A futball-vb-k legnagyobb botrányai

Ő még csak tizenhét

Négy hónap múlva kezdődik a 18. foci vb. Egy kis emlékeztető, mikor és hol rendezték a tornát, hányan neveztek, hány csapat jutott be, és melyik gárda nyerte meg a  kupát. 1930 Uruguay 13/13/ Uruguay 1934 Olaszország 32/16 Olaszország 1938 Franciaország 36/15 Olaszország 1950 Brazília 30/13 Uruguay 1954 Svájc 38/16 NSZK 1958 Svédország 53/16 Brazília 1962 Chile 56/16 Brazília 1966 Anglia 68/16 Anglia 1970 Mexikó 71/16 Brazília 1974 NSZK 72/16 NSZK 1978 Argentína 56/16 Argentína 1982 Spanyolország 76/24 Olaszország 1986 Mexikó 109/24 Argentína 1990 Olaszország 105/24 NSZK 1994 Egyesült Államok 138/24 Brazília 1998 Franciaország 187/24 Franciaország 2002 Dél-Korea és Japán 191/24 Brazília 2006 Németország 193/36 ? Az idei tornáról nálunk is olashat! Külön rovat a hvg.hu-ban a németországi foci-vb-ről!

Ábécérendbe szedtük a labdarúgó-világbajnokságok hírnevének legtöbbet ártó jelenségeket, és felelevenítjük a 17 eddigi torna legcsúnyább, legkínosabb és legtragikusabb pillanatait. Nem kell izgulni, tudjuk, nem elsősorban ezekről szól kedvenc játékunk, de szeretnénk rajta mihamarabb túlesni, hogy a következőkben csak a szép dolgokról írhassunk.

Bírók

Rego (brazil) – Van Moorsel (holland), Mattea (olasz), Eklind (svéd) – Griffiths (walesi), Latisev (szovjet), Garrido (portugál), Dubach (svájci) – Ithurralde (argentin), Corver (holland) Moreno (ecuadori). A fenti tizenegy nem valamiféle a vb-k történetének legjobbjaiból összeállított álomcsapat, hanem a legrosszabb bírók rémálom-tizenegye. És a cserepadon sem akárhányan ülnek, kitelne belőlük egy másik gárda. Olyan férfiúk ők, akik elnézték a történteket, nem láttak, nem ítéltek vagy szimplán elcsalták a meccset. Néhány hírhedett sípmesterről bővebben is, hiszen a további oldalakon is beléjük futunk majd.

Az első vb legemlékezetesebben rossz bírója Rego. A brazil „kanári” azzal kezdte ténykedését, hogy az argentinok vezető góljának megszületése után rögtön, már a 84. percben lefújta a meccset. Az elképedt franciák reklamáltak, mire a bíró lejátszatta a maradék hat percet, az eredmény azonban már nem változott (1–0). Ugyanő vezette az Uruguay–Jugoszlávia elődöntőt is. A dél-amerikaiak által 6–1-es győzelemmel abszolvált meccsen közel sem volt ekkora különbség a két csapat között, csakhogy míg Rego a jugók vezetésénél egy alapvonal mögött álló fotósról visszapattanóból elért gólt megadott a hazaiaknak, addig annulált egy teljesen szabályos délszláv találatot. A találkozó képe így alapjaiban változott meg, és a hazaiak lemosták a jugókat.

1950-ben Griffiths spori is a hazai, a brazil csapatot segítette győzelemhez. A mérkőzésre kivonuló jugoszláv Mitics beütötte a fejét egy vascsőbe, és amíg a játékos sebét ellátták, a sípmester jelet adott a kezdésre. A létszámelőnyt a hazaiak már a 3. percben kihasználták, de a plávik végig közel voltak a döntőt jelentő egálhoz, hogy aztán az utolsó előtti percben a dél-amerikaiak lőjenek még egyet.

A svéd Fredrikson két vb-n is észrevétette magát. 1986-ban a belga–szovjet meccsen két lesgólját is megadta a németalföldieknek, hogy aztán azok a hosszabbításban kivívják a győzelmet. A négy évvel későbbi második alakításának is a szovjetek voltak az áldozatai: az argentinok elleni találkozón 0–0-nál a gólvonalon álló Maradona kézzel ütötte ki Kuznyecov gólba tartó labdáját. A svéd sípja néma maradt, nem úgy a feledhetetlen Lobanovszkij mester, aki örökre eltiltotta volna a skandinávot a bíráskodástól.

