Mennyire rühellik egymást Európa népei?

A foci-világbajnokságon négyévente nemzeti válogatottak feszülnek egymásnak, bizonyítandó, hogy az egyikük jobb, mint a másik. A győzelem nem egyszerűen az egyik csapat diadala a másik, hanem szimbolikusan az egész nemzeti közösségé az „ellen” felett. Ha pedig a két rivális csapat/ország viszonya történelmileg kölcsönös sérelmekkel terhelt, akkor a szurkoló (gyakran maga az ország közvéleménye) gyakran érzi az eredményt isteni igazságszolgáltatásnak vagy sátáni machinációnak. Ahogy Esterházy írja az általunk elveszített és a németek által megnyert 1954-es vb-döntőről: „Látható tehát, hogy arra a berni döntőre sokkal nagyobb súlyok lettek aggatva, mint egy szokásos focimeccsre. Rá lett pakolva ez az egész történelmi szar.” (Utazás a tizenhatos mélyére. Magvető, Bp., 2006. 99.)

A futball hétköznapjaiban a városi, kerületi, területi – mindenképpen partikuláris — közösségek csapatai vetélkednek egymással, a mundiálokon viszont – legalábbis zsigeri szinten – nemzetek mérettetnek meg. A nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos elve ezeken a játékokon még kevésbé igaz, mint az olimpiákon: itt csak egyetlen győztest hirdetnek. Az egész nagyon igazságtalan, de jól modellezi a nemzetközi világrendet.

Ugyan futballmeccsek számos esetben voltak  katalizátorai az országok közti ellenségeskedésnek, de leginkább lappangó vagy nagyon is felszínen lévő ellentéteket erősítettek fel. A vb-döntőben elszenvedett vereséget megemészteni képtelen brazilok például 1950-ben leblokkolták a győztes Uruguay villanyáram-ellátást. De ennél is híresebb, amikor 1969-ben az azonos selejtezőbe került Honduras és Salvador közt tör ki fegyveres határkonfliktus, az ún. futballháború. Míg térségünkben a leghátborzongatóbb eset egy zágrábi Dinamo–Crvna Zvezda meccs, amely közvetlen előzménye volt a horvát-szerb háborúnak.

Olyan, szerencsére, eddig még nem volt, hogy egymással különben baráti vagy semleges viszonyban lévő országok csak azért ugrottak volna egymás torkának, mert az egyik nemzeti csapata fociban megverte a másikat.

A hatalomnak, különösen a zsarnokinak azonban mindig erős hajlandósága volt kihasználni a sport kínálta lehetőségeket. Maga a testedzés és a versenysport is sokszor a romlatlan, egészséges, vakmerő, céltudatos és tetterős, egyben megbízható alattvaló eszményhez kötődik. És emellett a sport legitimációs alapot szolgáltatott a hatalomnak: nacionalista blabla gyakran kapcsolódott hozzá, és a politika arra használta, hogy bizonyítsa vele a rendszer felsőbbrendűségét. A kommunista és náci hatalom szívesen fürdőzött sportcsillagai fényében, gondolván – sokszor joggal –, hogy azok sikerei egyben az övéi is. A Rákosi-rezsim például a mi Aranycsapatunkat is az ő kreálmányának tekintette.

De nem csupán a diktatúrákban van közösségi szerepe a sportnak. Louis Dumont francia szociológus szerint éppen a mostani individuumra épülő társadalmakban az elnyomott társas természet tér vissza elkerülhetetlenül valamilyen formában. Ez a forma lehet maga a labdarúgás, a válogatottak versengése. Csepeli György társadalomkutató a nemzeti témák kommunikálását négy változatát különböztette meg, amelyek közül a legintenzívebb az ún. szinkron-személyes típus. Szerinte ilyen például a nemzeti témákról történő beszélgetés vagy a közös dalolás. De ilyen maga a nemzeti csapat buzdítása is.

A sajátjainknak történő szurkolás többnyire együtt jár a másik team megvetésével: a meccs természeténél fogva polarizál. Éppen ezért érdekes, hogy az unió tagállamai, illetve a csatlakozásra várakozó országok lakossága hogyan viszonyul saját nemzeti identitásához, és van-e nyoma a közös európai identitásnak.

Hideg Gergely, a Gallup Europe kutatási igazgatója szerint az unió adminisztratív vezetése téved, amikor azt hiszi, hogy saját nemzeti, illetve az európai identitás szembeállnak egymással. Az Eurobarometer 1992 óta teszi fel a kérdést az uniós országok polgárainak, hogy kizárólag magyarnak (németnek, írnek, spanyolnak stb.) érzik-e magukat, vagy magyarnak és európainak, esetleg európainak és csak aztán magyarnak, vagy csak európainak. Magyarország Finnországgal, Nagy-Britanniával és Görögországgal együtt azon országok közé tartozik, amelyekben a nemzeti identitás fontosabb az európainál.

