Van az ukránoknak egy nagy történelmi hősük, akit egyszerre tartanak az államiság alapító atyjának, valamint annak az embernek, aki végveszélybe sodorta a szabadságukat. Ez az ember Bohdan Hmelnickij zaporizzsjai kozák hetman (vagy a kozákok fővezére) volt. Ahhoz, hogy megértsük, mi köze egy XVII. századi kozák hadúrnak a mostani konfliktushoz, egy kicsit bele kell merülnünk a ma Ukrajnának nevezett régió koraújkori hatalmi viszonyaiba.
A mai Ukrajna nagy részét a XVI. század közepétől egy különös államalakulat, a hivatalos nevén Lengyel Királyság és Litván Nagyfejedelemség, de informálisan csak Rzeczpospolitának nevezett nemesi köztársaság birtokolta. Keletről az abban a korszakban Moszkóviának nevezett, de jó ideig a saját belső problémáival küszködő Oroszország határolta, délről pedig az Oszmán Birodalom vazallusaként működő Krími Kánság. Ez a határvidék kellőképpen messze esett mindentől ahhoz, hogy bárki is szilárdan kialakíthassa itt a hatalmát, így csakhamar létrejött egy amolyan vadkelet jellegű állapot, ahol nagy veszélyektől fenyegetve, de a korabeli Európa társadalmi kötöttségeitől mentesen, viszonylagos szabadságban élhettek az emberek.
A kozákok felemelkedése
Így jelentek meg a zaporizzsjai kozákok, akiket a többség talán Ilja Repin levélírós festményéről ismerhet. Ez a társaság szökött jobbágyokból, a törvény elől ilyen vagy amolyan okokból menekülő bűnözőkből, kalandorokból és egyéb olyan figurákból állt össze, akik nem találták a helyüket egy korlátokkal alaposan telepakolt társadalomban. Csakhamar az is kiderült, hogy a kozákoknak és a lengyel-litván államnak egybevágnak az érdekeik, ugyanis a krími tatárok előszeretettel raboltak maguknak rabszolgákat a kozákok közül, meg a lengyel-litván területekre is gyakran be-betörtek. A XVI. század második felére a köztársaság elérte, hogy ezek a kozákok némi pénzért cserébe határvédelmi feladatot lássanak el a gyakran senkiföldjének tekintett sztyeppén, a Vad Mezőkön.
Ekkoriban jelenik meg először ezen konkrét terület neveként az Ukrajna szó, ami magyarul határvidéket jelent. A harmincpluszosok talán még emlékeznek a délszláv háborúról szóló híradókra, amelyekben gyakran szóba kerültek a krajinai szerbek, az ő esetükben is határvidékről, a horvát-bosnyák határról volt szó, ami korábban a Habsburg és az Oszmán Birodalom közötti határsávot is jelentette.
Persze nem sokkal azután, hogy a köztársaság és a kozákok közti együttműködés kezdetét vette, elindult az a törekvés is, amelyik megpróbálta különféle eszközökkel betagolni a kozákokat a lengyel-litván nemesi köztársaság társadalmába. A probléma többoldalú volt. Egyfelől a köztársaságban a katolicizmus minősült államvallásnak, míg a kozákok az ukrán jobbágyokhoz hasonlóan jellemzően ortodoxok voltak. Másfelől Varsónak nem volt szüksége annyi határőrre, amennyi kozák volt, vagy csak nem akart annyit fizetni, így a zsold nélkül maradtak (ők voltak többségben a zsoldot kapó, ún. lajstromos kozákokkal szemben) törvénytelen portyákra indultak a határvidéken, amiből diplomáciai bonyodalmai támadtak a köztársaságnak, így az ilyen vállalkozásokat igyekeztek tiltani, a tilalmat megszegőkkel szemben pedig eljárni.
Ez azt jelentette, hogy a kozákok többségét békeidőben a jobbágyi sorba visszasüllyedés képe kezdte fenyegetni, ami nem is állt nagyon távol a köztársaság urainak szándékától. Erre pedig a kozákság a XVI. század végétől több felkeléssel reagált, és ezek közül a legnagyobbat robbantotta ki a történetünk elején bemutatott Bohdan Hmelnickij 1648-ban.
Színre lépnek az oroszok
Hmelnickij a Krími Kánsággal szövetségre lépve próbálta kivívni a kozák függetlenséget, ami egy hat éven át tartó véres háborúba torkollott, aminek a végére a tatárok által cserbenhagyott lázadóvezér felismerte, hogy nem képes egyedül elérni a célját, így 1653-tól tárgyalni kezdett Moszkvával arról, hogy milyen feltételek mellett venné oltalma alá az általa vezetett kozák hetmanátust, vagy hivatalos nevén a Zaporizzsjai Hadat I. Alekszej orosz cár.