Végezetül essék néhány szó az előző torna negatív hőseiről. Először Byron Moreno bíróról, akiről négy éve különösen sok szó esett, különösen Itáliában. Ő az olaszok Dél-Korea elleni nyolcaddöntőjét dirigálta. Azzal kezdte, hogy a meccs elején adott egy potyabüntetőt a hazaiaknak, de azt Buffon kifogta. Sőt Vieri révén az olaszok vezetést is szereztek, amire a bíró úgy reagált, hogy az ázsiaiaknak mindent megengedett, míg a taljánokat következetesen nem engedte át a felezőn. Ténykedése eredményes volt, mert a rendezők csapata kiharcolta a hosszabbítást, amely során Tottit (igazságtalanul) szimulálás miatt állította ki, és nem adta meg Tommasi teljesen szabályos találatát, amivel – mivel az aranygól szabály volt életben – az olaszok biztosan nyertek volna. Eztán jöhetett a koreaiak győztes gólja. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) szóvivője szerint Moreno csak kisebb hibákat vétett.

Ki tudja, a jövőbe láthatott, mert az egyébként korábban igen jó benyomását keltő egyiptomi Ghandour ha nem is fújta el az egész meccset, de a dél-amerikai kollégájánál nagyobbakat hibázott: két szabályos spanyol gólt nem adott meg – persze újra csak a dél-koreaiak ellen.

Schumacher és Battiston. Itt még áll

A focitól sohasem állt távol a durvaság. A futball ősének számító középkori városok közti labdajátékokban minden eszköz megengedett volt, hogy az ellenfelet magakadályozzák a cél elérésében. A gyakran tömeges csonttöréssel végződő viadalokat a hatalom és az egyház gyakran betiltotta, a játékszenvedélynek azonban csak időlegesen lehetett gátat szabni. A határozott és a durva védőn gyakran ugyanazt értették, a „vagy a labda, vagy a baba” jelszavát maguk az edzők adták ki. És ez a „védekezési szisztéma” különösen addig, amíg a mérkőzés közben nem lehetett cserélni – a vb-ken egészen 1970-ig! –, igencsak eredményes volt.

A világbajnokságokon sok emlékezetesen durva meccset játszottak, ilyen volt mindjárt az elsőn a Románia–Peru. A vesztésre álló dél-amerikaiak csatárja páros lábbal ugrott Steinernek, akinek a lába eltörött. Nem járt jobban Stanciu sem, akinek pedig a térdkalácsát rúgták szét. A románok (kilencen) ezek ellenére is hozták a meccset (3–1). Kár, hogy csak kevesen láthatták, mert a vb-k történetének a legkisebb nézőszámú találkozója volt ez, mindössze 300 néző volt rá kíváncsi. Lábtöréses meccs volt még a jugoszlávok és a bolíviaiak közti is, amelyiken a dél-amerikaiak tízen maradtak pályán. De az 1930-as vb messze legdurvább derbijét Argentína és Chile játszotta egymás ellen. A tízperces csihi-puhiba még a közönség is beszállt, a megbékélés után a bíró pedig nagy bölcsen nem ítélt semmit.

Battiston hordágyon. Itt már fekszik

A következő „kőkemény” vb a svájci volt. A mi Puskás Öcsinket a csoportselejtezőkön 5–1-es állásnál a nyugatnémet Liebrich szándékosan letalpalta, a „száguldó őrnagy” lesántikált, és a döntőig játékba se állt. De addig még a magyaroknak meg kellett vívniuk a „berni csatát”, a „brazil” negyeddöntőt. Előbb Julinho és Didi is kiállítást érően szabálytalankodott, majd Maurinho lerúgta Tóth II-t, aki ugyan visszatért a pályára, de játszani már nem tudott. Mindegyik faultoló maradhatott. A második félidőben N. Santos felrúgta Bozsikot, mire a magyar fedezet ököllel fenyegette meg a brazilt – kettős kiállítás. 4–2-es magyar vezetésnél a 88. percben Humberto beleszállt Buzányszkyba, a brazil pirost kapott. Az öltözőfolyosón folytatódott a csata, az elkeseredett dél-amerikaiak cipőkkel és szódásüvegekkel vártak a mieinkre. (Boldog idők, amikor a focisták még nem decens flakonokba palackozott szintetikus löttyökkel pótolták a folyadékot, hanem szódával, fröccsel és sörrel!) A szemtanúk szerint az aranycsapat a harmadik felvonásban sem vallott szégyent.

