Hajtóvadászat eltűnt kincsek után

Matthew Bogdanos

A görög származású Bogdanos a Bucknell Egyetem klasszika-filológia szakán és a Columbia Egyetem jogi karán szerzett diplomát. 2001. szeptember 11. után újra behívták aktív szolgálatra. Az afganisztáni terrorellenes akcióban való részvételéért bronzcsillaggal tüntették ki, majd két szolgálati időszakot töltött Irakban. 2005 októberében helyezték ismét tartalékos állományba.

Matthew Bogdanos tengerészgyalogos ezredes szolgált Afganisztánban és Irakban is, utóbbi helyen szerzett tudomást az Iraki Nemzeti Múzeum kifosztásáról. Bogdanosból ekkor előjött az elszánt nyomozó izgatottsága és a felmérhetetlen értékű kultúrkincsek iránti rajongás: az ezredes csapata feladatait önállóan – csaknem önkényesen – kiterjesztette az iraki múzeumban történt események és az eltűnt műkincsek  felderítésére.

A HVG Könyvek kiadásában nemrégiben magyarul is megjelent könyvében Bogdanos ezredes a helyszíni tudósítás közvetlen erejével beszéli el a bagdadi kalandot – a regényt, amely mégis igaz. Kétszínűség, titkok, akciók, váratlan fordulatok kavarognak a történetben, amelyben Bogdanos megpróbálja kideríteni, mi történt a páratlan műkincsekkel a háború káoszában. Leírásaiban szinte látjuk a razziák pergő eseményeit, érezzük a tárgyalások légkörét. Nyomon követhetjük a tárgyak visszaszolgáltatásáról szóló megbeszéléseket, a széfek berobbantását, a nyomozótisztek elvegyülését a bagdadi bazárban, követhetjük a lopott műkincsek nyomát Zürichtől Ammanon, Lyonon, Londonon át – egészen New Yorkig.

Bagdadi tolvajok

Megrendelem a könyvet

A Bagdadi tolvajok című könyv legnagyobb erénye a valóság tényszerű feltárása; az, hogy végre pontos adatokkal illusztrálva láthatjuk a mezopotámiai műkincsek sorsának egyes állomásait. Bogdanos feltárja, milyen piszkos kapcsolatok működnek a nemzetközi műtárgy- és régiségkereskedelemben, korrigálja a média túlzó reakcióit és tévedéseit, tisztázódik, mit loptak el a bűnözők, mit rejtettek el és mi az, ami máig hiányzik.

A továbbiakban Bogdanos könyvéből olvashatnak részleteket.

© Matthew Bogdanos

2003 áprilisában, amikor Irakba érkeztünk, hogy felmérjük, milyen károkat okozott a fosztogatás az antik műkincsekben, rengeteg becslés forgott közszájon. Bagdadtól Baton Rouge-ig mindenkinek volt erre vonatkozó elmélete, de tettünk rájuk. Az invázió kiélezett helyzetében nyomozó csapatomnak leginkább a félretájékoztatással, a túlzással és a koholt történetekkel kellett megharcolnunk. A fosztogatók "belső emberek" voltak. A fosztogatók amerikai katonák voltak. A fosztogatók azon ötvenezer bebörtönzött köztörvényes iraki elítélt közül kerültek ki, akiket Szaddam Husszein szabadon engedett, hogy üdvözöljék a megszállókat. Voltak igazán sötét, sőt, paranoiás elméletek is: a fosztogatók Bagdadba akkreditált diplomaták voltak. A fosztogatók a Bond Street és a Madison Avenue műkereskedőinek megbízásából dolgoztak, akik már egy évtizede vártak az alkalomra, az újabb amerikai invázióra.

