Irak bizonytalan jövője

Utolsó frissítés:

Irak egyben maradásának próbaköve lehet, hogy sikerül-e elfogadni az ország új alkotmányát, amit könnyen zátonyra futtathat a síiták déli autonómiakövetelése. Közben amerikai tisztviselők kezdik beismerni, katonailag nem győzhetik le a gerillák erősödő ellenállását.

Mint egy sokszínű dzsemborin, öltönyös világiak, vallási vezetők, jogaikért küzdő nők, síita és szunnita arabok, kurdok, keresztények, turkománok hetek óta azon fáradoztak Bagdad erősen védett kormányzati negyedében, az úgynevezett zöld zónában, hogy az augusztus 15-ei határidőre megalkossák Irak új alkotmányát. A hétfő éjféli határidő előtt húsz perccel a parlament egyhangúan úgy döntött, hogy további egy hetet ad magának az alkotmány tető alá hozatalára, ugyanis nyilvánvaló, meghiúsulása súlyos politikai válságot idéz elő. A tavaly elfogadott menetrend szerint, ha a parlament áldását adja a végleges alkotmányra, akkor a szöveget október 15-én népszavazásra bocsátják, december 15-én pedig sor kerülhet a következő parlament megválasztására.

Ám a 71 tagú alkotmányozó bizottság még az utolsó pillanatokig sem tudott dűlőre jutni a két legfontosabb kérdésben: az ország föderációs berendezkedését és az iszlámnak az államban játszott szerepét illetően. A hét elején az sem volt egyértelmű, hogy más vitatott témákban, például az olajjövedelmek elosztásában vagy a nők jogaiban valóban sikerült-e áttörést elérni, annál is inkább, mivel ezek a kérdések összefüggenek a két alapproblémával.

A kezdetektől fogva kardoskodtak a decentralizált állam mellett a lakosság majd húsz százalékát kitevő kurdok, akik meglehetős önállóságot élveznek három északi tartományban. A kurdok ráadásul szeretnék területileg még délebbre tolni autonómiájuk határát, maguknak követelve az északi olajközpontot, Kirkukot. A magukat az iraki egység megtestesítőinek tekintő szunniták persze soha nem lelkesedtek azért, hogy a kurdok Szaddám Huszein rendszerének 2003-as megbuktatása után is megőrizhessék különállásukat, az autonómia kérdése azonban azzal vált igazán kényessé, hogy néhány hónapja a többségi síiták is elkezdtek önállóságot követelni az általuk lakott délen.

Míg azonban eddig jószerivel inkább a világi síita vezetők álltak elő a déli Bászra központot és három tartományt magában foglaló és korlátozott regionális hatalommal felruházott, síita autonómia ötletével, a múlt csütörtökön Abdulaziz al-Hakim, az egyik legnagyobb síita vallásos pártnak, az Iraki Iszlám Forradalom Legfelső Tanácsának (SCIRI) a vezetője fogalmazta meg a déli autonómiára vonatkozó követelését. Ráadásul a széles kormányzati jogkörökkel elképzelt terület magában foglalná az ország 18 tartományának és a 26 milliós lakosságnak közel a felét, benne a két síita szent várost, Nedzsefet és Kerbalát.

A lakosság ötödét kitevő szunniták természetesen hallani sem akarnak arról, hogy a síiták is autonómiával rendelkezzenek. Az ország kőolajkincse lényegében az északi Kirkuk és főként a déli Bászra környékén található, így a Huszein alatt kivételezett helyzetben lévő szunniták attól félnek, számukra csak a sivatagos középső terület marad, olaj nélkül. A többi síita vallásos politikus a központosított államberendezkedést támogatja, és elutasította al-Hakim tervét, de a SCIRI az egyik meghatározó tagja a januári választást megnyert síita szövetségnek, és a kormánynak is, ráadásul az alkotmányozó bizottság elnöke, Humam Hamudi a SCIRI fejének szoros szövetségese.

Csak tárgyalási taktika egyesek szerint a síita autonómiára vonatkozó követelés, de figyelemre méltó, hogy al-Hakim Nedzsefben ezrek előtt jelentette be igényét, ráadásul órákkal az után, hogy tárgyalt a síiták vitathatatlan tekintélyű vallási vezetőjével, Ali al-Szisztáni nagyajatollahhal. A vallási vezető szokásához híven most sem állt a nyilvánosság elé, de politikai források szerint a síiták körében igen széles a támogatottsága a SCIRI autonómiaelképzelésének.