1962-ben a házigazda chileiek az olaszokkal „játszottak” valami hasonló. De itt a bíró, az angol Aston egyoldalú ténykedése mérgesítette el a helyzetet. A thai boksszal vegyített focimeccsen két olaszt is leküldtek, de egyiküket, a maradni akaró Ferrinit végül csak a rendőrök bírták jobb belátásra. A 12 chilei végül 2–0-ra győzte le a 9 zilált taljánt.

1966-os angliai vb-n a németek és az uruguayiak meccse is emlékezetes volt. A második félidő elején, 1–0-ás német vezetésnél ereszkedett le a lila köd az urukra. Az angol Finney előbb leküldte az Emmerichet megrúgó Trochét, aki levonultában még behúzott egyet Overathnak. Aztán jött Silva kiállítása, aki nem akart levonulni a játéktérről, és ezért rendőrök kísérték le onnan. A vége sima 4–0 a germánoknak.

A spanyol mundial bizonyos értelemben a védekezés, a durva defenzíva apoteózisa volt. Sokak hajlamosak ezt a catanaccióval és kupát végül elhódító olaszokkal azonosítani, de bár a talján védelem Hispániában is „jól muzsikált” (értsd: olykor szólt a csontzene rendesen), és Gentile valóban kikészítette a siheder Maradonát, de az ellenfél aprításában mégiscsak a nyugat-európai védelmek jártak elől. Elsősorban a kapusok ámokfutására emlékezünk jeges borzadállyal. Itt van mindjárt Pfaff, aki a mi Fazekasunkat ütötte el kíméletlenül (ha nem teszi, valószínűleg továbbjutunk). De a belga kapusideál tettét a német kollégája überelni tudta. Schumacher a kitörő Battistont bestiális módon gyalulta földbe. Neki megérte, mert a németek végül is a döntőbe jutottak. A bíráskodás akkori színvonalát minősíti, hogy mindkét cerberus a pályán maradhatott.

Talán nem itt lenne a helye, mert nem a szűken vett brutalitásról van szó, de szót kell ejtenünk Rijkaard filmszakadásáról a '90-es olasz vb-n. Az idegei feletti kontrollt elvesztő holland klasszis nemcsak felrúgta, majd szidalmazta Rudi Völlert, hanem le is köpte. A bíró legalább a sportszerűtlen németalföldit kiállította.

Daniel Nivel és támadói. Rögzített helyzet

Szurkolói atrocitások, a futballhuliganizmus sokáig elkerülte a vb-ket (leszámítva az első torna argentin–chilei derbijét), hogy aztán 1990-ben – egyáltalán nem előzmények nélkül – az angol „szurkolók” fenekestől fordítsák fel Szardíniát és Szicíliát. Mindez kismiskának bizonyult, az 1998-ban történtekhez képest, amikor angol és német hordák dúlták fel Marseille-t és Lens-t. Előbbiben az angolok a tunéziai drukkerekre támadtak, hogy azok aztán – élvezve a kikötőváros egyébként sem kicsiny muzulmán közösségeinek támogatását – visszavágjanak. A polgárháborús állapotot a francia csendőrségnek csak egy nap alatt sikerült felszámolni.

