A közvélemény számára szinte a semmiből robbant ki a legújabb háború, a mali konfliktus. A messziről „szokásosnak” tűnő afrikai viszály nem ma kezdődött, most viszont teljes testtel vetődött bele Franciaország. A gyors győzelmek után pedig Hollande elnök már a sikeres hadvezér szerepében tetszeleg. A régóta érő konfliktus mögött egyrészt az al-Kaida áll, amely Afrikában próbál egy „tálib” jellegű államot létrehozni. Másrészről Franciaország, amelynek a gyarmati időkből maradt érdekei és világpolitikai szerepének fényezése pont összevág az ENSZ által képviselt nagyhatalmi szempontokkal.

Az al-Kaida különféle elemei már a 80-as évek végétől szervezkednek Afrikában, és maga Oszama bin Laden is Szudánban húzta meg magát a 90-es évek első felében. Bázisaik elhelyezkedése és fő tevékenységük Észak-Afrikára, azon belül is a dominánsan muszlim lakosságú Magreb-térségre korlátozódik, de erős a jelenlétük Szomáliában és azt környező országokban is. Az afganisztáni háborúval fokozatosan előtérbe kerültek az afrikai tagszervezetek is, amelyek közül a legjelentősebb a székhelyéül pont Malit választó Iszlám Magreb al-Kaidája (AQIM).

A mali al-Kaida elsődleges célja egy algériai iszlám állam létrehozása. Ennek érdekében a térségben Algéria mellett a térségben érdekelt nagyhatalmak, Franciaország, Spanyolország és az Egyesült Államok helyi érdekeltségeit támadja. Eszközei: főképp algériai katonák és civilek elleni merényletek, valamint nyugati állampolgárok elrablása.

Törzsi lázadók, iszlamisták, katonai puccs
 
Az egyébként sem túl rózsás helyzetet Maliban tovább rontotta a tavaly januárban újjáéledt tuareg felkelés, amelynek célja a nyugati Azawad-régió felszabadítása, illetve autonómiájának kivívása. A márciusi - az Amadou Toumani Touré elnök tehetetlenségét megelégelő katonák által kirobbantott - bamakói puccs után alig egy hónappal már a törzsek ellenőrzése alatt állt az országrész, ezek pedig április 6-án ki is kiáltották Azawad állam megalapítását, amelyet mostanáig egyetlen ország sem ismert el. A lázadó tuaregekkel aktívan együttműködő, majd azokat a szabadságharcból kitúró helyi al-Kaida és egyéb szélsőséges csoportok aktív részvétele a konfliktusban a nyugati hatalmak és az ENSZ közbeavatkozását is előrevetítette.

Francia katonák Maliban.

AFP / Issouf Sanogo

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2012 októberében felszólította a lázadókat a terrorszervezetekkel való kapcsolatok megszakítására, illetve aggodalmát fejezte ki a polgári lakosság ellen elkövetett atrocitások miatt. A francia előterjesztésre alig négy nappal karácsony előtt elfogadott határozatában a BT kinyilvánította támogatását egy intervenciós haderő felállítására, amely a bamakói kormánnyal együttműködve visszaszoríthatja a lázadókat, és az azawadi régióban sáriát bevezető és súlyos emberi jogsértéseket elkövető terrorszervezeteket.

A bamakói kormány ettől még  nem került jobb helyzetbe, sőt, a lázadók újabb sikereket értek el. A Touré elnök helyére került ideiglenes államfő, Dioncounda Traoré a múlt hét végén levélben kért segítséget Ban Ki Mun ENSZ-főtitkártól és Francois Hollande francia elnöktől. Nem meglepő, hogy az egykori gyarmattartó Párizs szinte azonnal támogatásáról biztosította Traorét, és egyből katonákat indított Maliba. Nem is igazán kellett sok idő, hogy a híradások a francia-mali csapatok hadisikereiről szóljanak: szombatra sikerült visszafoglalni egy stratégiai fontosságú várost, vasárnap pedig már a francia légierő bombázta a lázadókat.

A mali háború egyértelműen a franciák játszmája. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia inkább csak a háttérből vesz részt, logisztikai és harci támogató tevékenységgel. Az ENSZ BT egyhangúan szavazta meg a beavatkozást, amely a magukat Európa egyik vezető katonai hatalmaként meghatározó franciák számára igen fontos fegyvertény. A mali és észak-afrikai menekültek egyik elsődleges célországaként Franciaországot egy esetleges szélsőséges hatalomátvétel és terrorista hátország kialakulása igen érzékenyen érinthetné, mind biztonsági, mind politikai szempontból. Ráadásul Mali térségében több ezer francia állampolgár él, ami megint csak újabb érv a beavatkozás mellett.

Eddig siker

Francia részről a mali beavatkozás eddig diplomáciai sikertörténetnek tekinthető, főleg a Moszkvából érkező vállveregetést is figyelembe véve. Azonban Afganisztán példája is mutatja, hogy egy harmadik világbeli beavatkozás az ország katonai potenciáljának látványos demonstrálásából könnyen egy újabb végeláthatatlan, a térség biztonsági helyzetét alapjaiban felforgató, a közvéleményének támogatását villámgyorsan felszippantó rémálommá is transzformálódhat. Épp Afganisztán volt az, ahol megelégelve a sorozatos veszteségeket és az elhúzódó harcokat, a franciák 2012 során ki is vonultak, melyben mind Hollande, mind elődje Sarkozy egyetértett.

Francia vadászgép.

AFP / Issouf Sanogo

Hogy miért ugrottak bele most mégis egy újabb harmadik világbeli háborúba, annak a 2011. márciusi líbiai közbelépésnél kereshetjük az okát, amelynek láthatóan egyenes ági folytatása a mali intervenció. Bár több ország is támogatást nyújt Párizsnak, s a NATO is üdvözölte a francia közbelépést, de a katonai szövetség közleménye szerint az ő segítségüket nem kérték. Ennek üzenete majdhogynem egyértelmű: Franciaország egy önállóan cselekedni, magát egy kollektív biztonsági rendszeren kívül is definiálni képes katonai hatalom, amelyik kiáll az érdekeiért.

Az ENSZ-mandátum első körben egy éves időtartamú, a franciák pedig igen titokzatosak a jelenlét időtartamát illetően. Az illetékesek gyakorlatilag nyílt végű beavatkozásról beszélnek, ennek azonban megvannak a maga veszélyei. Jelenleg már félezer francia gyalogos, több vadászgép és mintegy 30 páncélos állomásozik az afrikai államban, amely nem mondható soknak, ám a bennragadást elkerülendő, Párizsnak a továbbiakban igencsak oda kell figyelnie, meddig növeli kontingense méretét. Ez főként a katonákat felajánló afrikai államok: Nigéria, Togo, Niger, Benin és Szenegál aktív bevonásával érhető el. Egy biztos, Nicolas Sarkozy elnök francia külpolitikát felforgató, sokszor impulzív ám igen sikeres stílusa komoly nyomott hagyott a francia kül- és geopolitika arculatán, és most úgy tűnik, hogy a Sarko után puhának tartott Hollande is ráérzett ennek az ízére.