szerző:
Vándor Éva
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Úgy gyűjtjük a lomokat, mintha nem lenne holnap, és nem gondolunk bele abba, hogy egyszer tényleg nem lesz, a felhalmozott tárgyaink pedig itt maradnak a szeretteinkre, akiknek ezzel óriási terhet teszünk a vállára. De miért is nem kezdjük el a rendrakást, amíg élünk? Ismerjék meg a legújabb lomtalanítási trendet, amely csak elsőre morbid, valójában felszabadító.

A fogyasztói társadalmakban talán kódolva van, hogy az életmódipar keresni fogja azokat a módszereket, amelyek lehetővé tesznek valamiféle értelmes együttélést a felhalmozott tárgyainkkal, és a felhalmozáshoz szükséges hajszoltságunkkal, meg a folytonos pörgéssel. Ebből a törekvésből nőttek ki a méltán népszerű lomtalanítási trendek, és ez az igény emelte át a nemzetközi köztudatba a skandináv életvezetési bölcsességeket a hyggétől a lagomig.

A legújabb módszer is Svédországból érkezik – a vonatkozó könyv csak januárban jelenik meg angolul, de már most óriási az érdeklődés iránta –, és új fizikai, szellemi és érzelmi dimenziókat nyit meg a lomtalanításban. A halál-takarítás vagy halál-lomtalanítás (svédül: döstädning) elsőre morbid hangzása másodikra sem lesz kevésbé kíméletes, ugyanis pont azt jelenti, amit ígér: egy olyan lomtalanítási filozófiát, amellyel mellesleg arra is felkészülünk, hogy az életünk véget ér, ami ugye alapjaiban rendezi át a viszonyunkat a földi javainkhoz. A The Gentle Art of Swedish Death Cleaning (A svéd haláltakarítás kíméletes művészete) című könyv szerzője, Margareta Magnusson az életkorát nagyjából 80 és 100 év közé lövi be, és saját tapasztalatokra alapozva járja körül a rendszerezés, lomtalanítás, adományozás és ajándékozás folyamatát, mármint azt a verziót, amely akkor esedékes, amikor úgy érezzük, közeledik az életünk lezárásának az ideje. Nyersebben fogalmazva a halálunk.

©

A halál és a lomtalanítás közötti összefüggés szorosabb lehet, mint gondolnánk. A minimalista irányzat egyik szupersztárja, Joshua Fields Milburn is akkor világosodott meg, amikor az elhunyt édesanyja után maradt tárgyak között próbált átevickélni egy olyan életbe, ahol az anyja emlékét úgy tudja megőrizni, hogy a dolgaitól megválik. Magnusson is hasonló feladattal szembesült a szülei, majd a férje halála után.

Az eddig nagy karriert befutó lomtalanítási, rendrakási módszerek magát a lomtalanítót, az ő érzéseit, gondjait, örömeit helyezték a középpontba. A minimalisták szerint például, azzal, hogy megszabadulunk a felesleges tárgyainktól, teret adunk az igazán fontos dolgoknak: a személyes fejlődésünknek, a baráti kapcsolatainknak, az egészségünknek. Rengeteg értelmes dolgot tehetünk az életünkkel, de a cuccaink ide-odatologatása nem ebbe a kategóriába tartozik.

A lomtalanítás másik prófétája, a japán Marie Kondo, aki egy egész birodalmat épített fel a rendszerezés köré (nem tud rendesen hajtogatni, amíg nem látta Kondo hajtogatós videóját!), abból az elvből indul ki, hogy csak azokat a tárgyakat tartsuk meg, amelyek örömet okoznak. Szerinte nem azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy miért ne dobjunk ki valamit, hanem azt, hogy milyen indokot tudunk felhozni a megtartására. Vagyis azt gondolhatjuk, hogy megint rólunk van szó.

Margareta Magnusson viszont bevonja a lomtalanítási képletbe a többieket, az embereket, akik körülöttünk élnek, és hozzánk kapcsolódnak. A módszerrel barátkozást sokban segíti, hogy Magnusson humorral, tapintattal, de azért nagyon őszintén nyúl hozzá a témához.

A kincsekben meglátni a kacatot

A probléma súlyát mindenki átérzi, aki valaha elveszített egy családtagot vagy barátot, és a ruhák, könyvek, bútorok, limlomok halmain, egy egész élet alatt összegyűjtött tárgyi valóságán kellett átverekednie magát, miközben épp gyászolt. „Nem gondolom, hogy ez fair lenne” – mondja Magnusson. A halállomtalanítás ettől a fájdalmas és nehéz erőpróbától kíméli meg a gyászolókat.