Lens, pontosabban Daniel Nivel csendőr pedig a futballerőszak áldozatainak szimbólumává vált. Ez az álmos észak-francia bányászvárost német vandálok dúlták fel. Közülük hatszázat saját rendőreik is különlegesen veszélyesnek minősítettek. Körükből kerültek ki azok, akik vasdoronggal eszméletlenre, majdnem halálra verték Nivelt. A bűntettet mindenki láthatta, mert kamera rögzítette, és a tévék is bemutatták, hogyan rugdosták tovább a garázdák a már mozdulatlan áldozatukat. A tettesek háromtól tíz évig tartó börtönt kaptak, Nivel sokáig kómában volt, majd felépült, de nem gyógyult fel teljesen. A német labdarúgó szövetség derekasan viselkedett: az áldozat javára alapítványt hozott létre, róla elnevezett focitornát rendez, és Nivelt díszvendégnek meghívták az idei vb-re is.

Madjer algériai focimágus. A sarkával áll bosszút

E téli ruhadarabot viszonylag ritkán veszik elő a nyári rendezésű világeseményen, de azért volt erre is példa. A ritkább előfordulást elsősorban az egyenes kiesési rendszer túlsúlya magyarázza. Több tornán csak ilyen meccsek voltak, és a vb-k történetében is ezek a meccsek vannak többségben. Az is javított a helyzeten, hogy az 1986-os vb óta a csoportmeccsek utolsó körét kötelezően egy időben bonyolítják. (Már ’74-ben és ’78-ban is így volt, de aztán a FIFA visszakozott.)

A 1978-as vb-n elméletben a középdöntők utolsó párharcait is egy időben kellett volna lejátszani. Csakhogy a házigazda argentin szövetség a FIFA-nál elérte, hogy a tévés közvetítésekre tekintettel csapata később kezdhesse a meccseit. Így már annak tudatában léphetett Peru ellen a pályára, ha legalább 4–0-ra győz, kiejti az azonos ponttal végző Brazíliát, és döntőbe jut. Az eredmény 6–0 volt az addig jól muzsikáló peruiak ellen.

A másik híres bundát négy évvel később húzták elő a gardróbból. Algéria legyőzte az NSZK-t és Chilét, és egyetlen eredmény kivételével továbbjutott volna a csoportjából. Természetesen ez az egyetlen eredmény született meg az NSZK–Ausztria meccsen. A németeknek 1–0-ra kellett megverni a sógorokat ahhoz, hogy mindketten továbbmehessenek. A kívánatos találat már a 12. percben megszületett, és a két manschaft ezután úgy reprodukálta az Anschlusst, hogy át sem lépte a felezővonalat. A nézők már a meccs alatt Havelange FIFA-elnök lemondását követelték. Algéria is tiltakozott, mindhiába, a FIFA nem zárta ki a bundázókat. Ausztria a középdöntőben elhullott ugyan, de a németek döntőt játszottak. Még mondja valaki, hogy a sport igazságos!

Moreno sárgát oszt ki. Színre szín © AP

A házigazda minden sportágban előnyben van: különösen igaz ez a labdarúgásban, amelyben már szerencsére el is ismerik: „az idegenben lőtt gól kettőt ér”. Csakhogy a vb-ken nincs visszavágó, tehát a vendégnek egyetlen meccsen kell legyőzni a házigazdát, ami nem kis feladat. Ezt bizonyítja, hogy az eddigi tizenhét tornából hatot az – egyébként is többnyire focinagyhatalomnak számító – vendéglátó nyert, kétszer-kétszer végzett a második, illetve a harmadik helyen, és hatodiknál hátrébb csak Spanyolország, az Egyesült Államok és Japán került.

A helyismereten, a közönség buzdításán túl bírói segédlet és a FIFA feltűnő előzékenysége is növeli a vendéglátó esélyeit. Így volt ez már a legelső és a legutóbbi tornán is. Csak a segedelem mértéke változott. 1930-ban ugyan a rendező Uruguay valóban élvezte a játékvezetők jóindulatát, de valóban nagyszerű alakulat volt, amelyik az előző két olimpiát – amikor még profik is szerepelhettek a játékokon – megnyerte. Nem így Dél-Korea legjobb esetben is csak ügyes iparosokból álló csapata, amelyiknek Portugália elleni csoportmeccsén két luzitánt állított ki az argentin Sanchez. Aztán jött az ecuadori Moreno által hozott olasz, majd az egyiptomi Ghandour biztosította spanyol meccs, és a társrendező már a négy között volt. Sokak szerint az elődöntőt csak azért nyerték meg a németek a koreaiak ellen, mert míg az aranycsatára Japánban került sor, addig a bronzra Dél-Koreában.