Második oldal (Oldaltörés)

Míg az alkotmányozás sikerétől a bagdadi és a washingtoni kormány is azt reméli, hogy gyengül a szunnita gerillaháború, a kudarc nyilvánvalóan újra eltántoríthatja a politikai folyamatban való részvételtől a szunnitákat, akik számára nemcsak a regionális hatalmi központok elfogadhatatlanok, de a síita vallási vezetők azon elképzelése is, hogy az iszlám legyen "a fő forrása" az alkotmánynak. A kusza iraki helyzetre jellemző módon mindkét kérdésben egy oldalra kerültek a szunniták és Washington, amely bagdadi nagykövete, az afganisztáni gyökerű Zalmay Khalilzad révén nyíltan be is avatkozik az alkotmányozás menetébe.

Ám mindez már csak a veszett fejsze nyele: legalábbis a The Washington Post amerikai tisztviselőkre hivatkozva azt írta, hogy a Bush-kormányzat igencsak mérsékelte a várakozásait az iraki nemzet- és újjáépítést illetően. Az Egyesült Államok célja kezdetben az volt, hogy világi, modern, az emberi és kisebbségi jogokat tiszteletben tartó Irakot teremt. Washington azonban nem számolt a kurdok és a síiták különleges státusra vonatkozó, érzelmi töltetű igényével, az etnikai és vallási ellentétek mélységével és a nyertes mindent visz mentalitás erejével. "Demokráciát akartunk építeni, de lassan rájövünk, hogy mindenképpen valamiféle iszlám köztársaságot kapunk helyette" - nyilatkozta név nélkül egy kormányzati tisztviselő. A legnagyobb csalódást talán annak meghiúsulása okozta, hogy Irak hamar képes lesz egy önellátó és gyorsan fejlődő gazdaság felépítésére (lásd keretes írásunkat).

A fegyveres ellenállás ereje és a külföldi önkéntesek beözönlése ugyancsak meglepetést okozott. Az amerikai kormány állítólag már feladta a reményt, hogy katonailag felmorzsolhatja a gerillákat, helyette csak gyengíteni akarja őket, hogy mihamarabb átadhassa a feladatot az új iraki hadseregnek, és megkezdhesse a kivonulást Irakból. Csakhogy miközben Washingtonból egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat hallani a csapatkivonás megkezdését illetően, amerikai tisztek szerint a legkorábban is jövő nyáron indulhat meg a katonák hazahívása, ami egyre kínosabb az iraki háború kapcsán népszerűségéből folyamatosan vesztő George W. Bush elnök számára.

Az amerikai katonai konvojok elleni útszéli bombatámadások megduplázódtak az utóbbi év során, az élelmiszert, vizet, üzemanyagot, fegyvereket és muníciót szállító teherautó-oszlopokat heti harminc támadás éri. Javulnak a gerillák robbanóeszközei is, amelyek már arra is képesek, hogy egy páncélozott harcjármű egész legénységével végezzenek. Amerikai katonai források szerint szunniták tízezrei vesznek részt a megszállók elleni lázadásban, amelyet állítólag Irán segít, bár nem világos, miféle érdekkapcsolat lehet a síita Irán és a szunnita gerillák között a síita bagdadi kormány ellenében.

Az amerikai erők hiába folytatnak végeláthatatlannak tűnő harcot az al-Káida Abu Muszab al-Zarkavi vezette iraki szárnya ellen az északnyugati Anbar tartományban, egyes értékelések szerint a Bagdad nyugati szélétől a szír határig húzódó, jórészt sivatagos területen a terrorhálózat egyre inkább megveti lábát, mintha új szárazföldi bázist szerezne Afganisztán 2001-es elvesztése után. Hírszerzési források szerint Zarkavi mintegy ötezer emberrel rendelkezik, akik közül ezer-ezer szaúdi és jemeni, 300 jordániai, de sok a szíriai, marokkói és palesztin is. Zarkavi sikere állítólag meggyőző volt az al-Káida afganisztáni-pakisztáni hierarchiája számára, amely mintegy ezer "idényharcost" küldött Irakba. A terrorvezér szerint három éven belül az iraki ellenállás már külföldi segítség nélkül is képes lesz az amerikaiak elleni gerillaharcra. Az iraki al-Káida azonban már most halállal fenyegetett meg mindenkit, aki részt vesz az alkotmánytervezet létrehozatalában.

KERESZTES IMRE