten, kormányzó jobboldalon és ellenzéki szocialistákon egyaránt elhatalmasodott pánikhangulat csak valamelyest enyhült azután, hogy május első napjaiban három olyan közvélemény-kutatás is napvilágot látott Párizsban, amely az EU-alkotmány támogatóinak a győzelmét jósolta. Előzőleg ugyanis másfél hónapon keresztül egy híján két tucat felmérés azt mutatta, hogy az elutasítás hívei vannak stabil többségben. Elemzők szerint a francia társadalom valójában teljesen megosztott, és az utolsó pillanatban bármelyik oldalra billenhet a mérleg nyelve.
Pedig a franciáknak igazán van vesztenivalójuk. Az alkotmányos szerződés körüli egyezkedés során Párizs jól tudta érvényesíteni érdekeit, a szövegbe számos francia "rögeszme" beépült. Az "igen" mellett kampányoló párizsi politikusok jellemző módon rendre arra hivatkoznak, hogy az alkotmány úgymond megvédi a franciák szívéhez oly közel álló európai szociális modellt az új tagállamok belépésével egyre nagyobb teret nyerő ultraliberalizmussal szemben. Ami a dolog praktikus részét illeti, az alkotmányos szerződés megnövelné Franciaország, illetve az Európai Gazdasági Közösséget 1957-ben létrehozó Hatok súlyát, Párizsnak ugyanis a jelenlegi 9 helyett 13,35 százaléknyi szavazata lenne, a Hatoknak pedig a mostani 36 helyett 50, ami a döntések befolyásolása szempontjából korántsem mindegy. Ha viszont az alkotmány papíron marad, Franciaország elszigetelődik, befolyása meggyengül az unión belül, sőt, miként Jacques Barrot, az EU francia közlekedési biztosa a Le Monde című párizsi napilapnak nyilatkozva fogalmazott, az új tagállamok egy angolszász vagy amerikai tengely felé fordulhatnak.
A francia "nem" súlyos, már-már katasztrofális hatásaival riogató nyilatkozatoknak se szeri, se száma. Ha a hagyományosan az európai integráció egyik motorjának tekintett Franciaország nemet mondana a tavaly júniusban kínkeservesen tető alá hozott, majd október végén aláírt alkotmányos szerződésre, az kétségtelenül komoly csapás lenne az EU-ra nézve. Ha a franciák tényleg leszavazzák az alkotmányt, az EU-ra - mint a közelmúltban Peter Mandelson, az EB kereskedelmi biztosa fogalmazott - legalábbis stagnálás vár. Meggyengülnek Brüsszel nemzetközi pozíciói, megnehezül az unió hétéves költségvetési tervének elfogadása, a pénzpiacokon nyomás alá kerülhet az euró, és lelassulhat vagy akár le is zárulhat az uniós bővítési folyamat, aminek a csatlakozási tárgyalások őszi megkezdésére váró Törökország lehet az első szenvedő alanya.
Sajátos láncreakciót is elindíthat a francia népszavazási fiaskó, hiszen Franciaország Spanyolország után csak a második annak a tíz EU-tagállamnak a sorában, amelynek kormánya úgy döntött, referendumot rendez az alkotmányos szerződés jóváhagyásáról. Három nappal a francia voksolás után járulnak a szavazóurnákhoz a hollandok, majd júliusban jönnek a luxemburgiak, szeptemberben pedig a dánok. Előreláthatóan még az idén megtartják a referendumot Lengyelországban, Portugáliában és talán Írországban is, míg a csehek és a britek jövőre nyilvánítanak véleményt.
Az EU történetében először fordul elő, hogy egy szerződésről ilyen széles körben tartanak népszavazást, így eleve megnőtt a kockázata annak, hogy egy vagy több tagállam nem ratifikálja az alkotmányt, és ezzel megakadályozza a hatálybalépését. Az aláíráskor az unió kormányképviselőinek konferenciája mégis homályban hagyta, mi történik majd akkor, ha nem sikerül minden országban törvénybe iktatni a szerződést. Beérték azzal a nyilatkozattal, hogy ha az aláírás időpontjától számított két éven belül a tagállamok négyötöde ratifikálja az alkotmányt, egy vagy több viszont nem, az EU államfőit és miniszterelnökeit tömörítő Európai Tanács (ET) áttekinti a helyzetet.
Brüsszelben sokáig nem törték a fejüket, mi lesz akkor, ha a franciák leszavazzák az alkotmányt. Jean-Claude Juncker luxemburgi kormányfő, az ET soros elnöke, Josep Borrel, az Európai Parlament elnöke és José Manuel Barroso, az EB elnöke még legutóbb is azt fejtegette, hogy nincs előre kidolgozott "B" terv. Előbb legyen vége a ratifikációs folyamatnak, azután majd meglátjuk - sugallják a hivatalos megnyilatkozások. Ennek a hozzáállásnak megvan a maga logikája, hiszen a politikai következmények szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy egy vagy több tagállam utasítja el az alkotmányt, és hogy mely vagy melyek. Ugyanakkor a soros EU-elnökséget július 1-jétől ellátó Tony Blair vezette brit kormány még a parlamenti választás előtt jelezte, ha a franciák elvetik az alkotmányos szerződést, nem sok értelme lenne a referendum kiírásának a szigetországban, ahol az EU-n belül egyébként is a legerősebb az euroszkeptikusok tábora.
Jogi szakértők több lehetséges forgatókönyvet emlegetnek arra az esetre, ha nem ratifikálná minden EU-tagállam az alkotmányt. A szöveg újratárgyalása, amit Franciaországban sokan szorgalmaznak, egy újabb konvent vagy kormányközi konferencia formájában megint csak végeláthatatlan alkudozásba torkollna. Kézenfekvő megoldás, hogy az unió a jelenleg érvényes nizzai és egyéb korábbi szerződések alapján működjék tovább, annak ellenére, hogy a tavalyi bővítési hullámmal nyilvánvalóan kinőtte a mostani intézményi kereteket. Éppen ezért nem zárható ki, hogy a tagállamok az alkotmányban lefektetett új döntéshozatali szabályokat megpróbálják kormányközi megállapodás útján bevezetni, ami persze legitimációs kérdéseket vet fel. Annál is inkább, mivel az alkotmányozásnak az EU demokratizálása lett volna a fő deklarált célja.
Elvileg áthidalhatná a problémát az is, ha a maastrichti szerződést 1992-ben leszavazó Dánia vagy a nizzait 2001-ben elutasító Írország mintájára a renitens országok úgynevezett opt-out jegyzőkönyvek formájában "felmentést" kapnának az alkotmány bizonyos kötelmei alól, azután megismételhetnék a referendumot. Csakhogy most nem elsősorban az integráció területeinek kitágításáról van szó, a szerződés igazán új elemei az uniós intézmények működését magát érintik, amelyben gyakorlatilag nem lehet egyik vagy másik országgal kivételt tenni. Akárhogyan is, ha zátonyra fut a ratifikációs folyamat, az EU hosszú időre befelé fordul, és a saját politikai és intézményi válságával lesz elfoglalva.
VIDA LÁSZLÓ / BRÜSSZEL