Hegyi Iván Labdarúgó vb-könyve szerint a nemzeti csapat nagy menetelése alatt a The Korea Times azzal a pimasz címmel jelent meg: „Arrivederci, adios, goodbye, a vb-nek nincs szüksége rátok!” Majd a cikkben az állt: „a futball alapszabálya: amelyik csapat nem készül fel rendesen, az nem marad versenyben”. A Népszabadság szakírója szerint: a koreaiak nem csupán a futballhisztériának, „de a cinizmusnak sem szabtak határt”.

Majdnem ekkora támogatást kapott korábban az argentin és a spanyol gárda is. Az argentinoknak nemcsak a bírók, de a FIFA is a segítségére sietett, amikor előzetesen engedélyezte, hogy a párhuzamos meccsek esetén később játszhasson, mint a másik pár. Így nyílt lehetősége bundázásra, de erről majd később. Ők élni tudtak a sanszokkal, a spanyolok viszont nem. Viharos bírói hátszéllel éppen hogy csak túlélték a csoportkört, hogy aztán a középdöntőben meccset se nyerjenek.

Az 1966-os angol vb-ről a hazai pályát emlegetve persze mindenkinek Hurst gólja jut először eszébe: bent volt, vagy nem volt benn a nyugatnémetek elleni döntőn. A portugálok Schwinte játékvetőre se szívesen emlékeznek, aki az elődöntőben csak az egyik angol kezezésért adott tizenegyeset nekik, a másiknál a sípja néma maradt, így Anglia 2–1-es győzelmével a döntőbe jutott. De valamivel mókásabb történet az argentinoké, noha ők ezen persze ma sem kuncogtak. Történt, hogy egy nappal a házigazdákkal vívandó negyeddöntő előtt a dél-amerikaiakat nem engedték edzeni a Wembleyben, mondván, agárversenyt rendeznek a stadionban. És tényleg! A megtépázott idegzetű argentinok közül kettőt is kiállítottak, és így is csak 1–0-ra nyertek az angolok.

Beckenbauer és Schön kapitány. Még szép, hogy tudták

A lebonyolítási rend többször változott a vb-k 76 éves története során. Többnyire előnyére, de akadtak visszalépések is. A döntőn résztvevő csapatok száma befolyásolja, hogy hogyan fusson a torna. Ebben minden esetben a 102 esztendős, 207 tagállamot számláló FIFA dönt.

Az első tornát kivéve az összest megelőzték előselejtezők. Pozitív változás: annak ellenére, hogy nőtt a benevező csapatok száma, igazságosabbá vált a kvalifikáció. A nemzetközi szervezet a futball elterjedésével párhuzamosan egyre több helyet biztosít Európán és Dél-Amerikán kívüli csapatoknak, méghozzá úgy, hogy a foci szállásterületének számító kontinensekről bekerülő csapatok száma sem csökken. Az azonban már fogas kérdés, hogy mi lesz a következménye a mezőny 32-re dagasztásának. Júliusra biztosan okosabbak leszünk.

A legegyszerűbb módon az 1934-es és 1938-as torna zajlott: mind a 16 csapat egyenes kiesési rendszerben küzdött egymással. (Pontosabban ’38-ban csak 15, mert közbe jött az Anschluss, és közvetlenül a vb előtt a német válogatottba beolvasztották a szintén a tornára kijutó osztrákokat.)

1930-ban számos furcsaság mellett talán az a legmókásabb, hogy a harmadik helyet a FIFA döntőbírósága adományozta oda a jugoszlávoknak. A bronzért ugyanis nem volt meccs, de az ítészek úgy gondolták, hogy a délszlávok méltóbbak rá, mint az amerikaiak.

Egyedül 1950-ben nem rendeztek „kétcsapatos” döntőt, hanem a fináléba jutott négy alakulat körmérkőzésben döntött a helyezésekről. Tanulságos, hogy az egyetlen meccsel rögtön a döntőbe jutó, így a brazilnál két meccsel kevesebbet játszó uruguayi válogatott nyerte a kupát.