Csak a saját nemzetiségüket említők 2004 tavaszán

Sorrend	Ország	%
1.	Finnország	62
1.	Nagy-Britannia	62
3.	Magyarország	61
4.	Görögország	57
5.	Svédország	56
6.	Lettország	53
6.	Ausztria	53
8.	Csehország	51
9.	Hollandia	50
10.	Ciprus	49
11.	Írország	48
11.	Portugália	48
A 10 új tagállam átlaga		48
13.	Lengyelország	45
14.	Észtország	44
A 25 tagállam átlaga		42
15.	Szlovénia	42
15.	Dánia	42.
15.	Belgium	42
Az unió 15 magállamának átlaga		41
18.	Litvánia	41
19.	Németország	40
20.	Szlovákia	39
21.	Spanyolország	34
22.	Málta	32
23.	Franciaország	30
24.	Luxemburg	29
25.	Olaszország	27

Forrás: Gallup Europe, Eurobarometer

Nem kell azt hinnünk azonban, hogy az olaszok vagy a franciák kevésbé lennének büszkék a nemzeti hovatartozásukra, de náluk már az identitásukban hangsúlyosan megjelenik az európai elem. Ugyan a „csak európai” identitással rendelkezők aránya Luxemburgot kivéve mindegyik országban elenyésző, de a „kevert” már sok helyen a meghatározó. Olyannyira, hogy az uniót alapító hat tagállamban 1992 óta lényegében 40 százalék körül a kizárólagosan csak nemzeti identitásúak aránya, míg a valamilyen formában uniós identitással rendelkezőké 60 százalék.

Izgalmas kérdés, hogy az európai országok mekkora távolságot éreznek egymás között. A közelség persze nem jelent szükségképpen rajongást, ahogy a távolság sem elutasítást. A Gallup Europe elemezve az Eurobarometer 2003 őszi adatait arra jutott, hogy Csehország és Szlovákia népei között ma is feltűnően intenzív a kapcsolat. Nálunk szorosabb csak Lettország és Litvánia, illetve Ciprus és Görögország között van. Kicsi még a távolság Olaszország és Málta, Észtország és Finnország, Nagy-Britannia és Olaszország/Málta, Ausztria és Magyarország, Svédország és Dánia között. Külön történet Németország és a tagjelölt Törökország „vonzódása”. Bár a hatodik legkisebb távolságot mérték náluk a Gallup szakemberei, ebben az esetben egyoldalú vonzalomról van szó: a törökök rajonganak Németországért, míg a németek nem különösebben Törökországért.

Az Eubarometer 2003 őszén kíváncsi volt arra is, hogy az unió 15 magállamanák, az Egyesült Államoknak, Kanadának és Svájcnak a lakossága miként vélekedik egymásról. A távolság érzése a legtöbb esetben nem valamilyen gyűlöletet jelent, sokkal inkább azt, hogy a válaszadók számára ismeretlen, lényegtelen és érdektelen a másik ország. Érdekesség, hogy unión kívüli tagállamok körében feltűnően népszerű maga az EU, és az is hogy a skandináv államokban mennyire természetesen veszik egy tőről metszettségüket: például a svédek 76 százaléka tartja a legközelebbinek magához a dánokat, míg a dánok 65 százaléka a svédeket. Az is feltűnő, az unió perifériáinak számító Írország, Görögország és Finnország mennyire érdektelennek, távolinak számít az uniós közgondolkodásban.

Az EU-15 tagállamai lakosságának vonzódása más országokhoz

Sorrend	Ország	EU-15 egésze	Közelinek érzi	Távolinak érzi
1.	Spanyolország	27	Franciaország	Dánia
2.	Franciaország	22	Belgium	Finnország
2.	Olaszország	22	Franciaország	Írország
4.	Kanada	18	Franciaország	Spanyolország
5.	USA	17	Nagy-Britannia	Görögország
6.	Svájc	16	Franciaország	Írország
7.	Görögország	14	Franciao., Belgium	Írország
7.	Svédország	14	Dánia	Írország
7.	Németország	14	Hollandia	Írország
10.	Nagy-Britannia	13	Írország	Görögország
11.	Belgium	12	Hollandia	Ausztria
11.	Hollandia	12	Belgium	Íro., Finno.
11.	Írország	12	Nagy-Britannia	Görögo., Spanyolo., Ausztria, Portug., Svédo.
11.	Ausztria	12	Németország	Írország
11.	Portugália	12	Franciao., Spanyolo.	Finnország
16.	Dánia	10	Svédország	Spanyolország
17.	Finnország	8	Svédország	Írország
18.	Luxemburg	7	Belgium	Finnország

Forrás: Eurobarometer

Mint láttuk, Nyugat-Európában az önálló nemzeti mellett már hangsúlyosan jelen van az európai identitás. Hideg Gergely szerint méréseik azt bizonyítják, hogy aki nemzeti hovatartozására büszke, az valószínűbben büszke az európaira is. És igaz ez fordítva is: aki nem büszke a nemzethez tartozására, az európaiságát is kevesebbre tartja.

