Mahatma Gandhi © AP |
Az egymástól gyökeresen különböző két eset is jelzi, az éhségsztrájknak igen sokféle mozgatórugója lehet. Az utóbbi évtizedekben divatba jött például, hogy "magánzók" harcolnak ezen a módon. Ilyen egyéni akciót folytatott tavaly télen a londoni Downing Streeten Viktor Makarov, az Angliában már korábban is némi népszerűségre szert tett egykori KGB-s kettős ügynök. Az 1980-as években lebukott és az északi sarkkörön túl raboskodó, majd a vasfüggöny leomlása után Angliában letelepedett Makarov azért koplalt hetekig, mert úgy érezte, a brit kormány nem fejezi ki eléggé háláját: az elmúlt 12 évben csak egy szerény vidéki házra elegendő készpénzt és alkalmi segélyeket kapott. De a rendszerváltás óta Magyarországon is számosan próbáltak ilyen módon döntést kicsikarni apró-cseprő ügyeikben: folytatott már éhségsztrájkot kisnyugdíjas önkormányzati lakásért, illetve munkavállaló kifizetetlen bére miatt.
Akármennyire megrendítő is az éhezés, ez a fajta sztrájk is sztrájk: a szakértők a polgári engedetlenség egy típusaként, egyfajta passzív ellenállásként kategorizálják. "Az az ember választja, aki kiszolgáltatottnak, sarokba szorítottnak érzi magát, és úgy hiszi, nem maradt más fegyvere" - mondja Tamás Pál konfliktuskutató, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének igazgatója. Ezért olyan gyakori a börtönlakók éhségsztrájkja. "Ott is inkább a hierarchia alacsonyabb fokán álló rabok folyamodnak ehhez, az ügyesebbek máshogy is elintézik, hogy beszélőt kapjanak vagy másik cellába kerüljenek" - jelzi a kiszolgáltatottság fokozatait Boros János kriminálpszichológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. A saját életükkel ily módon zsarolók persze általában sejtik, hogy akciójuk következményeként esetleg a kényszertáplálást is vállalniuk kell. A börtönökben a leszíjazással járó fájdalmas művelet során a szájba vagy orrba vezetett szondán át táplálják a kényelmetlenséget okozó önpusztítót.
Az első éhségsztrájkra a szakirodalom szerint minden bizonnyal a 19. század végén kerülhetett sor. Egyesek a szabad sajtót és a nyilvánosságot is feltűnése hátterében vélik. "A sztrájkoló nem akar névtelenül szenvedni. Az éhségsztrájk tulajdonképpen gesztus, igazi célja, hogy hír legyen belőle" - ad új nézőpontot Tamás Pál. De szerinte e gesztus megjelenéséhez arra is szükség volt, hogy a 19. század közepére az európai kultúrában kialakuljon az egyén saját teste feletti rendelkezésének vágya. Erre enged következtetni az is, hogy az első híres éhségsztrájkolóknak a női egyenjogúságért vívott harcaik miatt bebörtönzött szüfrazsetteket tartják. Közülük egyeseket - így az angol Marion Dunlopot - éppen azért engedtek szabadon, nehogy az ügy mártírjává váljanak. De volt, hogy mindkét fél veszített: Mary Clarke, szintén neves emancipátor, belehalt a kényszertáplálásba (lásd nyitóképünket).
A hataloméhség jelenik meg az evésről való lemondásban - használt meghökkentő szójátékot egy pár évvel ezelőtti tanulmányában Thomas Macho, a berlini Humboldt Egyetem kultúrtörténet-tanára. Szerinte ugyanis nem véletlen, hogy a politikai fanatikusok és fundamentalisták - Robespierre-től Leninig - eléggé filigránok voltak. De ennél fontosabb, hogy Macho szerint indítékaik igencsak hasonlóak az éhségsztrájkolókéihoz. Csak az tudja a világot mozgásba hozni, aki tud éhezni, csak az remélheti lehetetlennek tűnő álmai beteljesülését, aki a "zabálás" hétköznapi csábítása helyett az utópikus jobb élet erkölcsére képes összpontosítani - ad a lemondás felmagasztalásával szinte vallásos színezetet elméletének a berlini kultúrtörténész. Az éhségsztrájk valóban sok tekintetben köthető a vallásosok által gyakorolt böjthöz (HVG, 1998. augusztus 1.). Ezzel cseng össze, hogy az éhségsztrájk klasszikusának számító, politikai okokból gyakran éhező Mahatma Gandhi módszere is a vallásból - a szigorú erkölcsiségű, a böjtöt fontosnak tartó indiai dzsainizmusból - táplálkozott. A brit uralom ellen kibontakozó indiai nemzeti mozgalom vezetője élete során többször tartott többhetes éhségsztrájkot, és rendre sikerrel járt. Így például az 1930-as évek elején meghátrálásra késztette a briteket az elnyomott indiai kasztot, az érinthetetleneket külön választókerületbe kényszeríteni akaró új alkotmány bevezetése kapcsán.