A csonka mezőnyű vb-ktől eltekintve a svájci volt a legzavarosabb. A 16 válogatottat négy négyes csoportba osztották, de csak két meccset játszottak, a FIFA ezzel akarta a torna idejét csökkenteni. Bár pontegyenlőség esetén a csapatoknak így is harmadik meccsen kellett eldönteni, hogy ki menjen tovább. Túlórára kényszerült a későbbi győztes NSZK is Törökországgal szemben. A tornán nem volt kiemelés, ezért fordulhatott elő, hogy míg az 1950. június 4. óta veretlen Magyarországnak az előző vb két döntősén keresztül vezetett az útja a fináléba, addig a germánoknak a jugókat és az osztrákokat kellett ehhez legyőzni.

A nyugat-németeknek ugyanilyen malacuk volt 1974-ben is. Az őket nagy meglepetésre megverő, csoportgyőztes NDK Brazíliával, Hollandiával és Argentínával került egy középdöntőbe, míg az NSZK a lengyelekkel, a svédekkel és a jugókkal. Persze, sokan mondják, tettek is ezért, hiszen biztos továbbjutóként passzolták le a keleti rokonnak a meccset, amelyik meg volt olyan mafla, hogy politikai sikerként ünnepelje a farkasvermet. (Németország idén se panaszkodhat a sorsolásra, a Costa Rica–Lengyelország–Ecuador-hármas mindegyike verhetőnek tetszik.)

Jót tett a vb-knek, hogy 1990-től bevezették a győzelmek pontpremizálását, vagyis a győzelemért három, a döntetlenért egy pont jár. Továbbra is gondot jelent viszont a kiesési szakaszban a döntetlen. Korábban, ha hosszabbításban sem volt döntés, újrajátszották a meccset (1954-ben volt az első ráadás), az első meccset, amin büntető döntött, a németek játszották a franciákkal 1982-ben. Azóta megszokottá vált, hogy az egyenes kiesésénél tizenegyesek döntenek a továbbjutásról, sőt 1994-ben már a fináléban is büntetők ítéltek a kupagyőztes személyéről. Sokan vélik úgy, hogy kalandorság a szerencsére bízni mindezt, szerintük a meccs vagy a hosszabbítás előtt kellene lerúgatni a büntetőket, vagy mint a vívásban, sorsolással kellene kijelölni az egálhelyzet „kedvezményezettjét”.

Berlini német-angol 1938-ban. Udvarias karlendítés

A politika és a labdarúgás kapcsolatának feltárása újabban a szociológia és a történettudomány kedvelt területe lett. Számos vb vált politikai eseménnyé, noha az olimpiai játékoknál látványosabb a két szféra közötti összefüggés. Nyilvánvalóan már a vb-helyszín kijelölésénél is fontos szerepet játszanak politikai szempontok. Így volt mindjárt az elsőnél is: Uruguay 1930-ban függetlenné válásának századik évfordulóját ünnepelte, s a centenáriumi ünnepségsorozatot a vb, a százezres Estadio Centenario átadása, illetve a hazai csapat diadala koronázta meg. A dél-amerikai államokat egyébként is szívesen azonosítják saját vezetőik valamiféle Futbóliákként.

A foci tényleg roppantul sokat jelent arrafelé. Legendák keringenek arról, hogy az 1950-es döntő elvesztése miatt a brazil drukkerek tömegesen lettek volna öngyilkosok a Maracanában, vagy hogy négy év múlva magyaroktól elszenvedett vereség után két brazil a berni stadionban vágta volna fel az ereit. 1958-ban az argentinok korai kiesése miatt tört ki lázadás, amit a karhatalomnak kellett leverni. Általában is elmondhatjuk, hogy a diktátorok előszeretettel sütkéreznek a focisikerek fényében. A Jorge Videla vezette népszerűtlen junta ’78-ban némi időt nyer az argentin vb-sikerrel, hogy aztán előbb a tábornok távozzon, majd a falklandi háború után a rendszer is összedőljön.