A XVII. század közepére az oroszok kiheverték a belháborúkkal és álcárokkal szegélyezett zavaros időszakuk, a szmuta megpróbáltatásait, és elérkezettnek látták az időt arra, hogy megszerezzék az államiság szempontjából kulcsfontosságúnak számító egykori Kijevi Rusz területeit. Ennek megfelelően kapóra jött nekik Hmelnickij ajánlata és siettek is elfogadni. Az 1654 januárjában megkötött perejaszlavi szerződés úgy szólt, hogy a kozák állam bizonyos fokú autonómiát élvez majd Oroszországon belül, sőt a hetman akár önálló külpolitikát is folytathat, leszámítva a lengyeleket és a törököket, akikkel nem tárgyalhatott a cár tudta nélkül.
A szerződés értelmében az oroszok megtámadták a lengyeleket, Hmelnickij pedig nekiállhatott volna az államszervezésnek, csakhogy ez egyáltalán nem volt könnyű feladat egy olyan területen, aminek nem voltak államszervezeti hagyományai, sem kijelölt határai és a lakossága pedig abból a határvidéki társadalomból tevődött össze, akik mindennél többre értékelték az ő kozák szabadságukat. Soha nem fogjuk megtudni, hogy Hmelnickij képes lett-e volna rendet tenni az egymással szemben ennyire széttartó viszonyok között, ugyanis 1657 nyarán a hetman meghalt, utódai pedig csakhamar még nagyobb káoszba taszították a fiatal államot.
Az új hetman, Ivan Vihovszkij úgy vélte, hogy a növekvő orosz befolyással szemben célszerűbb volna a lengyelek segítségét kérni, így alig négy évvel perejaszlav után egy hasonló szerződésben a köztársaságnak ajánlotta fel Ukrajnát, ami természetesen egy orosz támadást is kiváltott, hiszen még mindig zajlik az az orosz-lengyel háború, ami még Hmelnickijnek az orosz cárral kötött megegyezése miatt tört ki. Az 1659-ben vívott konotopi csatában ugyan Vihovszkij vereséget mért a hozzá hű kozáksereggel az oroszokra és a velük szövetséges, a lengyel uralmat elutasító kozákokra, de a csatlakozásból végül nem lett semmi. Vihovszkij amúgy sem acélos pozíciói megrendültek és kénytelen volt Lengyelországba menekülni. A konfliktust végül sajátosan zárták le az oroszok a lengyelekkel, a két hatalom az 1667-es andruszovói békében a Dnyeper mentén felosztotta egymás között a hetmanátus területét, ekkor született meg az a földrajzi, majd később politikai fogalommá is vált kettősség, amit Jobb, illetve Bal parti Ukrajnaként ismerünk.
A bekebelezés
A XVII., de különösen a XVIII. század innentől kezdve arról szól az oroszok számára, hogy minél maradéktalanabbul tagolják be az országukba a Hmelnickij által szabad kozák államnak megálmodott Ukrajnát. Az utolsó ukrán kísérlet ennek megakadályozására 1708-ban történt, amikor Ivan Mazepa hetman kozákjaival az Ukrajna területére benyomuló svédek mellé állt a nagy északi háború idején, de vereséget szenvedett. Mazepa alakja ennek megfelelően az árulás szinonimája az orosz történetírásban, míg az ukrán emlékezetben nemzeti hősként tartják számon az utolsó nagy kozákvezért. Bár ehhez azért hozzá kell tenni, hogy Mazepa sokkal többet jelent az ukránoknak egy átlagos hadúrnál, mivel legendás gazdagságából a kultúrát finanszírozta, iskolákat, nyomdákat, egyetemet alapított, templomokat restaurált.
Mazepa bukása után apró lépésekben fosztotta meg az autonómia utolsó csiráitól is a területet az orosz állam. Az egykori hetmanátus betagozódása az Orosz Birodalomba 1765-ben vált befejezetté. Ezért is írta a 19. századi ukrán költő, Pavlo Platonovics Csubinszkij abban a versében, aminek első versszaka némi módosítással a mai ukrán himnusz lett, hogy „Ó Bohdan, Bohdan, Nagy hetmanunk, Miért adtad Ukrajnát a bitang moszkóvitáknak?”