,,Egy fiatalember jócskán túllépte a megengedett sebességet, amiért is bíróság elé került. A bíró magas pénzbüntetést szabott ki, majd levette talárját, és maga fizette be a bírságot, ugyanis történetesen ő volt az elítélt apja. Ezt tette Krisztus is: kereszthalálával maga fizette ki az emberiség bűneiért járó büntetést, s ha akarod, a te büntetésedet is magára vállalja." Így szól Billy Graham amerikai baptista prédikátor egyik klasszikus példázata, és ehhez hasonlókkal több mint hat évtizede próbálja jobb útra téríteni hallgatóságát. A 86 éves, bottal járó, hallókészüléket használó és Parkinson-kórral, valamint prosztatarákkal küszködő veterán hitszónok legutóbb - és talán utoljára - június végén New Yorkban hozta a formáját, csaknem negyedmilliós közönség előtt.
A látványos búcsúevangelizációig persze nem volt egyszerű eljutni. A keresztény körökben szinte mindenütt általános - időnként persze némi irigységgel vegyes - tiszteletet kivívó prédikátor egyedülálló sikerét Mészáros Kálmán, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke azzal is magyarázza, hogy a felnőttkeresztségben hívő Graham korán megtanulta a tömegmédia hatékony használatát. Első Los Angeles-i hathetes rendezvénysorozatát 1949-ben már a rádió is közvetítette, és a jóformán autodidakta teológus a televíziót is az elsők között vetette be az ige terjesztésére.
Nyilván a fentieknek is köszönhette a csupán főiskolai diplomát szerzett Graham számos egyetem díszdoktorátusát, és rekordját, miszerint 47-szer szerepelt "a Világ Tíz Legcsodáltabb Embere" listáján, amelyet a Gallup közvélemény-kutató intézet évente publikál.
A pályája során állítólag negyedmilliárdnyi embernek prédikáló Graham nemzetközi sikerének egyik kulcsát abban is látják, hogy képes volt jó időben váltani. A masszívan antikommunista prédikátort állítása szerint isteni sugallat figyelmeztette arra, hogy megnyílnak előtte az addig vasfüggönnyel elzárt országok, indokolt lenne hát némileg tompítani üzenetének élén. És így is lőn: az 1970-es években valóban egymás után kapott prédikálási lehetőségeket Kelet-Közép-Európában. De másságát mutatja az is, hogy nem gründolt saját gyülekezetet, hogy aztán hétről hétre ottani istentiszteleteinek tévéközvetítéses show-műsoraival szórakoztassa a nézőket. Mi több, stílusa - különösen az 1970-es évektől kezdve - kifejezetten sallangmentessé lett. Ahhoz képest mindenképpen, hogy sok tízezres összejövetelein Benny Hinn amerikai hitgyógyító tévéprédikátor például évekig zakójával csapkodta a gyógyulásra várókat, vagy a mikrofonba fújva mintegy a Szentlélek erejével lökdöste hanyatt az isteni megnyilvánulásokra szomjazókat. Volt, aki a gyógyító imára várva lábát törte a performansz közben, de akadt olyan rákbeteg is, akinek hosszú életet prófétált Hinn, két nap múlva mégis meghalt.
Graham legnagyobb újításának azonban mégiscsak azt tartják, hogy - a kötelezően elvárható felebaráti szereteten túl - beszédbe tudott elegyedni a felekezetén kívüliekkel is. Protestáns és neoprotestáns egyházi vezetők közötti ritka kivételként még a katolikusokkal is szóba állt, sőt időnként katolikus papokra bízta a tömegevangelizációin a friss megtérőket segítő úgynevezett szolgálócsoport vezetését. Vendégszereplésein igyekezett maga mellé ültetni a pódiumra a város minden felekezetének vezetőit, ezzel is demonstrálva: az egyetemes kereszténységet képviseli, s nem csak magának vagy szűkebb egyházának toboroz híveket.
Mindezért vagy ezek ellenére nem kevés kritika érte az ultrakonzervatív keresztények részéről. Például azért, mert a New York-i búcsúevangelizáción felengedte a színpadra az egyébként a baptista egyházból erotikus kalandjai miatt kizárt Bill Clinton exelnököt. Vagy éppenséggel azért, mert nagy elismeréssel szólt a pápáról, s helyzetét a fundamentalista protestánsok között csak rontotta, hogy II. János Pál 1981-ben azt mondta neki: "Testvérek vagyunk."
Szokatlanul járt el Graham az anyagiak intézésében is: a keresztény szervezetek közül elsőként tette tökéletesen átláthatóvá civil szervezetként bejegyzett evangelizációs társaságát, s a szervezet pénzügyeit nem tartotta saját kezében. A "cég" éves jelentéseit (amelyeket jó nevű nemzetközi könyvvizsgálók ellenőriznek) ma már bárki letöltheti az internetről. Karrierje kezdetétől fix fizetésért dolgozott - más prédikátorok nemritkán gyakorlatilag a sajátjukként kezelik az adományokat. Így volt ez Jim Bakker amerikai megtévedt neoprotestáns sztárműsorvezetővel is, aki az 1980-as években futó Dicsérjétek az Urat című programja során annyi pénzt imádkozott ki a tévénéző hívek zsebéből, hogy az önmagának megszavazott négymillió dolláros jutalmon túl Rolls-Royce luxusautón gurulhatott be a szervezete által felépített városnyi méretű vallásos vidámparkba. Bakker később illegális pénzügyi machinációi miatt börtönbe is került. Graham viszont mindig is kínosan ügyelt arra, hogy átlagosnak mondható amerikai lelkészi fizetését semmilyen címszóval ne tornássza fel. Kivételt csak a 24 könyve után kapott tiszteletdíjak jelentettek. Igaz, ezek szépen hozhattak a konyhára, hiszen - hála a könyvmoly hívőknek - nem egy közülük felkerült a New York Times bestsellerlistájára.
Botránymentes pályafutását ő maga szerényen annak is tulajdonítja, hogy mindvégig ellenállt az angolul 3 G-ként (Girls, Gold and Glamour) emlegetett kísértéseknek, vagyis azt hirdette és követte: ne csald meg feleségedet, bánj okosan a pénzzel, és tartsd magad távol a dicsőségvágytól.
IZSÁK NORBERT