Latin-Amerikában nemcsak polgárháborúk, hanem háború is robbant már ki vb-meccsek miatt. 1969-ben az azonos selejtezőbe került Honduras és Salvador közt tör ki fegyveres határkonfliktus, az ún. futballháború. (A mexikói vb-re kikerülő Salvador egyébként mindhárom csoportmeccsét elveszítette.)

Európában sem ritka, hogy egy vb-siker politikai jelentőséget nyer. Bármennyire is fáj még most is nekünk, pozitív példa erre, a nyugatnémetek svájci sikere, amikor az esztelen náci rendszerbe és az elvesztett háborúba belerokkant ország magára talál, és úgy érzi, törekvéseit sportolói teljesítménye hitelesíti az európai közvélemény előtt.

Negatív példából azonban több látványosabb van. Az európai diktátorok és diktatúrák is szomjúhozták a futballsikereket. Nem véletlen, hogy Mussolini – miután az eredetileg kijelölt Svédország visszakozott – mindent megtett a második vb megszerzéséért. A csapat nyert, a közönség a döntőn extázisban harsogta, hogy „Duce, Duce!”, amit a rádiók minden lakásba elröpíthettek. És a győztes csapat is, amikor átvette Mussolinitől – a torinói stadion akkori névadójától – a kupát, fasiszta karlendítéssel köszöntötte a vezért.

Hitleréknek nem sikerült megközelíteni az olaszok sikereit, pedig Goebbels naplójából is világos, jól tudták, a fociban aratott diadalokhoz nem érnek fel az evezős pályákon szerzett olimpiai aranyak, bármennyi is legyen belőlük. A focisták többsége sohasem a politikai éleslátásáról volt híres, forradalmár se volt sok közöttük, így maguk is szívesen veszik a hatalmasok dörgölődését. Az itt látható kép az angol és német csapat 1938-as berlini meccsén készült, amikor az udvarias angolok maguk is náci karlendítéssel üdvözölték a közönséget és a díszpáholyt (a kezdőben volt a 23 éves Stanley Matthews is).

A szovjet blokk országai 1950-ban egységesen szabotálták a vb-t, a korra jellemző, hogy csak a Moszkva által kiátkozott titóista Jugoszlávia vett részt rajta. 1954-re jelentősen megváltozott a helyzet, a létező szocialista országok bizonyítani akarták, hogy fociban is jobbak, mint a kapitalisták. Magyarországnak ebben kulcsszerep jutott. A teljesen államosított klubfutball – amiben kulcsszerepe volt a Néphadsereg csapatának, a Honvédnak (egykor Kispest) és az államvédelemének, a Vörös Lobogónak, majd Bástyának (egykor MTK) – teljesen alárendelődött a válogatott nemzetközi szereplésének, és a pozitív rendszerimázs kialakításában központi szerepe lett Puskáséknak. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a berni döntő után a tömeg tört-zúzott Budapesten, és rövid időre kitört a focialista forradalom. Merészebbek odáig is elmennek, hogy ’56-hoz nemcsak Sztálin halála, Nagy Imréék revizionizmusa, hanem a berni vereség is kellett.

Uruguayi öröm a Maracanában. Készületlenül érte őket

A torna megszervezése a FIFA és a rendező ország közös feladata, de a felelősség oroszlánrésze a házigazdáé. Voltak pompásan megszervezett tornák, mint például a ’90-es olasz vagy ’94-es amerikai, amelyek a jelentős bevétel és az óriási közönség dacára sem alkottak maradandót. És voltak kicsit slamposabbak (például mindkét mexikói), amelyek a szervezési hibák ellenére is feledhetetlenek maradtak. Persze – példánál maradva – nem a rendezés vagy a döglesztő hőség, hanem egy csapat (a brazil), illetve egy játékos (Maradona) miatt.

Az első vb-n a szervezők minden igyekezete ellenére csak négy európai csapat vett részt, nem voltak ott a vén kontinens legnagyobbjai, például az angolok, az olaszok, az osztrákok és a magyarok sem. Négy év múlva az uruguayiak tartották a szavukat, és nem mentek el az olasz szervezésű tornára, mondván, ők se jöttek el hozzájuk.