A fosztogatással kapcsolatban a legnagyobb torzítás a kár mértékére vonatkozott. Riporterek jelentéseikben azt a hírt röppentették az éterbe, hogy mintegy 170 000 tételt loptak el, mely becslés, mint hamarosan megállapítottuk, a tizedik hatványra emelte a veszteséget. Ám ha a kezdeti sajtójelentések nem is lettek volna ennyire vadul túlzók, legelső feladatunk akkor is az lett volna, hogy teremről teremre haladva, polcról polcra leltározzuk fel, mit vittek el és mi maradt, közben pedig nyomok, bizonyítékok után kutassunk. Az antik tárgyakat őrző múzeumnak antik leltárrendszere volt, amit ráadásul még az is súlyosbított, hogy a katalógus igen összetett rendszere miatt több tízezer nemrégiben felfedezett tárgy még katalógusszámot sem kapott.

Igaznak bizonyult a hír, miszerint az Irak-iráni háború és a Sivatagi vihar hadművelet friss emléke miatt a múzeum személyzete bizonyos értékes tárgyakat biztonságos helyre szállított. Tehát mi az, ami valóban eltűnt, és mi az, ami egyszerűen máshol van? Bagdad, és az én városom, New York között a lehető legnagyobb volt a kulturális távolság, és kiderült, hogy közvetlen, egyenes választ igen nehezen kaphatunk. A múzeum teljes személyzete egy emberként volt használhatatlan.

Bagdad központjában, az Iraki Nemzeti Múzeumban a legutóbbi amerikai invázió során bekövetkezett pusztítás és fosztogatás utáni állapotokat mértük fel. 2003. május 2-át írtunk. Velem voltak embereim: a több különleges hadosztály és ügynökség válogatott személyzetéből álló egység tagjai, harcedzett katonák, elemzők, rendfenntartó tisztek, jogászok, összesen vagy tizenkét különböző kormányhivataltól.

A múzeum igazgatója, Dr. Nawala al-Mutwali asszony vezetésével haladtunk előre a hosszú központi folyosón, éppen abban a dohos, homályos térben, amit nem sokkal korábban ismert meg a világ a Newsweek címoldaláról. Faltörmelék, üvegcserép, darabokra repedt szarkofágok, letört antik szoborfejek – vegyes értékű szemétkupacokon lépkedtünk át. A nagyobb darabban megmaradt, jobb sorsra érdemes tárgyakat homokzsákokkal vették körül vagy habszivacsba bugyolálták.

Bölcső

1923-ban a Tigris folyó keleti partján, a régi bagdadi bazár közelében, a kormányépületeket is magában foglaló al-Qushlah épületegyüttesben Gertrude Bell kijelölt egy termet, hogy abban őrizzék az iraki műkincseket.  A gyűjteményt hamarosan ugyanott, a folyó keleti partján, a Shuhada híd közelében levő Mamoun Street-i külön épületbe vitték, és azt hivatalosan is Iraki Nemzeti Múzeumnak nevezték el. A kormány 1957-ben kezdte építeni az ötvenméteres belső udvart körbefogó kétszintes téglaépületet a Karkh negyedben, a folyó túlpartján, Bagdad központjában. Hivatalosan 1966. november 9-én nyitották meg, majd ehhez 1986-ban ugyanilyen belső udvaros épülettömböt emeltek, mellyel egy összesen 45 000 négyzetméteres épületegyüttes jött létre. Bagdad mindig kincsestár volt, s mint ilyen, a tudományok központja is egyben. A bagdadi, egyiptomi és perzsiai könyvtárak nélkül a görög és római irodalom, tudomány és filozófia művei nem maradtak volna ránk, azokat nem fedezhették volna fel újra, nem fordíthatták volna le – mondhatni, nem térhettek volna haza – akkor, amikor Európa kijutott a sötét középkorból.  A város a VIII. században, akkor élte virágkorát, amikor Európa éppen a legszűkebb vallási korlátok közé szorította szellemi életét. Bagdadot ekkor az ötödik abbaszida kalifa, Harun al-Rashid kormányozta, akinek híres udvarában játszódik az Ezeregy éjszaka kerettörténete. A legenda szerint Harun kalifa éjszakánként álruhában járta a várost, hogy így szerezzen közvetlen tapasztalatokat alattvalói életéről – mint annyi más uralkodó is.