Érdemes megnézni, hogy térségünkben hogyan alakult a nemzetek kedveltsége és elutasítottsága. 2000-ban négy kelet-európai országra, Csehországra, Lengyelországra, Litvániára és Magyarországra kiterjedő vizsgálatban vett rész a Tárki. Mind a négy országban természetesen saját nemzetük tagjait tartották a legrokonszenvesebbnek. Hasonlóság még, hogy a legrokonszenvesebb nemzetek közt ott találták a nyugat-európaiakat (svédeket, olaszokat, franciákat és németeket), illetve az angolszászokat (angolokat és amerikaiakat). A négy ország lakóinak erős fenntartásai voltak a szerbekkel, románokkal, bolgárokkal vagy ukránokkal szemben, míg mindenütt a legellenszenvesebbek a cigányok voltak. A Tárki feltevése szerint mindez összefügg a kollektív, a történelmen keresztül nyert tapasztalatokkal, illetve a jelenlegi aspirációkkal és jövőképpel.

Helyezések a „Mennyire rokonszenvesek vagy ellenszenvesek?” kérdés alapján

	Magyarország	Csehország	Lengyelország	Litvánia
Amerikaiak	3.	7.	1.	6.
Angolok	2.	4.	4.	7.
Fehéroroszok	17.	17.	17.	13.
Bolgárok	15.	16.	14.	15.
Kínaiak	18.	18.	15.	18.
Horvátok	11.	10.	13.	19.
Csehek	12.	–	7.	9.
Franciák	6.	2.	2.	2.
Izraeliek (zsidók)	10.	12.	18.	22.
Japánok	8.	6.	9.	3.
Litvánok	13.	13.	10.	—
Németek	5.	14.	12.	5.
Lengyelek	7.	11.	—	12.
Cigányok	23.	23.	23.	23.
Oroszok	19.	21.	20.	8.
Románok	21.	22.	22.	17.
Szerbek	22.	15.	19.	21.
Szlovákok	16.	1.	8.	14.
Szlovének	9.	5.	11.	16.
Svédek	1.	3.	5.	1.
Ukránok	20.	19.	21.	10.
Magyarok	–	9.	6.	11.
Vietnámiak	14.	20.	16.	20.
Olaszok	4.	8.	3.	4.

Forrás: Tárki

A görögökön élcelődő portogálok a vb-n. Történelmi sebek © AP

A más nemzetek elleni gyűlölködésben még mindig van regionális különbség Európában. Csepeli György és Örkény Antal egyik cikkükben úgy vélik, szemben Kelet-Európával, ahol a társadalmi státuszkülönbségek nem játszanak fontos szerepet a nacionalista érzület megjelenésében, Nyugaton elsősorban a társadalom alsó, reményvesztett vagy veszélyeztetett jelentkezik a nacionalista attitűd.

Az is különbség még, hogy míg keleten ma is látványosan jelen van a más országokkal és azok népeivel szembeni ellenségesség, addig nyugaton már az új típusú nacionalizmus, heterofóbia vagy a jóléti rasszizmus a meghatározó.

Claude Lévi-Strauss, a modern antropológia egyik mestere a rasszizmus és idegenellenesség gyökerét abban az ellentmondásban látja, hogy a kultúrák egyrészről kénytelenek állandó és kölcsönös kapcsolatban állni egymással, ugyanakkor fennmaradásuk érdekében „relatív kommunikálhatalanságot” igyekeznek megvalósítani. Tehát a nemzeti közösség identitásához szorosan hozzátapad, hogy más közösségekkel, népekkel szemben fogalmazza meg önmagát. (A külföldiekkel és idegenekkel kapcsolatos tudomány, a xenológia irányairól hasznos összefogalaló olvasható a KSH Népességtudományi Kutatóintézet Kutatási Jelentései 76. számában.)

A strukturális gyökerek mellett persze a történetiek sem lényegtelenek. A nemzet a francia forradalom utáni konstrukció. Nálunk Kelet-Európában szinte mindegyik nemzet valamilyen birodalommal, illetve hegemón, etnikailag homogén uralkodó osztályokkal szemben fogalmazta meg önmagát. A XVIII-XIX. század fordulóján a magyarok a Habsburg-hatalommal, míg a románok és a szlovákok éppen a magyar politikai osztállyal szemben fogalmazták (divatosabban: konstruálták) meg a maguk nációját.

Zygmunt Bauman szociológus szerint korunk modern nemzetállamainak alapvető problémájává már nem az ellenség, az ellenséges ország, hanem az idegen vált. Úgy gondolja, hogy a rossz nem azzal kezdődik, hogy a különbségeket észre vesszük, hanem hogy a differenciáknak értékeket tulajdonítunk, és hogy társadalmi különbségeket hozunk létre etnikai vagy antropológiai különbségekből. Korábban főleg a csoporton (országon) kívüli másra irányult az idegenellenesség, míg a mai xenofóbia a csoporton, a nemzetállamon belül találja meg az idegent. Így lehet az, hogy nyugaton már nem elsősorban a másik ország, a korábbi rivális, hanem a migráns, a bevándorló az első számú közellenség. Őket azonban már nem alárendelni vagy legyőzni akarják, hanem távol tartani.

Zádori Zsolt