Az éhségsztrájkot a szakértők érthető módon az egyik legradikálisabb ellenállási formának tartják, hiszen az erre vállalkozó az életét teszi kockára - eltekintve persze azoktól a komolytalan esetektől, amelyeknek csupán a hírverés a célja. Klasszikus esetben a tiltakozók csak vizet és - manapság - legfeljebb vitaminkészítményeket fogyasztanak. "A koplalás során nem jut a szervezetbe fehérje, zsír és szénhidrát. Ennek következtében a szívizom kimerül, a kiválasztást igazgató máj működése leáll, és a szintén kiválasztást végző vese méreganyagokat halmoz fel" - tárja fel az éhhalálhoz vezető út stációit Sidó Zoltán belgyógyász-kardiológus, a Központi Honvédkórház főorvosa. E folyamat végkifejlete egyénfüggő, de ha az éhező a klasszikus receptet követi, maximum nyolc-tíz hetet él. Bár a legtöbb éhségsztrájk inkább figyelmeztető, figyelemfelhívó jellegű, a radikális éhkoppba jó néhányan belehaltak már. A rekorderek közé tartozik a német Holger Meins, a baloldali terroristacsoport, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) tagja, aki 1974-es elfogatása után vonta meg szájától a falatot, és csak 57 nap után hunyt el. De Magyarországon is történt haláleset három évvel ezelőtt: négynapos koplalása után szívroham végzett azzal a zöldhatáron elfogott orosz férfival, aki a határőrséget akarta gyorsabb ügyintézésre bírni.
Megoszlanak a vélemények arról, van-e értelmük az éhségsztrájkoknak. A politikai indíttatásúak általában úgysem tudják akaratukat a hatalomra rákényszeríteni. Ahogy ez a szabadulásukat éhezéssel követelő politikai foglyoknak sem sikerült a váci fegyházban 1960-ban (HVG, 1995. április 8.). A hazai büntetés-végrehajtás történetében egyetlen kollektív felzúdulásra került sor, amikor az 1956-os forradalom után lecsukott rabok sérelmezték a velük együtt bebörtönzött társaik egyéni kegyelmét - meséli Boros János kriminálpszichológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. E politikainak minősített lázongást néhány nap alatt letörték, a szervezőket - ítéletük meghosszabbításával egyidejűleg - kiemelték a közösségből. Előfordult persze, hogy teljesítették a lázadó óhaját, még ha nem is mindig úgy vagy akkor, ahogy elképzelte. Andrej Szaharov, a hidrogénbomba orosz atyja gorkiji száműzetésében az 1980-as években például azért éhezett, hogy kieszközölje: szívbeteg feleségét engedjék ki Amerikába gyógykezelésre. Kérését végül teljesítették ugyan, de csak azután, hogy őt magát kiengedték a kórházból, ahova a sztrájk okozta legyengülés miatt szállították.
Nem mindenütt ennyire "humánusak". Míg Magyarországon a börtönökben, akárcsak Guantánamón, a kényszertáplálást vetik be, Írországban és Skandináviában - tudjuk meg Boros Jánostól - a rabok akár a végsőkig is elmehetnek. "Igaz, emiatt ott jóval kevesebb is az éhségsztrájkoló" - von mérleget a kriminálpszichológus. De persze nem kell azt gondolni, hogy a honi börtönökben egyből szondával esnek a sztrájkolónak. Boros szerint a hazai büntetés-végrehajtás kifinomult gyakorlatában az elkeseredett önpusztítók megtöréséhez olykor az is elég, ha odaültetnek eléjük néhány, jóízűen pörköltet falatozó rabtársat.
SINDELYES DÓRA