Kétheti fáradságos munka után végeztünk a termek módszeres átvizsgálásával, s készen álltunk arra, hogy felmérjük a föld alatti raktárteret, amit már nem ért pusztítás, nem érintett a fosztogatás. Ez azt jelentette, hogy bejuthattunk az első „tiszta” helyszínre, és megvolt az esély, hogy jelentős áttörést érjünk el a nyomozásban. Talán olyasvalamire is bukkanhatunk, amiből eddig igen keveset láttunk: bizonyítékra. Ezért engedtük a BBC-stábnak, hogy rögzítse az eseményeket. A BBC a sztorit akarta, én pedig azt, hogy a felvételeket dokumentációként használhassam fel.

Az eltűnt tárgyak listája olyan volt, mintha afféle „Mezopotámia legnagyobb kincsei” című könyvet lapozgattunk volna. A warka váza, a világ legrégibb, faragott kőből készült rituális edénye… A warka maszk, az emberi arc első naturalisztikus ábrázolása... Az aranybika, az a tömörarany bikafej, amit Sir Leonard Woolley, Sir Max Mallowan és felesége, Agatha Christie régészcsoportja talált 1929-ben Uruk városában, s amely egykor Shub-Ad királynő aranyhárfáját díszítette. A Bassetki szobrocska, a viaszvesztéses bronzöntő technika legkorábbi ismert emléke. A Nimrud oroszlánjaként ismert elefántcsont-faragvány és a rézből készült ninhursangi bikapár. Ha ezeket a képeket együtt mutatják ugyanabban a könyvben, az a kötet önmagában kitenne egy évnyi tananyagot a művészettörténet szakon. Ezeket a tárgyakat együtt őrizték ugyanabban a múzeumban. És most egyik sem volt sehol.

Többször megpróbáltuk kinyitni az alagsorba vezető súlyos acélajtókat. Az ajtókon itt-ott nehéz kovácskalapács-ütések nyomait lehetett felfedezni. Más ajtókon súlyos rácsok voltak, rajtuk olyan kábellakatok, amikkel Manhattanben a motorbicikliket szokták lopás ellen lezárni. Jóval később, otthon, a BBC beszámolóját nézve észrevettem, hogy mögöttem Nawala asszony egyik emberének, egy AK-47-es géppisztollyal felszerelt őrnek a kezében volt egy kulcscsomó. A múzeumnak furcsa, átfedéses biztonsági intézkedései voltak, ami a még furcsább központosított hatóságból és az egyes osztályok egymással ellenséges magatartása miatt alakult így. Az egyes osztályok szakembereinek fogalma sem volt arról, hogy más osztályok mit raktároznak, milyen módszerekkel dolgoznak, és senkinek sem volt kulcsa minden szektorhoz. Egyetlen kulcson sem volt semmiféle jelölés, és ez alól a szóban forgó a kulcscsomó sem volt kivétel. Nawala asszony mindegyik kulcsot kipróbálta, de még így sem sikerült megtalálnia azt, amivel bejuthattunk volna a szentélyek szentélyébe, a föld alatti raktárba.

Ezt a nehézséget úgy kellett értékelnünk, hogy eszerint van remény... Igen lelkesen fogadtuk, hogy a zár kinyithatatlan: itt tárolták a múzeum legértékesebb és legkönnyebben szállítható kincseit. Ha mi nem tudunk bejutni, nagy az esély, hogy ez a rosszfiúknak sem sikerült. (…)

A BBC kameráinak kereszttüzében Nawala asszony kényelmetlenül érezte magát a rengeteg jelöletlen kulcs miatt. Hallottam, hogy halkan, magának azt dünnyögte: „Nem csak innen lehet bejutni”. Rápillantottam a Bevándorlási és Vámhivatalnál (ICE, Bureau of Immigration and Customs Enforcement) szolgáló embereimre.

– Ezt a bejáratot téglával falazták el – mondta. – Itt senki nem juthatott be.