©

Az otthonunknak nevezett lomtárainkat nagyon sok kifogással vagyunk képesek körbebástyázni - a múltba révedő nosztalgiától kezdve a jövőbe tekintő aggódásig rengeteg indokkal tudunk ragaszkodni a tárgyainkhoz. A birtoklás biztonságérzetet ad, legalábbis ezt gondoljuk, sok kutatás szerint viszont a stressz-szintünket emeli, a hatékonyságunkat pedig csökkenti, ha lomokkal vesszük körül magunkat. Idősebb korban ez a kockázat kiegészül még azzal, hogy egy cuccokkal teli házban sokkal nagyobb az esély arra, hogy elesünk.

Ezektől a szempontoktól függetlenül is érdemes elgondolkozni azon, mi van, ha a nosztalgiának és az aggódásnak is van lejárati dátuma. Az önáltatást legkésőbb egy bizonyos korban – például amikor már kézzelfogható a halandóságunk – érdemes abbahagyni, mert egyszer csak azt vesszük észre, hogy időre van szükségünk, és nem tárgyakra.

Ennek a felismerésnek pedig remek kiegészítője lehet Magnusson módszere.

Mivel kezdjük?

Magnusson szerint semmiképpen sem a fényképekkel, mert azok egy olyan érzelmi nosztalgiaverembe rángathatnak be, ahonnan nehezen szabadulunk, és így alaposan keresztbetesz a lomtalanító projektünknek is. Sokkal célszerűbb kinyitni a gardróbszekrényeket, és első körben megválni azoktól a ruháktól, amelyeket már nem hordunk, már nem állnak jól, vagy nem passzolnak.

Szerinte érdemes tisztában lenni azzal, hogy a tárgyaink leépítése időbe telik. Ahogy ő fogalmaz: „Az idős emberek úgy gondolják, hogy az idő gyorsan telik, pedig valójában ők azok, akik lelassulnak. Szóval, ne várjanak túl sokáig”. Nagyjából 65 éves kor környékén a legjobb elkezdeni, hogy egyrészt ne legyen belőle versenyfutás az idővel, másrészt, hogy kiélvezzük még az életet és azt a felszabadultságot, amit a cuccaink eltűnése okoz.

Hogy mi legyen a kiszelektálásra ítélt tárgyakkal? Magnusson azt javasolja, ajándékozzuk el a barátoknak vagy ismerősöknek – ez jó ürügy arra, hogy találkozzunk velük, és valószínűleg a tárgyaink is jó helyre kerülnek.

©

De mi a helyzet a szerelmes levéllel, amelyet még általános iskolában csúsztatott oda a kezünkbe valaki? Nyilvánvalóan egy ilyen papírdarab csak nekünk jelent értéket, a rokonainknak aligha. Magnusson szerint ezekben a helyzetekben azt a kérdést tegyük fel magunknak, hogy boldogabb lesz-e bárki is attól, ha megtartunk egy ilyen tárgyat. Neki egyébként egy egészen praktikus ötlete van a szentimentális tárgyak – fényképek, levelek – ésszerű tárolására: egy olyan dobozban gyűjti ezeket, amelyre rátesz egy „eldobható” címkét, a gyerekeinek így a halála után nem kell végigrágniuk magukat a leveleken, egyszerűen csak kidobhatják az egész dobozt. (Ami pedig a titkos élvezeteket illeti, Magnusson bölcsen azt ajánlja, hogy egy vibrátort tartsunk meg, de a többi tizenötöt dobjuk ki.)

Ebből is látszik, hogy mint a legtöbb lomtalanítás, a haláltakarítás is érzelmi munka: nemcsak a tárgyakról, hanem a hozzájuk fűződő kapcsolatunkról is szól, és ezért megterhelő lehet. A tárgyaink az életünk legkülönbözőbb időszakaiból hívhatnak elő emlékeket: az érzéseink közötti rendrakás legalább olyan fontos része a folyamatnak, mint a fizikai szortírozás. Magnusson hangsúlyozza, hogy ennek ellenére a halállomtalanítás nem feltétlenül szomorú, sőt valójában örömünket lelhetjük benne: minden alkalommal, amikor megválunk valamitől, súlyozhatjuk az emlékekeinket is, amelyeket felidéz. „A haláltakarítás nem a halálról szól, nem a lassú, feltartóztathatatlan közeledéséről. Sokkal inkább szól az életünkről, a történeteinkről, a jó és a rossz emlékeinkről. A jókat tartsuk meg, a rosszakat dobjuk ki” – mondja Magnusson. Az egész sokkal inkább olyan szerinte, mint egy megkönnyebbülés.

©

És bár fiatalabb korban a halál talán még túl távoli perspektívának tűnhet, Magnusson szerint a halált szempontként használó lomtalanítást már korábban is el lehet kezdeni, és például már 40 évesen el lehet gondolkodni azon, milyen gyűjtögetési, felhalmozási csapdákba csaljuk bele magunkat.

A halállomtalanítás egyébként túlmutathat önmagán, és lehetőséget adhat a családoknak, hogy tabukat, érzékeny témákat tárgyaljanak ki, amit egyébként nagyon nehezen tennének meg.