Később már nem kellett a szervezőknek lasszóval fogniuk a jelentkezőket, akadt belőlük elég. A vb-k növekedésével párhuzamosan egyre nagyobb befektetés előzte meg a tornákat. Brazília például a kétszázezres Maracanát ígérte meg a FIFA-nak, hogy aztán ne készüljön el vele időre, csak a négyes finálé meccseire. Még nagyobb gondot jelentett azonban a résztvevő csapatoknak a színhelyek közti irdatlan távolság, a feszített menetrend miatt a hosszú és viszontagságos utazások jelentősen visszafogták a riválisok teljesítményét, miközben a házigazda Rióban maradt.

A nagy távolság, a minden addiginál több, összesen húsz helyszín a példás szervezés ellenére is rányomta bélyegét a legutóbbi vb-re. Dél-Korea és Japán közti folytonos ingázásra kényszerültek a csapatok, az újságírók és a szurkolók is. Bár az is igaz, hogy az amerikai vb-n az utazások nem jelentettek akkora gondot, mint Ázsiában.

Maradona bekezezi a labdát. Kész átverés © AP

A vesztes csapat gyakran találja meg a vereség okát külső körülményekben. Vitatja a bekapott gólt, protestál az által szerzett, szabályosnak vélt, de a bíró által annullált találatért. Sokszor az efféle sirámok teljesen jogosak, a modern videotechnika ma már lehetővé teszi, hogy a legtöbb vitás kérdésre egyértelmű választ adjunk, de a FIFA mindeddig elutasította a videó meccs közbeni használatát. „A bírónak nincsen videója!” – replikáznak hetykén a foci korifeusai. Pedig sokszor segített volna.

1934-ben például több éles helyzetben lesgól döntött, így jutottak tovább az osztrákok a franciákkal szemben, hogy aztán ők meg szintén lesről esett találattal essenek ki az olaszokkal vívott meccsükön.

1938-ban a brazilok óvással vitatták, hogy az olaszok második, győztesnek bizonyult tizenegyes gólját nem előzte meg szabálytalanság. A beadványt persze elutasították.

Nekünk a legfájdalmasabb Puskás a berni döntőben meg nem adott gólja. „Lesállás, lesállás, lesállás” – Szepesi György szívszaggatóan előadott siratója kiirthatatlanul beleégett a magyar férfilakosság idegdúcaiba. 3–3 lett volna, és ki tudja, mi lett volna a vége, ha Ling bíró megadja. De nem adta meg, győzött az NSZK.

Tichy Lajosnak sem volt nagy szerencséje a kapufákkal (vagy a taccsbírókkal), 1958-ban és ’62-ben egy-egy kapufáról gólvonal mögé tartó lövését sem látták gólnak. Különösen az utóbbi volt fájó, mert az a csehszlovákok elleni negyeddöntőn csattant a léc, 0–1-es állásnál.

Az angolok 1966 óta igyekeznek tudományos módszerrel bizonyítani, hogy Hurst labdája a londoni vb-döntőm 2–2-nél a gólvonal mögé került, a németek pedig szintén a tudományt hívják segítségül, hogy nem volt benn. Azért, ne felejtsük, végül a britek 4–2-re nyertek, Hurst a hosszabbítás utolsó percében lőtt egy vitán fölül állót is.

1982-ben olyan történt, amire nem igen van példa, nemhogy vb-n, de még a megye III-ban sem: a játékvezető visszavont egy előtte megadott lesgólt. A találatot a franciák (Giresse) érték el Kuvait ellen, de az arab szövetség burnuszos elnöke berontott a pályára, majd leparancsolta játékosait a játéktérről. A szovjet Stupar, hogy a meccs mehessen tovább, revidiálta döntését. A franciák a szürreális jelenetek ellenére is győztek 4–1-re.

A leghíresebb megadott nem-gól természetesen Maradonáé, aki olyan ügyesen ütötte el balkézzel a labdát az angol kapus mellett, hogy Shiltonon kívül először alig volt valaki, aki kiszúrta volna turpisságot. Valahogy az angolokon kívüli világ még úgy is, hogy tudja, a találat szabálytalanul esett, máig jólesően gondol erre a gólra, mint egy futballhérosz utánozhatatlan olimposzi csínytevésére.