Nem tudtam, szokás-e az Irakban, de arra gondoltam: „Ezt gyorsan kopogjuk le a fán!”

Én például igen nehezen engedtem az irakiakról kialakult előítéletemből; az üldözött északi kurdok és a megfélemlített déli síiták kivételével ellenségnek tekintettem minden irakit. Sokan együttműködtek a korábbi, kegyetlen rezsimmel; két szomszédos országot támadtak meg kivételes agresszivitással; és ugyanezzel a nyers erőszakossággal több mint egymillió muzulmán hittestvérüket gyilkolták le.  Nem értettem ezeket az embereket, indítékaikat sem, és nem is akartam megérteni. Pedig most éppen ezt kellett tennünk: megérteni őket, hogy valóban képesek legyünk segíteni nekik változtatni az országukban kialakult helyzeten.

Soha nem volt ez érvényesebb, mint mikor először hallottam a „titkos helyről”. Nawala asszony volt az első, aki utalt rá. Ahogy teltek a hetek, Donny Youkhannával és dr. Nawalával egyre jobb lett a kapcsolatom, egyre többet tudtam meg hatáskörükről, arról, hogy mennyit tudnak a múzeumról, a múzeumi eljárásrendről és a tárgyakról. Két hét nyomozás után mutattam Nawalának egy listát a tárgyakról, amiket Youkhanna eltűntként határozott meg. Gondosan áttanulmányozta a listát, az egyes tételeket kipipálva közölte, hogy szerinte mely tételek azok, amelyek nem a fosztogatóknak estek áldozatul. 

Amikor ez már vagy harmadszor ismétlődött meg, említést tettem Youkhannának a furcsa újraminősítésről. Youkhanna készségesen ismerte el, hogy dr. Nawala sokkal többet tud arról, mi miért hiányzik a polcokról.  Ezután minden szemle során, ha Youkhanna egy üres tárló vagy piedesztál előtt azt állította, hogy a tárgyakat onnan is elrabolták, Nawala asszonyhoz fordultam megerősítésért. Egy délelőtt szintén hárman dolgoztunk együtt a kiállítótermek valamelyikében az eltűnt tárgyak felleltározásán. Youkhanna ment elöl, Nawala asszony és én néhány lépéssel mögötte. Youkhanna megállt egy piedesztál előtt, és szinte a gyász hangján konstatálta, hogy azt a tárgyat is ellopták. Nawala asszony azonban egészen másképp ítélte meg:

„Biztonságban van” – mondta nekem, és még kacsintott is hozzá. Nem tudtam eldönteni, mi a meglepőbb: az, hogy még mindig nem egyeztették, melyik tárgyról mit mondanak, vagy az, hogy Nawala asszony rám kacsintott. Az alkalmazottak véleménye adott esetekben hasonlóképpen különbözött a hiányzó műtárgyak hollétéről, sokszor vitáztak arabul az üres tárló előtt, de minket nyilván nem akartak beavatni. Az ICE-tisztek közt voltak arabul tudók, amikor őket faggattam, azt mondták, hogy a kérésemre megfigyelt alkalmazottak többször emlegették a „titkos hely” kifejezést. Egy idő után megpróbálkoztam azzal, hogy magam is célzásokat teszek „a hely”-re és „a biztonságos hely”-re, mire ők meglepetésemre minden különösebb ellenállás nélkül azonosították a célzásaimat:

„Ó, ön bizonyára a titkos helyre gondol!” Nem éreztem a hangjukban restelkedést vagy fondorlatosságot, azt, hogy titkolnák előlem az információt. Nyilván a dolog eleve kényes természete miatt beszéltek róla ilyen körültekintéssel. Azt már biztosan tudtam, hogy Youkhanna például szintén nem volt beavatva a részletekbe, abba, hogy hol van pontosan ez a hely.  Annyi mindenképpen tény volt, és ezt is éppen eléggé zavarónak találtam, hogy a tárgyak titkos helyre való szállításához legalább egyszer szemérmetlenül hazudniuk kellett…

Az embereim internetes böngészése, a csapatunk által felvett több száz kihallgatási jegyzőkönyv és a múzeumkomplexum alapos (beltéri és kültéri) bűnügyi helyszínelői átvizsgálása alapján a következőket lehet tudni:

Két hónappal a háború kezdete előtt, 2003 januárjában az Amerikai Régészeti Társaság felhívást intézett „a világ országainak kormányainak” címezve, hogy az esetleges katonai beavatkozás esetén védjék meg a kulturális értékeket. Tudósok, múzeumigazgatók, gyűjtők és régiségkereskedők csoportja tanácskozott a Pentagon illetékeseivel is e témában, és kifejezték aggodalmukat a múzeum gyűjteményét fenyegető veszéllyel kapcsolatban.  McGuire Gibson, a Chicagói Egyetem Keleti Intézetének igazgatója kétszer is járt a Pentagonban; ő és kollégái folyamatosan küldték e-mailjeiket a Védelmi Minisztériumnak. Gibson elrettentő tantörténetként idézte az Öböl-háború utáni esetet: 1991-ben, Bagdad bombázásakor a szövetséges haderő igen gondosan kerülte a kulturális értéket képviselő helyszínek támadását. Egy precíziós bomba a földdel tette egyenlővé az utca másik oldalán levő távközlési létesítményt, de az Iraki Nemzeti Múzeum ajtaját éppen csak egy repeszdarab érte, bár a mennyezet bemozdult. A Szaddám elleni első háború végén a fosztogatók szerte Irakban rászabadultak a régészeti lelőhelyekre, folyamatosan ellátták áruval az eleve jól szervezett csempészhálózatot; itt tűntek fel a gyengén őrzött ásatásokról lopott leletek. „Biztosítani akartuk, hogy ez még egyszer ne történhessen meg” – nyilatkozta Gibson a Washington Postnak.

Gibson és kollégái kérése meghallgatásra talált. A Pentagon elrendelte, hogy az Iraki Nemzeti Múzeum legyen rajta a koalíciós erők által nem támadható, védett objektumok listáján, a CENTCOM a listán a 3-as sorszámmal jelölte.  De a katonai tervezőknek fogalmuk sem volt arról, hogy a helybeli kisemberek milyen mértékben tekintik a múzeumot Szaddám szuvenírboltjának.  Hasonlóképpen nem láthatták előre, hogy a múzeumot – a gyengén őrzött ásatási helyszínekhez hasonlóan – feldúlják, sőt kirabolják. Ez még a múzeum illetékeseit is váratlanul érte: az épületben történtek előzetes intézkedések, amelyek során homokzsákokat vittek a termekbe, a szobrokat az esetleges bombázáskor bekövetkezhető károk megelőzésére habszivacsba burkolták.

Donny George Youkhanna azt nyilatkozta a Wall Street Journalnak: „Azt hittük, bombázni fogják a múzeumot. Arra senki nem gondolt, hogy kirabolják."

Elővettem ismét – mint munkám során már annyiszor – Sherlock Holmes axiómáját: „Zárd ki a lehetetlent, és ami marad, bármilyen valószínűtlen, de az az igaz”. Mi marad tehát? A noteszban időegyenesen jelöltem be, hogy a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján mi történhetett a múzeumban a fosztogatás előtt, alatt és után:

Április 8-án reggel fegyveres iraki katonák elfoglalták az előzetesen kialakított lőállásokat a múzeum épületegyüttesében. A hírre, hogy az amerikai csapatok az elővárosokban járnak, a múzeumot elhagyta csaknem a teljes személyzete – a biztonsági őrök már április 5-én távoztak. Csak dr. Jaber, Donny Youkhanna, egy sofőr, illetve a múzeum egyik hátsó épületében lakó idős régész maradt ott. Úgy tervezték, hogy az invázió alatt végig ott fognak tartózkodni, de később, amikor rájöttek, milyen heves harcokra lehet számítani, ők is elhagyták a helyszínt. Az említett heves harcok remek katonai haditerv részeként a külső kerületekből a városközpont felé terjedtek. (…)

Végül csak két gyors rohamra volt szükség: az iraki erőknek idejük sem volt reagálni; és bár a hadműveletben erősen ellenálló csoportok és nagy védetlen területek maradtak hátra, a gyorsaság életeket mentett. Az amerikai hadsereg katonái belülről kifelé haladva morzsolták fel az ellenség erőit, így Bagdad bevétele a várt hónapok helyett csak napokig tartott. Az egyik „villámroham” közvetlenül a múzeum előtt haladt el. A harcok intenzitása itt egyenes arányban volt a hely stratégiai fontosságával, hiszen két jelentős intézmény állt itt egymással szemben: a múzeum épületegyüttese és a laktanya, a Köztársasági Gárda különleges egységeinek székhelye.  Április 8-án délelőtt 11 óra körül, miután meggyőződtek arról, hogy a múzeum és a raktárhelyiségek ajtajai be vannak zárva, a négy múzeumi illetékes a hátsó kijáraton át elhagyta az épületet, bezárva maguk mögött ezt az ajtót is.  Aztán a hídon át a Tigris folyó másik oldalára, Bagdad keleti részébe mentek, remélve, hogy később, még aznap visszatérhetnek. Ekkor a legközelebbi amerikai egységek a múzeumtól mintegy másfél kilométernyire, erős ágyútűz alatt haladtak a múzeum irányába. A kutatási igazgató és múzeumbeli kollégái néhány órával később megpróbáltak visszatérni, de a heves harcok miatt kénytelenek voltak a folyó túloldalán maradni.

Április 9-én az 1-64-es Különleges Egység, Bagdadnak ezen a részén az egyetlen amerikai csapat, a múzeumtól 500 méterre nyugat–délnyugat irányban levő útkereszteződéshez érkezett; az volt a parancs, hogy tartsák fenn az útkereszteződést mint létfontosságú utánpótlási vonalat a Bagdad északi részein harcoló amerikai alakulatok számára. A nap folyamán támadás érte őket, a Gyermekek Múzeumából lőttek rájuk, a főépületből, a könyvtárból, és a korábbi rendőrőrs hátrébb álló épületéből. A helyszínen tartózkodó harckocsizó egység parancsnoka, Jason Conroy százados becslése szerint mintegy 100–150 ellenséges harcos lőtte az amerikai egységeket a múzeum épületeiből.  Az iraki harcosok egy része a Köztársasági Gárda elitalakulatának egyenruháját viselték, mások civil ruhában voltak; fegyverzetük RPG-kből és AK–47-esekből állt.

A környéken lakók beszámolói szerint ez idő alatt – 9-én – történt, hogy két iraki katonai jármű állt meg a múzeum hátsó részénél (a rögtönzött parancsnoki harcálláspont közelében), több órán át rakodták a múzeumból kihordott ládákat, majd távoztak. Másnap, április 10-én Eric Balascik hadnagy szakaszát értesítették, hogy „a múzeum és a kórház környékén” fosztogatás folyik, a megkeresettek pedig értesítették a helyzetről a 1-64-es Különleges Egység parancsnokát, Eric Schwartz alezredest, aki elrendelte, hogy az egység menjen közelebb az épülethez és ellenőrizze az információt. Amint megmozdultak, a területről erős tűz alá vették őket. A támadás miatt, és amiatt, hogy mivel nyugatabbra voltak, a Gyermekek Múzeuma takarta a rálátást az épületegyüttes főtömegére, nem juthattak annyira közel, hogy meghatározhassák, mi folyik a kerítésen belül, és nyilván a kiállítótermekbe és raktárakba sem láthattak be. Azzal, hogy közelebb akartak menni, hogy megnézzék, mi is történik, a csapat kimerítette a fogalmat, amit az amerikai jogban így definiálnak: „kihívó veszélyeztetés”.